A 800 éves Aranybulla és társadalmi hatásai

A 13. század elején – az addig európai viszonylatban is erősnek számító – királyi hatalom hanyatlásnak indult Magyarországon. Az Imre király és András herceg között dúló testvérharcban, majd a II. András és fia, Béla herceg közti küzdelem során – egy évszázadnyi szünetet követően – az ország mintegy egyharmadát kitevő hercegséget (dukátus) ismételten létrehozták a király öccse, illetve fia számára, s a politikai vezető réteg két táborra szakadt. A gyakori háborús helyzetben a dinasztia kormányzó tagjai egyre kiszolgáltatottabbakká váltak főúri híveiknek, folyamatosan tisztség- és birtokadományokkal, kiváltságokkal kellett megfizetni hűségüket. II. András tudatosan is élt „az általános osztozkodás” politikájával, melyet ő „új berendezkedésnek” (novae institutiones) nevezett, mivel – amint azt egy 1208. évi oklevelében kijelentette, – „az uralkodó számára az adományozás legjobb mértéke az, hogy nincs mértéke”.

Egyre nagyobb birtokadományok szálltak a királyi hatalom addigi gazdasági, katonai és igazgatási alapját képező vármegyékből a főurakra. Egész megye eladományozására is sor került nem egy esetben. Ez azzal a veszéllyel járt az addig csak a királynak alárendelt szabad birtokosok, a királyi szerviensek számára, hogy az uralkodótól való távoli függésből a hozzájuk közel élő vidéki nagybirtokos hatalma alá kerülnek. A királyi várnépek elöljárói, a várjobbágyok és alárendeltjeik, a várnépek a várföld eladományozásának következtében maguk is a magánbirtokosok szolgáivá váltak. Sorozatosak voltak az önkényeskedések, hatalmaskodások, megindult a földközösségi földek és várföldek magánosok általi kisajátítása.

II. András politikája a nemzeti érzéseket is felkorbácsolta: irritáló rokonszenvet mutatott az idegenek, elsősorban a németek iránt – ennek lett következménye a Gertrúd királyné elleni 1213-as merénylet –, s a regálé-jövedelmek bérlői is az idegenek (zsidók, izmaeliták) közül kerültek ki. Amikor 1218-ban a király szentföldi hadjáratáról visszatért Magyarországra „egy elgyötört, feldúlt és minden kincstári jövedelméből kifosztott országot talált” – írta III. Honorius pápának.

Az általános elégedetlenség által kiváltott társadalmi mozgalom 1222-ben az ún. Aranybulla törvénycikkeinek kiadását kényszerítette ki a királytól. Ez volt az első eset a magyar alkotmánytörténetben, amikor olyan jogokat lehetett a királlyal törvénybe iktattatni, amelyek a magánkiváltságokon túllépve az egész közösség érdekében születtek. Az Aranybulla úgy jött létre, mint a későbbi törvények, a király kötelességszerűen teljesíti a népakaratot: „...az ország nemeseinek és másoknak... az ő kérelmöknek mindenben eleget akarván tenni, kivel tartozunk is (...)” – írja a törvénycikkek Előbeszéde.

Legtöbb rendelkezés a szerviensek jogaira vonatkozott, a „Szent István királytól szerzett” régi szabadságukat erősítette meg, de új vívmányokat is tartalmazott. Az elkövetkező évszázadokra nézve is legjelentősebb cikkelyei elrendelték az évenkénti törvénynapok megtartását Fehérvárott, kimondták a nemesek bírói ítélet nélküli fogva tartásának és megbüntetésének tilalmát, adómentességüket, a királlyal szemben tulajdonuk védelmét és szabad átörökíthetőségét, a külországi hadjáratba menetelre kötelezésük tilalmát, valamint a hűtlenség vétke nélküli ellenállás jogát a királlyal szemben, ha az megszegné a törvényt. Ezen kívül egyéb sérelmek orvoslását is előírta. Így például a királynak vissza kell vennie az idegenektől a királyi tanács beleegyezése nélkül adott földeket, tiltja az egész megye eladományozását és a pénzrontást, korlátozza a külföldiek tisztségviselését és gazdasági szerepvállalását, de azt is előírja, hogy „a hatalmasok meg ne nyomorítsák a föld népét, se a szegénységet”.

Hiába került sor azonban az Aranybulla többszöri (1231, 1267, 1290, 1298) megújítására, a 13. században e rendelkezések még jobbára csak papíron maradtak, Magyarország fokozatosan anarchiába süllyedt. Károly Róbert több évtizedes küzdelme kellett ahhoz, hogy újra konszolidált viszonyok jöjjenek létre. 1318-ban a kalocsai püspöki zsinat ünnepélyes formában adta ki az egyházi levéltárban őrzött Aranybulla másolatát (ez a legrégebbi fennmaradt hiteles példány), majd 1351-ben Nagy Lajos király – az öröklésre vonatkozó cikkely kivételével – ismét megerősíti, ekkor már mint az „egy és osztatlan nemesség” jogainak kartáját. Bekerült a királyok koronázási hitleveleibe, Werbőczy Hármaskönyvébe, és – később már csak szellemiségében – a 20. század közepéig részét képezte Magyarország történeti alkotmányának.

Az Aranybullában leszögezett jogok a 13. század folyamán „a való életben nem érvényesültek, de az ország hatalmat befolyásolni tudó közakarata következetesen kitartott mellette és alkalmas időben mindig újra és újra elfogadtatták a királlyal egészen 1318-ig, amikortól is állandó hivatkozási alappá válik a szabadságok védelmében és a királyi hatalom korlátozásának érdekében”[1], azaz „az egész fejlődés az abban megállapított irányban halad és alakul ki”[2].

Az aranybullák mozgalma hozzájárult ahhoz, hogy „az Árpád-kor meglehetősen tarka társadalmi képletéből az 1300 körüli évtizedekben létrejött a nagyjából egységes nemesi, illetve jobbágyi társadalom”[3]. A szerviensek közös kiváltságaik és közös érdekeik hatására a renddé alakulás útján indultak meg, s így „királyi szolgákból országos nemesekké emelkedtek”.[4] Ettől kezdve a magyarországi politikai élet súlyponti tényezője a nemesség lett, a későbbiekben a politikai nemzetnek, a politikai jogokkal bíró ’országlakosoknak’ (regnicola) a fogalma mintegy azonosult a nemességgel[5].

Az Aranybullában biztosított nemesi adómentesség kiváltsága egyúttal azonban azt is eredményezte, hogy az ország fenntartásának anyagi terhét – a városok és a polgárság hazai gyengesége folytán – döntőrészt a jobbágyságnak kellett viselnie. Több mint hat évszázados hosszútávú fennmaradása a 18. században a központi hatalom magyarországi gazdaságfejlesztési terveit, a 19. század első felében pedig már a polgári fejlődés kibontakozását akadályozta, míg végül az 1848-as áprilisi törvények törölték el.

A nemzet történetében különleges jelentőségre tett szert az Aranybulla ún. ellenállási záradéka. A 17–18. században a Habsburgok abszolutista kísérleteivel szembeni szabadságküzdelmek – Bocskaitól II. Rákóczi Ferencen át az 1790-es nemesi-rendi reformerekig – egyaránt az Aranybulla 31. cikkelyére hivatkoztak. Harcukat úgy élték meg, hogy csupán jogukat gyakorolják, s nem ők a rebellisek, hanem a király, aki fellázadt az ország törvényei ellen.

A századok előrehaladtával az Aranybullára visszavezethető nemesi jogok jelentős öntudatformáló hatással voltak a nemzeti intelligencia létszámát döntő részben kitevő nemességre. Identitásának központi helyén szerepeltek, a joggal való foglalkozás, „a jog művelése” a magyar nemeshez méltó elfoglaltságot képezett és széles körben elterjedt, míg végül Magyarországot a „prókátorok országaként” lehetett emlegetni.

Az egész nemzet történelmére nézve azonban az Aranybulla és a rajta nyugvó jogfejlődés legfőbb hatása az volt, hogy leszögezte: az államalapító Szent István király korára visszavezethetően az ország nem a király magánbirtoka, melyet kénye-kedve szerint igazgathat, hanem csak az alkotmányos szabályok szerint kormányozható közhatalom, melynek gyakorlása során a – kötelességekkel arányos – személyes és kollektív szabadságjogokat tiszteletben kell tartani. E szabályok, törvények meghozatala pedig ugyancsak nem az uralkodó szabad belátásának kifejezései, hanem a közakarat megnyilvánulásai, melyet a királynak kötelessége követni. Így „a nemzet tagjai ezer év óta sorsuk intézéséből sohasem voltak kizárva, természetesen az akkori korszellem által nyújtott lehetőségek között”[6].

Petrasovszky Anna

 


[1] Tóth Zoltán József: Magyar közjogi hagyományok és nemzeti öntudat a 19. század végétől napjainkig, Szent István Társulat, Budapest, 2008, 162-163.

[2] Tomcsányi Móric: A magyar közjog és jogtörténet téves szemlélete, Magyar Jogi Szemle, XII. évf. 4. sz. áprilisi különnyomata, Budapest, 1931, 170.

[3] Engel Pál: Honor, vár, ispánság, Osiris, Budapest, 2003, 305.

[4] Bónis György: Hűbériség és rendiség a középkori magyar jogban, Kolozsvári Bólyai Tudományegyetem, Kolozsvár, 1947, 33.

[5] Engel Pál:  I. m. 308.

[6] Molnár Kálmán: Alkotmánytörténeti illúzió-e a magyar alkotmányfejlődés jellegzetes közjogi iránya, Magyar Jogi Szemle Könyvtára, Dunántúli Pécsi Egyetem Könyvkiadó és Nyomda Rt., Pécs, 1931, 19.

 

 

 

2022-03-12

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

     

Önnek ajánljuk

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks