Jelek »

Nemzeti ünnepünk, március 15 alkalmával szemelvényeket adunk közre Jókai Mór 1848 tavaszán az Életképekben megjelent írásaiból.

Furcsának tűnhet, ha türelmetlen, bosszankodó, indulatos megnyilvánulásainkban a szakralitást keressük, pedig ott van. Ha valaki gyalázkodik, átkozódik, szitkozódik, ne adj’ Isten káromkodik, azt mondjuk: szentségel.

Orvosnak készült, végül a művészi pályát választotta. Megtanult hegeszteni, csellózni és szaxofonozni is, csakhogy szerepeit még hitelesebben játssza. Az elsők között vehette át a Magyar Filmakadémia életműdíját. Színházi alakításainak száma száznál is több. Családról, színházról, templomi élményekről, az elengedés fájdalmáról, megélt csodákról és szeretetről mesélt.

„Szájba áldozás nincs!” Hatalmas táblával áll egy idősebb úr az áldoztató pap mellett a manilai Espiritu Santo-templomban, a Fülöp-szigeteki főváros egyik legszebb és legnagyobb szentélyében. Sok konzervatív lelkületű hívő nézi megdöbbenve. De a plébános tényleg senkinek sem teszi a nyelvére a szentostyát.

Alig hihető, hogy ebben a kietlen pusztaságban, a száraz kövek, a vigasztalan homok, önnön árnyékának sivatag medrei fölött, a fulladásig kiszáradt hamuszín levegőben ez a bokor (?), cserje (?), fácska (?) kizöldüljön. És mégis – ember nem gondolná – zöldül és él.