A belső béke útjain

Nagy-Kálózy Eszter színművész szerint a belső béke minden nehézségen átsegít. A Kossuth- és Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művésszel szerepekről, érzésekről, színházról, családról beszélgettünk a Centrál Színházban.

 

– Sokan állítják, hogy a színház önmagunk keresése és újra összerakása. Mit gondol erről?

Egyetértek. A színészi pálya egy életen át tartó önismereti tanfolyam. Az egész életünk az, de itt minden sűrűbb, ahogy maguk a színdarabok is. Mindig megkeresem magam a darabokban, én hol állok benne, mit akarok vele, mennyire vagyok közel vagy távol a benne felvetett gondolatokhoz. Folyamatosan kérdezem magam, és próbálok válaszokat adni. Izgalmas folyamat ez. Amíg kíváncsiság van a színészben, addig örömmel tudja csinálni a legnehezebb pillanatokban, helyzetekben is, és ezért nincs korhatár. Több mint harminc éve vagyok a pályán, tudom, melyek azok a darabok, előadások, amelyek megmozgatják a lelkem, és akármilyen nehezek, ezekért érdemes színésznek lenni. A Centrál Színházban legutóbb bemutatott Tökéletlenek c. előadásunk pontosan ilyen.

– Ha már a lélekfeltépős drámáknál tartunk, férjével, Rudolf Péterrel csaknem húsz esztendeje játsszák hónapról hónapra töretlen sikerrel az És Rómeó és Júlia című előadást. Ez az örök darabok közé tartozik a lelkében?

Igen. Nemcsak a téma és Shakespeare miatt, de nekünk is annyi mindent adott a húsz év alatt, ami végigkísérte a pályánkat, hogy nem is lehet úgy mellékesen beszélni róla. A mai napig kihívás minden este, és előre készülünk rá, már előtte napokkal benne van a fejemben, nem tudom megunni. Túl vagyunk a 400. előadáson, és természetesen sokat fejlődött velünk a szerep, de még most is ugyanolyan intenzitással játsszuk, mint húsz évvel ezelőtt. Máshogy nem is lehet. Ilyen lelket, agyat, szívet megmozgató a Szomorú vasárnap c. előadás is, melyet tavaly mutattunk be a Madách Színházban. Sok megélni valót ad Müller Péter, a darab írója, és Horgas Ádám, a darab rendezője. Ennél több nem kell a színésznek. Játszható helyzetek, megélhető állapotok. Ettől vagyok boldog a színpadon. Még akkor is, amikor megvisel egy előadás, mert nehéz fizikailag, lelkileg egyaránt. Ilyen fura ez a mi pályánk. De a lényeg az, hogy megéljük, amiket meg kell élni, hogy a néző érezze az előadást, hogy a gondolatok megmozgassák a zsigereit. A való életben is mindenhez van viszonyunk, amivel, akivel kapcsolatba kerülünk. Egy éles helyzetben, egy színdarabban ezeket a viszonyokat különböző állapotok által tudjuk megmutatni. Ezeken keresztül tudjuk eljuttatni a nézőhöz.

– Lehet a színházzal tanítani is?

Igen, hiszek benne. Aki már eljön a színházba, az vár valamit, valami élményt, valamilyen hatást. Kíváncsi állapotban ülnek be a nézők a nézőtérre. Mi, színészek közvetítünk. A mű és a nézők között állunk. Nagy a felelősség, hogy úgy szólaltassuk meg, hogy a nézők akár életre szóló élménnyel menjenek haza a színházból. Egy jó előadás katartikus. Gondolkodtat. Formál. Gazdagít. De persze nem csak a színháznak van ilyen ereje. A művészetnek ez a lényege. Egy festmény, egy könyv, egy zenei koncert, mind-mind elvisz egy másik világba, amibe belehelyezkedem, amit átérzek, megnyitja az agyam, a szívem, és máris képes vagyok más dolgokat is megérteni a világból. Hiszem, hogy a művészet empatikusabbá, jobbá tesz bennünket.

– A nézők véleménye mennyire számít?

Nagyon fontos, hisz nekik csináljuk ezt az egészet. Persze van, amikor egy darab nem „jut el” hozzájuk, és nem azért, mert nem jó. Egyszerűen csak nem találta meg a közönségét, a közegét. Csak azt akartam ezzel mondani, hogy egyrészt kiszolgáljuk a nézőket, mert tudjuk mire vágynak, mert ismerős helyzeteket, hozzájuk hasonló karaktereket formálunk meg, másrészt megpróbáljuk őket ismeretlenebb világba varázsolni, akár darabválasztással, akár az előadás stílusával. Ez mindig „rizikósabb”. Ez kísérletezés. De így tudunk új világokat teremteni. Így tudunk meg egyre többet magunkról.

– A színészetről és a színházról fontos gondolatokat kaptunk. Azt azonban még nem mesélte el, hogy a színészi hivatásig milyen út vezetett?

Úgy érzem, eleve elrendelt út az enyém, hiszen már kisgyermekkoromtól kezdve egyértelmű volt számomra, hogy színésznő leszek. Családi örökség is van ebben, hiszen szüleim egy színjátszó körben ismerkedtek meg egymással. Ráadásul édesanyám színésznő szeretett volna lenni. Sajnos ezt a vágyát a háború utáni időszak megnehezítette, így végül nem juthatott el a színpadig. Viszont annyira szerette a művészeteket, azon belül is a színházat és az irodalmat, hogy ez a világ mindig az életünk része volt. Mivel Gyöngyösön születtem, hatéves koromig ott laktunk, aztán közelebb költöztünk a fővároshoz, de színházba ritkán jártunk. Akkoriban, kocsi nélkül ezeket a programokat nem lehetett könnyen megszervezni. Rádión hallgattunk színházat. Imádtam. Filmeket a tévében bármikor nézhettem. Sosem tiltottak a tévézéstől. Lehet, hogy ezért gondoltam azt főiskolásként, hogy én filmszínésznő leszek.

– Ami reális elképzelésnek is bizonyult, hiszen rögtön a pályája elején olyan filmekben, tévéfilmekben szerepelt, mint a Csinszka vagy az Eldorádó…

Igen, bár tegyük hozzá, hogy Magyarországon a filmezést és a színházat nem lehet külön választani. Ez Amerikában így van, de nálunk alapvetően mindenki színházi színész, és néha el tud menni filmezni. A rendszerváltozás után ínséges idők voltak a filmezésben, nagyon kevés film készült, a tévéfilmek szinte teljesen megszűntek. Pár éve viszont újra magához tért a filmgyártás, és ez mindenképp örömteli. Mostanában pedig egyre több sorozat készül a tévék számára. Izgalmas változások ezek.

– A változásokra való érdeklődés a színházon kívüli életére is érvényes?

Igen, persze. Amikor próbálok, kicsit beszűkül a tér. A próbaidőszakokat amúgy is nagyon szeretem, amikor megszületik az előadás. De a színházon kívül is van és kell is hogy legyen élet. Otthon édesanya és feleség vagyok. Ami a magánéletet illeti, mindig is nagycsaládról álmodtam, s ez ifjúkoromtól épp olyan evidens volt számomra, mint az, hogy színésznő leszek. Én erre készültem. Az, hogy ez sikerült, hogy ez megadatott nekem… szóval szerencsés embernek érzem magam. A férjem, Péter is színész. Nem tudom, hogy milyen lenne másképp, és hogy egyáltalán képes lettem volna-e más hivatást képviselő emberrel összekötni az életemet. Ennek a pályának sokféle arca van. A sikereket és olykor a gyötrelmeket is nagyon nehéz megosztani olyasvalakivel, aki nem ismeri ezt a világot. Nekem nagyon fontos, hogy egy nyelvet beszélünk. Nem mindig, mindenben értünk egyet, de értjük egymást. Az életünk nagy kérdéseiben – a gyerekeinkkel, a hivatásunkkal kapcsolatban – hasonlóképp gondolkozunk, és számíthatunk egymásra.

– Érzek a szavaiban egy belülről jövő látásmódot. Ennek mi az alapja?

Hiszem, hogy semmi sem történik véletlenül az életünkben, és van egy gondviselő erő, ami, aki az utunkat irányítja. De ahhoz, hogy ez a szimbiózis létrejöjjön, keresővé kell válni. Hiszem, hogy van valami rend, ehhez próbálunk igazodni, de előbb rá kell találnunk az útra, meg kell ismernünk magunkat. Olykor előfordul, hogy a káoszban pillanatnyilag nem látunk tisztán, de hiszem, hogy mindennek oka van az életünkben. A nehézségekből is ki kell szűrni a jót, s ezek olyan tapasztalatok, amelyekből csak tanulhatunk és fejlődhetünk. A hit és a belső béke ad egyfajta stabilitást.

– Akinek ilyen szinten élete a színház, tudna-e nélküle élni?

Szeretek attól, azoktól függeni, akitől, akiktől én szeretnék. Szóval nem érzem magam gúzsba kötve, ha egy színház tagja vagyok, sőt. De nem minden helyzet tud boldoggá tenni. És olyankor jó azt éreznem, hogy szabadon tudok dönteni. A kényszer nem felszabadító. Szerintem hosszú távon nem lehet belőle dolgozni. Mérgezi az embert. Ha érzem, hogy változtatni kell, változtatok. Persze ez nem mindig ennyire egyszerű, volt már, hogy sok-sok hónap eltelt, mire eljutottam oda, hogy változtatnom kell. De ha meghozom a döntést, utána már csak előre figyelek. Az új helyzetre koncentrálok. 2006 óta dolgozom a Centrál Színházban, most társulati tagként jöttem ide vissza. Hogy tudnék-e színház nélkül élni? Ezt a kérdést sokszor feltettem magamnak is. Ideig-óráig biztosan. De az az idő is azzal telne, hogy mi lesz, amikor újra dolgozhatom. Szóval nem, nem hiszem.

– Beszélgetésünkben említettük már a családot. Gyermekei esetében sem esett messze az alma a fájától…

Igen, mindhárom gyermekem a színház világában él. Édesanyaként féltő, óvó szeretettel követem pályájuk alakulását. Flóra lányom Torontóban próbál érvényesülni színésznőként. Olivér és Szonja még tanulnak. Szülőként támogatom őket, színészként pedig igyekszem jó tanácsokkal felvértezni a lelküket, mert a művészi pálya nagy érzelmi hullámvasút. Ezért is van szükség a belső békére és a nyugalomra. Talán a nehézségek is könnyebben legyőzhetők, s ezt az élet más területeire is értem.

– Az Ön belső békéjének mi a forrása?

Elsősorban az, hogy szeretetben élek. Másodsorban pedig próbálok harmóniát teremteni a mindennapokban. Ha marad időm, szeretek sportolni, egész életemben sportoltam, tudom, milyen jó hatással van rám. Rengeteg jó dolgot kaptam a versenysporttól. Gyerekkoromban atletizáltam, tudom, milyen a hosszútávfutó magányossága, tudom, milyen levezetni a felesleges energiákat, közben pedig jó kondiban tartani magam. Erre szükség van a színpadon is. És jó lesz az ember közérzete. A félmaratoni távot sokszor lefutottam, s ez igazán meditatív kikapcsolódás, de idetartozik a jóga és a kötés is. Szükségem van ezekre a tevékenységekre. A folyamatos tenni akarás engem feltölt. Az meg külön öröm, ha sikerül egy szép pulóvert készíteni a szeretteimnek. Szóval nemcsak az alkotás folyamata, hanem a végeredmény is öröm tud lenni.

Lonkay Márta

 

 

2019-03-19

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

1%

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks