Hatvannyolcasok missziós szemmel »

Kockásfedelű, sima lapú füzet került a kezembe „múltam rendezgetése” közben. Az a füzet – ismertem fel rögtön –, amelybe olvasmányélményeimet kezdtem bejegyezni a múlt század ötvenes éveiben, még az érettségit megelőző időben. Amint belelapoztam, pillanatok alatt emlékezetembe villant, hogy a kezdeti rövid bejegyzéseket követően a sűrűsödő emlékrögzítések olvasónaplóvá szélesedtek.

A másik nagyapja, hát igen, a másiknál nem kellett tipródni a szavakon. Mókás nagyapja volt ez a messze élő, Mama „apuskája”, aki ha látogatóba jött hozzájuk, mindig számítani lehetett valami váratlanra. Az biztos, hogy folyton megbotránkoztatta tetteivel, szavaival a környezetét.

A szilveszteri vigasság, a kapulopás még jóformán véget sem ért, amikor, mi, kisfiúk elindultunk újévet köszönteni. Ahogyan a kántálás, az újévi köszöntés is a fiúk kiváltsága mifelénk, a nádasmenti Türén. Azért valami kis különbség mégis van a két esemény között!

a szigetek mint zárómondatok
a zúgás törvényéből kivált jók
a harmadik napon

Fontos, hogy a mai, ellazult szövegeket gyártó, nagyüzemi költői termelés közegében működő, magányos versteremtő manufaktúrájában készülő műveivel mit sugall. A hogyanra rákérdezőknek felelem: csendesen teszi, de jelen vannak gondolatai a létben, mint összetartó színes szálak a szövésben.