Tudnunk kell róla, mert fáj... »

Szárnyak nélkül is lehet élni, csak nem érdemes. Az angyaloknak is vannak szárnyaik meg az Úrnak is, aki „tollaival betakar téged, szárnyai alatt oltalmat találsz”, ahogy a zsoltáros mondja. A gyermekeknek is vannak szárnyaik, ezért övék az Isten országa, s az ifjak is szívesen szárnyalnak, csak az idősebbek feledkeznek meg a szárnyaikról.

‒ Madárka, repülj! ‒ suttogja Katalin, és a szemét le nem veszi róla.
Végtelen nyugalom szállja meg, valami földöntúli öröm, megelégedés. Nem is érti miért, egy kismadár miatt? Bentről anyja ágya felől egy erős sóhaj hallatszik, kint a kisrigó a szárnyát emelve elrebben.

„Sok mindent elvehetnek tőlünk életünk során, de amit másoknak adunk őszintén és szeretetből, az örökre megmarad” – vallja Szvorák Katalin. A Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas népdalénekessel családi örökségről, a teremtett világ csodáiról, művészi hitvallásról, szolgálatról, a nehézségek értelméről és a megtalált békéről beszélgettünk Pilisszentlászlói otthonában.

De hát anyám kérte. Hát ások, csorog rólam a hideg veríték, hátamon lucsok az ing, kiüt rajta a só, jön, hogy bedobjam a szerszámokat a temetőszéli csipkebokrokba, hátha ijesztő lángokra lobbannának, Isten pofonjait küldve felém, jó ürügyet a menekülésre. Mert amikor szülője sírján ássa a földet a fiú, apagyilkosnak érzi magát, minden ásó nyomán felszisszennek a föld alól a halottai.

Istenes vers van sokféle. Van úgy, hogy a költő hitbuzgalomból szól, és a retorikával határos módon vallja meg érzéseit, gondolatait. Vannak metafizikai magasságokat elérő költemények, melyek túlmutatnak az egyszeri alkalmon. És vannak költők, akik mindebből semmit sem hangsúlyoznak, ám legjobb műveik valamiféle kegyelmi állapotban születtek meg.