A beszélgetés a legfőbb evangelizációs eszköz

Dallos Tamás, fiatal komlói plébános azt vallja: az emberi szívekhez a legrövidebb út az egyenesség és az egyszerűség, s a humor a legjobb orvosság fásultság ellen. A helyi katolikus iskola püspöki biztosaként arra készül, hogy a Veni Sanctén, vagyis a tanévnyitó szentmisén a bizalomról, s a bátorító jelenlét reményteli öröméről beszéljen.

 

– Milyen családban nevelkedett?

– Szüleim mindketten rendes, dolgozó emberek. Kis koromban költöztünk a pécs-kertvárosi panelrengetegből kertes családi házba Pécsszabolcsra. Ami azért fontos, mert ez a közeg vitt közel a természethez, és itt tanulhattam meg a kerti munka örömeit és nehézségeit, mivel ez sokszor volt közös családi kikapcsolódás is. Talán ezért is ragadnak meg különösen azok a jézusi példabeszédek, melyek a természetből, illetve az ott végezhető munkák világából merítenek. Van egy nővérem, aki ma már feleség, s két gyermek boldog és büszke édesanyja. A nővéremet és engem is megkereszteltek, de az imádság, a szentmisére járás nem volt része az életünknek, csupán a nagyobb ünnepeken, mint a karácsony és a húsvét. Egészen addig volt ez így, míg unokatestvéreim hívására el nem kezdtem hittanra és szentmisére járni. A szüleim velem együtt mélyültek el hitükben, s találtak rá Isten mindennapi jelenlétére. 

– S amikor elfogadta Isten meghívását, hogy mondta meg a szüleinek? Bacsmai László, egykori szekszárdi, ma mohácsi plébános, akit példaképének tekint, éppen az ön újmiséjének ünnepi szónokaként adta a hívek tudtára: az ő édesanyja például krumplihámozás közben tudta meg, hogy fia papnak áll…

– Arra nem emlékszem, mikor mondtam ki először. Van egy erős kép, ami megmaradt bennem. Általános iskolás voltam, még alsós, mikor egy családi összejövetel alkalmával ott ültem az asztalnál a szüleim között, és kérték, mondjam meg a nagyszüleimnek, mi szeretnék lenni. Ők már tudták, hiszen gyakran emlegettem: papnak készülök. Otthon sokszor eljátszottam a misét, a hittanórát vagy más liturgikus alkalmakat. Természetesen ekkor még egyszerű gyermeki motivációk álltak e kijelentés mögött, amit sokan nem is vettek komolyan. A szüleim mindig figyeltek ránk, amit elmeséltünk akár az iskolában történtekről, akár arról, mi foglalkoztat bennünket, hogyan látjuk a világot, mik a terveink. Azokat komolyan vették és támogatóan álltak mögénk.

– A kispapság idején volt olyan időszak, amikor elbizonytalanodott?

– A szemináriumi évek külsőleg és belsőleg is nagyon intenzívek. Óriási változáson kell keresztülmenni: meg kell szerezni a teológiai diplomát – emellett a nyelvvizsgát és a jogosítványt is –, meg kell ismerni az egyházat, fel kell építeni a szilárd felnőtt hitet az addigi gyermeki hit helyébe. Mindeközben sokan a 20-as éveink elején lévő fiatal felnőttek, vagy épp késő kamaszok vagyunk, akiknek emberileg is fel kell nőniük az évek alatt. Szoros értelemben vett elbizonytalanodásra nem emlékszem. Tudtam, hogy ha az Úr hívott a szolgálatra, akkor kísérni fog az úton. Láttam persze a gyengeségeimet, s tudtam azt is, miben kell megerősödnöm a gyümölcsöző papi szolgálathoz. Bíztam abban, amit egy szentkép hátulján olvastam: „Isten nem az alkalmasokat hívja meg, hanem a meghívottakat teszi alkalmassá”. Értsük jól ezt a gondolatot!

– És azóta sem ingott meg a hivatásában?

– Eddigi papi éveim alatt sosem volt kérdés, hogy a helyemen vagyok-e. Azt ellenben már többször kellett megkérdezzem magamtól, jól csinálom-e, amit teszek. A legtöbb döntést papként nem lehet egy kaptafára meghozni, mivel különböző személyes életutak és élethelyzetek állnak egy-egy kérdés, megoldandó helyzet mögött. A lelkipásztori bölcsesség pedig, mint tudjuk, nem objektív valóság, amit mint egy kabátot fel lehetne venni egy pillanat alatt. Az évek és a rutin – szokták mondani a szakemberek. Amíg ez kialakul, bőven lehet átélni kudarcos helyzeteket is, de ezek jó esetben nem a hivatás mögé teszik a kérdőjelet, hanem a megválasztott lelkipásztori eszközök mögé.

– Papszentelésén vendégként ott volt Mayer Mihály nyugalmazott megyéspüspök, ám a már érsekké lett Udvardy György szentelte, akinek a Pius-templomi szolgálata után szertartója is volt a székesegyházban. Utódja, Felföldi László főpásztor, a covid áldozatává lett komlói plébános helyére nevezte ki plébánosnak. Az elmúlt évtizedben három püspök imádkozott – imádkozik – szolgálatáért. Kitől, s mit tanult?

– Mindhárom főpásztor egymástól egészen eltérő személyiség, karakter. Egyben közösek, hogy apostolutódokként mindent meg kell tenniük azért, hogy vezetésük alatt az egyházmegyében Isten országa épüljön. Főpásztoraim hatására megerősödtem abban, hogy a legfontosabb döntések meghozatala előtt azokat Isten elé kell vinni, s imádságban kell meghozni a döntéseket. Megtanultam a csapatban munkálkodást, és azt is: ahogy a matematikában is a két pont közötti legrövidebb út az egyenes, ugyanígy az emberi szívekhez a legrövidebb út, melyen eljuthatunk, az egyenesség és az egyszerűség. Valamint azt, hogy a humor a legjobb orvosság a fásultság ellen.

– Hogy fogadták a komlói hívek, hiszen éppen a pandémia idején érkezett új helyére?

– Bevallom, mikor ide kerültem, elhatalmasodott bennem a bizonytalanság. El sem tudtam képzelni, mit érezhetnek az itt élő hívek, akiknek ilyen körülmények között kellett elveszíteniük váratlanul és készületlenül a plébánosukat és a káplán atyát, akit elhelyeztek. Tudtam, hogy szerették őket, és ők is a híveket. Ugyanakkor elfogadták a helyzetet, és őszinte nyitottsággal és szeretettel fordultak felém a kezdetektől, és ezt azóta is egyre intenzívebben érzem. Rám köszönnek, megszólítanak a városban, az utcán, a boltban, vagy bárhol, s rögtön beszélgetésbe elegyedünk.

– Nem zavarja, hogy a székesegyház után a hajdani bányászváros hívei közé került? Vagy a pap alázatos, s oda megy, ahova küldik. Mint régen a katonatiszteket…

– Egyáltalán nem zavart soha, egy pillanatig sem. A pap küldetése nem a falakhoz, az épített örökséghez, nem a hely múltjához szól, hanem az akkor ott élő emberekhez.

– A Kodály Zoltán Ének-zene Tagozatos Katolikus Általános Iskola püspöki biztosa lett. Hogy szólíthatók meg kicsik és nagyok? Egy hiteles, következetes, jó humorú pap hegyeket mozgathat a fiatalok között…

– Kérdésében már benne is van a válasz. Mint említettem két pont között… Vagyis nem kell az életet tovább cizellálni annál, mint amennyire összetett és bonyolult. Valóban hitelesen, következetesen és jó humorral, s ezt tenném még hozzá: jelen lenni.

– Milyen tervei vannak a szülők, illetve a tantestület evangelizálására?

– A pedagógusokkal augusztus 23-án elmentünk Máriagyűdre, ahol egy lelkinap keretében készülhettünk lélekben az új tanév kezdetére. A legfontosabb evangelizációs eszköz a személyes beszélgetés. Igyekszem, hogy az iskolában elérhető legyek mindazoknak, akik szeretnének beszélgetni, útmutatást, támogatást kapni hitük útján. A szülőkhöz is a személyes találkozásokon keresztül vezet az út.

– Egy egyházi iskola mitől válik valóban egyházivá? A név – ahogy körülnézünk az országban – nem biztos, hogy elég. Ikonikus személyek kellenek; olyanok, mint Korzenszky Richárd, vagy Lupus atya, s Merkl Hilda…

– Vannak a tantestületben kiváló kollégák, akik nem a „katolikus” jelző miatt tanítanak itt. Ezt az iskolát, mint sok más katolikus iskolát az országban, nem újonnan alapították, ahol új tantestületet lehet felállítani, hanem az egyházmegye átvette. Egy ilyen helyzet okozhat ugyan szakmailag komoly kihívásokat, de attól még az iskola nem veszíti el identitását és sajátos célját. A katolikus oktatás a küldetésében különbözik a világi oktatástól. Nem csupán szakmai ismereteket akar átadni, hanem olyan alapokat és értékeket, amelyek a személy további fejlődését segítik. Egy olyan összképet igyekszik közvetíteni a világról, amely hozzásegít ahhoz, hogy megtaláljuk benne a magunk helyét, szerepét, és ezáltal megérthetjük életünk és közösségeink célját. A hiteles, lelkes, húzó egyéniségek akár még ellenszélben is képessé tehetik az iskolát felemelkedni nevéhez és a benne szereplő jelzőhöz.

– A múlt tanév igencsak próbára tette a diákokat, a tanárokat, de a szülőket is. A tanévkezdő Veni Sancte-misére milyen gondolatokkal készül?

– A bizalomról és a reményről szeretnék beszélni. Minden tanév önmagában is számos újdonságot, nem egyszer bizonytalanságot hoz magával. Akár csak egy osztállyal feljebb lépni, új tanárokat, tantárgyakat megismerni. Több mint egy éve már velünk van a COVID-19 vírus, ami hihetetlen kihívás elé állított gyerekeket, pedagógusokat, szülőket, családokat. Úgy hiszem, mindannyiunknak szüksége van bizalmat tápláló és reményt éltető szavakra.

– Ellátja a plébániát, a fíliákat, hitoktat, miközben egyházjogot tanul. Így teljes az élete?

– Látszólag többféle tevékenységi kör, de olyan ez, mint a szeletekre vágott pizza, amit ha összerakunk, középen összeér, s egy nagy egészet alkot. Hálás vagyok érte, hogy a hivatásomban sokféle aktivitás megfér egymás mellett. Ezek a szeletek bennem egészet alkotnak.

– S ha már szóba hoztuk Bacsmai atyát, akkor hadd emlékeztessem arra, ahogy újmiséjén bátorította a pécsi gyárvárosi templomban: „ne akarj ideális plébános lenni; olyan, aki naponta tíz családot meglátogat, a kórházi betegágyaknál is helytáll, hitoktat, de mindeközben egész nap megtalálható az irodájában, hogy fogadja a híveket. Merthogy ilyen pap nem létezik.” A maga mögött hagyott nyolc év mit igazolt? Létezik?

– Laci atya igen bölcs gondolatokkal látott el. Ahogy kérte, a példában említett ideális plébános tervét elengedtem. Inkább azt mondanám: jó plébános létezik. Aki a humoros példában felsoroltakat mind megteszi, de nem vesszővel, hanem pontokkal elválasztva egymástól. Meglátogatja a családokat. Felkeresi a betegeket. Hitoktat. És így tovább. Mindent a maga idejében. Találkoztam már több ilyen atyával. Én is törekszem ilyenné válni.

Lőrincz Sándor
Fotó: Gocsál Ákos és családi fotóalbum

 

 

2021-09-02

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

NEK2020

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks