1956 a zeneművészetben

Irodalomtörténetünk bővelkedik az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörését, lefolyását, eltiprását megörökítő alkotásokban. A művészetek közül legelőbb – még szamizdat jellegű leírásokban is – az irodalom jelentkezett.

 

   Távolról sem a teljesség igényével utalok itt elsősorban Illyés Gyula (Egy mondat a zsarnokságról, Bartók), Gérecz Attila (Boldog Özséb himnusz), Tamási Lajos (Piros a vér a pesti utcán), Kassák Lajos (A diktátor), majd Márai Sándor (Mennyből az angyal) hamarosan „klasszikussá” nemesedett költeményeire, illetve Németh László (Emelkedő nemzet), Féja Géza (Új nemzeteszme), Tamási Áron (Tiszta beszéd), Pálóczi Horváth György (Lábhoz tett fegyverrel), Déry Tibor (Barátaim) vagy Örkény István (Fohász Budapestért) akkoriban még cenzúrázatlan tanulmányaira.

   Jelen írásunkban – nem csekély adósságot törlesztve – megkísérelünk seregszemlét tartani az újabb kori magyar történelem egyik legkiemelkedőbb eseményének a zeneművészetre gyakorolt vitathatatlan hatása(i) fölött.

   A „főszereplők” a magyar zenei élet ragyogó képviselői, Kodály Zoltán (1882–1967), Lajtha László (1892–1963), Bárdos Lajos (1899–1986), Szervánszky Endre (1911–1977) és az erdélyi Szabó Csaba (1936–2003) voltak.

   E folyóirat hasábjain már több ízben említést tettünk arról, hogy a köztudottan hithű katolikus és nemzeti mentalitású, sűrűn „odamondogató” Kodályt mindezek ellenére vajon miért tartotta oly nagy becsben a kommunista pártdiktatúra, elhalmozva kitüntetésekkel, közéleti tisztségekkel. Most csupán két momentumot ismételnénk meg: A világhírű zeneszerző, tudós, zenepedagógus, népzenekutató – számtalan külföldi csábítás ellenére – itthon maradt, akarata ellenére némileg szalonképesebbé téve ezzel a pártállami rezsimet is. A világszerte megszólaló Kodály-kompozíciók szerzői honoráriumai nem kis mértékben gyarapították a Magyar Népköztársaság nyugati, ún. nemesvaluta-készletét, amelynek Nemzeti Bankunk bizony erősen híjával volt.

   Alkotói művészetében elsősorban a kórusműveké a vezető szerep. Nem indokolatlanul nevezik őt (Bárdos Lajoshoz hasonlóan) határainkon innen és túl „magyar Palestrinának”. A népdalfeldolgozások és az egyházi művek mellett tekintélyes a száma versmegzenésítéseinek a klasszikus ókoriaktól kezdve a kortárs magyar és külföldi költőkig. „Kodálynál semmi sem véletlen” – ez az aranyigazság érvényesül a pártdiktatúra idején alkotott megzenésítéseiben, jelesül az 1953-ban a Virág Benedek pálos költőnk soraira írt Békesség-óhajtásban, 1955-ben Az török áfium ellen való orvosság című Zrínyi-röpirat szövegrészeire alkotott Zrínyi szózatában. A következő esztendőben mutatja be a Honvéd Férfikar – ki tudja hányadik megzenésítéssel társított – a Petőfi-féle Nemzeti dalt. Az sem véletlen, hogy Kodály – az eddigiektől merőben eltérve – nem az esküvés-refrénnel, hanem a költemény első versszakához visszakanyarodva fejezi be leírhatatlan hatású kompozícióját: „Itt az idő, most vagy soha, most vagy soha.” Egyértelmű, hogy e kompozíciókban a művészi érzékenység már megfogalmazta mindazt, ami 1956. október 23-án este fellángolt. E művek előfutárai voltak magyar forradalomnak, amely néhány napon belül nemzeti szabadságharccá élesedett. Halála előtt két évvel, 1965-ben a 83 éves zeneszerző még megalkotja – a felszabadulás huszadik évfordulójára – utolsó acapella (hangszeres kíséret nélküli) opuszát, a Kisfaludy Károly versére írt, döbbenetes hatású Mohácsot. A török időkre utaló költemény és zenéjének kodályi áthallása egyértelmű: „Birtok nem vala már, idegen lett a magyar otthon…” – mindez oroszos dallammotívummal társítva…

   „Senki sem próféta a saját hazájában” – ez a krisztusi mondás a magyar zenetörténetben legtalálóbban talán Lajtha Lászlóra vonatkoztatható.

   A Bartók és Kodály melletti egyik legjelentősebb zeneszerzőnk, népzenekutatónk munkássága napjainkig is jóval ismertebb határainkon túl, mint idehaza, jóllehet – egy esztendőt nem számítva – ő mindvégig Budapesten élt. Református hite mellett több katolikus kötődésű művet alkotott, amelyek közül legjelentősebb az 1950-ben született Missa in diebus tribulationis (Mise a szorongattatás napjaiban). Természetesen ezzel a címmel szó sem lehetett az egyébként is perifériára szorított, komponista művének megszólaltatásáról. (Mellőzésének legfőbb oka Lajtha nem titkolt kommunizmus-ellenessége volt, valamint, hogy két fia nemzetközi rangú orvosprofesszorként, túl a vasfüggönyön, Angliában illetve az Egyesült Államokban tevékenykedett.) A jóindulatú cenzorok tanácsára Mise fríg hangnembenre változtatta az eredeti címet.

   Ám Lajtha László még egy „súlyos bűnnel” tetézte a korábbiakat: az 1957-ben írt op. 63. számú VII. szimfóniája (egyébként ő az egyetlen kilencszimfóniás magyar zeneszerző) a letiport magyar forradalomnak állít maradandó emléket. Akkoriban még nem, de a rendszerváltoztatás óta Forradalmi szimfónia címmel szólal meg itthon és világszerte, zárótételében a dobpergéssel imitált sortűztől kettéhasított nemzeti Himnuszunk bevezető sorával.

   Bárdos Lajos személyisége, zeneszerzői, karmesteri, tudományos, pedagógiai munkássága méltó megjelenítője a 20. századi, nemzetben, egyházban, családban, legfőként az ifjúságban gondolkodó, felelős magyar intellektusnak. A legsötétebb bolsevik önkényuralom idején sem volt hajlandó lemondani a budavári Mátyás-templomban betöltött karmesteri, zeneszerzői tisztségéről, az egyházi kötődésű Országos Magyar Cecília Egyesületben évtizedeken keresztül vállalt vezetői mandátumáról, jóllehet tudta, hogy ezzel zeneakadémiai professzori beosztását kockáztatja. A negyven éven át (1948–88) föld alá kényszerített hazai cserkészmozgalom számára is komponált, szamizdat újságjaiban publikált, előadásokat tartott. Nemzetközileg is kiemelkedőnek ítélt munkásságának köszönhető, hogy a diktatúra – jóllehet ott tett neki keresztbe, ahol csak lehetett – nem merte vállalni elhallgattatását. Még akkor sem, amikor a Kossuth és a Petőfi rádió mellett kizárólag a Nyugatnak sugárzó, a diktatúrát kozmetikázó, előnyös színben bemutató Szabadság Adó illetékesei fölajánlották, hogy egy teljes zenekari, énekes misét közvetítenének a Mátyás-templomból. Bárdos válasza: „Semmi akadálya, ha ezt párhuzamosan a Kossuth vagy a Petőfi rádió is sugározza.” Természetesen az elvtársak ebbe nem egyeztek bele, így a miseközvetítés elmaradt.

   A komponista Bárdos Lajos tematikájában és szellemiségében 1956-hoz kapcsolódó zeneművei közül emeljük ki az 1953 karácsonyára a titkos pécsi cserkészeknek, Arató Orbán ciszterci atya soraira alkotott Tábortűzi Credoját, illetve a forradalom napjaiban írt, átütő erejű, drámai hatású a Jeremiás siralmaira és a Petőfi-versre komponált A márciusi ifjak című kórusműveket. Ez utóbbiban (hasonlóan Lajtha Forradalmi szimfóniájához) a francia forradalom emblematikus indulóját, a Marseillaise-t is idézi a szerző. Arany János Magányban című költeményének egy részét Az nem lehet címmel 1955-ben vegyeskari műként zenésíti meg Bárdos. Ebből idézünk:

Az nem lehet, hogy milliók fohásza
Örökké visszamálljon rólad, ég!
És annyi vér – a szabadság kovásza –
Posvány maradjon, hol elönteték.
Támadni kell mindig nagyobb körökben…

Légy hű, s bízzál jövődbe, nemzetem…

   Nem kis meglepetést keltett, amikor 1956 tavaszán az Erkel Színházban megszólalt az apolitikusnak címkézett Szervánszky Endre (1911–1977) Petőfi-versre írt Kutyák dala című vegyeskari alkotása. Miért keltett ez meglepetést? Eladdig az ikerversnek számító, ugyancsak Petőfi-költemény, a heroikus kicsengésű Farkasok dala ragadta meg a zeneszerzők fantáziáját. Itt azonban a meghunyászkodást, a beletörődést hangsúlyozza a szerző. A darab megszólalásakor a meglepetés hamarosan megértésbe torkollott, az előadó Állami Népi Együttes énekkarának dalosai még nyújtogatták is nyakukat a – nem kevés iróniával megalkotott – „S mi nyaljuk, mi nyaljuk boldogan” sornál.

Az ostor az igaz
Hogy pattog némelykor,
És pattogása fáj,
No de: ebcsont beforr.

S harag multán urunk
Ismét magához int,
S mi nyaljuk boldogan
Kegyelmes lábait!

   Nem szükségeltetett sok fantázia annak megértéséhez, hogy a jeles költő után a zeneszerző is csattanós nemet mond a korban divatos elvtelen megalkuvásra, nemzetárulásra…

   A 20. századi erdélyi magyar zeneművészet, zenetudomány, népzenekutatás kiemelkedő személyisége, a később Szombathelyre áttelepült marosvásárhelyi Szabó Csaba volt. A romániai magyar alkotó és előadó művészet – mint jórészt az erdélyi magyarság meg nem alkuvó színe-java – kettős elnyomástól szenvedett: a kommunista pártdiktatúra ideológiai szorítását a magyarellenes román államvezetés soviniszta, diszkriminatív zaklatásai tetézték. Szabó Csaba ebben az atmoszférában írta meg a magyar forradalom tizedik évfordulóján, Nenia, azaz Sirató című szimfonikus alkotását, természetesen titokban tartva a darab lényegi mondanivalóját. (Ezt még a partitúra budapesti kiadásakor, 1976-ban is titkolni kellett.)

   A mintegy öt perc időtartamú, rendkívül megkapó, újszerű hangzású zenekari műben a hagyományos szimfonikus apparátus mellett harangjátékot, cselesztát, zongorát, xilofont, tamtamot, ostort is szerepeltet a szerző és – elsők közt a magyar zene történetében – magnetofont, melyről ún. sinus (felhangoktól megfosztott) hangzatok is megszólalnak, a záró részben idézve egy csángó magyar sirató stilizált motívumait.

   Érdekes, szinte hihetetlennek tűnő mozzanatra hívja föl a 20. század zenéje iránt érdeklődők figyelmét Kovács Attila rádiós zenei szerkesztő egy 2010-ben írt tanulmányában. A kor egyik legjelentősebb orosz (szovjet) komponistájának, Dmitrij Sosztakovicsnak (1906–1975) 11. szimfóniájáról van szó, melyet 1957-ben, a magyar kísérlet leverése után írt. Ő vitán felül híve, kegyeltje volt az orosz-bolsevik rezsimnek, bár az 1953-ig élt Sztálint kegyetlen zsarnoknak tartotta. (Ezt 10. szimfóniájának Scherzo tételében zenei nyelven ki is fejti.) Viszont az 1905-ös forradalomnak emléket állító 11. szimfóniájában – Szolomon Volkov Amerikában élő orosz Sosztakovics-szakértő szerint – jelenkori eseményekkel foglalkozik. Azokról az emberekről szól, akik megszűntek hinni, mivel a gonoszság pohara kicsordult… Második tétele nyersen és naturalisztikusan ábrázolja a védtelen emberek legyilkolását. Volkov szerint Sosztakovics a forradalom alatt és utána is állandóan érdeklődött a magyarországi helyzet iránt.

   1956 kapcsán emlékezzünk meg még két olyan kis darabról, amely ugyan nem közismert zeneszerzőink valamelyikétől származik, ám a szó legnemesebb értelmében tömegdallá vált.

   Néhány héttel szabadságharcunk november 4-i vérbefojtása után Siptár Ernő pécsi főiskolai nyelvtanár, titkos cserkészvezető Szent István keze címmel két versszakos költeményt írt, melyet az akkor alig 17 esztendős zalaegerszegi gimnazista, Haász Viola Októberi indulóként megzenésített. Egészen a rendszerváltoztatásig, 1989-ig a magyar erdők mélyén titkos cserkésztábortüzeknél gyakran csendült fel, és napjainkig különböző társadalmi, iskolai 56-os emlékezéseken is meg-megszólal, s lemezfelvétel is készült róla.

Szent István keze jó oltalmunk
voltál ezer bajban,
Halld meg most is e hős nép jaját,
Ebben a pogány zivatarban!
Hajnal fénye vonja be az eget,
Elveszünk, ha egyedül állunk,
Ám ha szent kezed segít nékünk,
Holnapra új világ lesz nálunk.

Sok vért, sok üde friss életet kívánt
És tenger sok a kínunk, bajunk,
Mégse hal a hit ki belőlünk.
Bár az ellen ördögi ereje
Ránk tört,hogy eltiporja néped;
Szent István keze, hogyha segítsz,
Nemzeted új életre ébred.

   Szinte ezzel egy időben a pécsi poéta, Galambosi László (személyét Kossuth-díjas költőnk, Csorba Győző népi szürrealista alkotóként aposztrofálta) Porba hulltak mind a zászlók… kezdősorral, kurucos tónussal, két versszakban elsiratja levert szabadságharcunkat. Hamarosan megzenésítő is akad id. Jandó Jenő karnagy-tanár személyében, aki nemzetközi rangú, Kossuth-díjas zongoraművészünk édesapja. 1957 tavaszán még további két versszak is született az első kettőhöz. Ennek részleteiről Kalász Gyula jeles történész-karnagy szíves közléséből értesültünk, aki több alkalommal (persze nem az eredeti címmel) vezényelte is a művet. Énekkarok, kisebb-nagyobb együttesek műsorán azóta is szerepel. Íme az utolsó, a negyedik vers-szak, amely az első két strófa borongós hangvétele után – hasonlóan a Haász-Siptár kompozícióhoz – felcsillantja a remény hangját is.

Támadnak majd újra mások,
új seregek jönnek,
Dicsőség lesz a lakója a magyar szíveknek.

Ivasivka Mátyás

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks