A belső béke útjain »

Az év első napjaiban a miniszterelnök új irodájától volt hangos a sajtó, de sehol nem találkoztam azzal, hogy „kolostorba vonult a miniszterelnök”. Pedig – ha nem is a megszokott értelemben, de – a hír igaz. Az egykori karmelita kolostor ad január eleje óta otthont a kormányfő munkahelyének.

Már azt gondoltam, hogy új fejlemények nélkül múlik el a 2018-as év, és megmaradunk a megemlékezések szintjén. Száz évvel ezelőtt fejeződött be az I. világháború. Ötven évvel ezelőttre, 1968-ra datáljuk az akkori nyugati, szilárdnak hitt társadalmi rendszer összeomlását a párizsi diáklázadásokból az egész világra átterjedő erőszakos tiltakozási hullám nyomán. Közép-Európában a prágai tavasz, a kommunizmus reformjának igénye volt érezhető.

Kockásfedelű, sima lapú füzet került a kezembe „múltam rendezgetése” közben. Az a füzet – ismertem fel rögtön –, amelybe olvasmányélményeimet kezdtem bejegyezni a múlt század ötvenes éveiben, még az érettségit megelőző időben. Amint belelapoztam, pillanatok alatt emlékezetembe villant, hogy a kezdeti rövid bejegyzéseket követően a sűrűsödő emlékrögzítések olvasónaplóvá szélesedtek.

A másik nagyapja, hát igen, a másiknál nem kellett tipródni a szavakon. Mókás nagyapja volt ez a messze élő, Mama „apuskája”, aki ha látogatóba jött hozzájuk, mindig számítani lehetett valami váratlanra. Az biztos, hogy folyton megbotránkoztatta tetteivel, szavaival a környezetét.

A szilveszteri vigasság, a kapulopás még jóformán véget sem ért, amikor, mi, kisfiúk elindultunk újévet köszönteni. Ahogyan a kántálás, az újévi köszöntés is a fiúk kiváltsága mifelénk, a nádasmenti Türén. Azért valami kis különbség mégis van a két esemény között!