A dicsőség koronája

„Az ősz haj a dicsőség koronája” – emlékeztet minket a Szentírás (Péld 16,31) az idős kor értékére. Egyre gyorsabbá váló világunkban sajnos az idősek a peremre szorulnak, pedig olyan kincseket hordoznak magukban, amelyeket csakis a korral járó tapasztalat és bölcsesség ad.

 

Nagy ajándéknak tartom életemben, hogy dédszüleimmel és nagyszüleimmel nőhettem fel, utóbbiak jelenléte elkísért majdnem negyvenéves koromig. Hétvégenként és családi összejövetelek alkalmával négy generáció ünnepelt együtt az asztalnál. A nyár, az iskolai szünetek a nagyszülők ideje volt, „nekik lettünk adva”, aminél többet nem is kívánhattunk: játszhattunk egész nap az utcán, a kertben, kimehettünk a folyóhoz, uborkát és ribizlit szüreteltünk, az asztalon mindig volt friss péksütemény vagy szilvás gombóc, palacsinta. Szentmisére jártunk minden este, litániára péntekenként, napközben pedig a templomkertben bújócskáztunk. Nem kellett sehová sem sietnünk, hallgathattuk órákig nagypapa történeteit, várhattuk, hogyan növekszik a kelt kalács a párna alatt… És így, játékosan és szeretetben tanulhattunk az életről, a múltról, arról, hogy honnan jövünk, és kik vagyunk mint család. Az öregség, a betegség, a lelassulás része volt a mindennapi életnek. Vidéken élő nagyszüleim még attól sem riadtak vissza, hogy gyermekként elvigyenek a siratóházba, ahol együtt imádkoztunk a felravatalozott halottakért, akiket másnap eltemettünk. Hetente jártunk a temetőbe, hogy imádkozzunk halottainkért, kigyomláljuk a füvet és friss virágot vigyünk eltávozott szeretteinknek. Közben történeteket hallgattunk elődeinkről vagy a falu más tagjairól, ahol mindenki ismert mindenkit.

Akkor gyermekként még nem értettem meg, hogy ez a mai szemmel nézve „semmit tevés”, az együtt töltött idő, a beszélgetések, az emlékek életben tartása, idősebbek látogatása mennyi gyümölcsöt hoz a jövőben. Igaz a mondás, akinek nincs múltja, annak jövője sincs. A mélyebb gyökerű fa magasabbra nyúlik. Ezek a tapasztalatok a legmélyebbek bennem, és ezek segítettek sokszor mások elfogadásában, szituációk helyes kezelésében (pl. összehasonlítva az én jelenlegi „drámai helyzetemet” a dédnagyapám Don-kanyarban levő fogságával… hirtelen nem is olyan drámai), kitartásban, idősebb és beteg szerzetestársaim gondoskodásában és még sorolhatnám.

Sajnos az időskornak, az aranykornak, már nincs arany értéke a mai világban, pedig nem ezt érdemli. Amint egy idős ember elveszíti fizikai képességét, hogy törődjön önmagával, hogy ellássa teendőit vagy, hogy egyedül elmenjen az orvoshoz – gyakorlatilag „nem profitál” – hirtelen teherré válhat. Nagyon sok idős ember gondnak érzi, hogy rászorul a másikra, és sajnos sokan tehernek érzik, ha a másik rájuk szorul. Miért? Mert nincs időnk rá – hangzik a válasz. Pedig minden technológiai fejlődés az utóbbi majdnem száz évben azt szolgálja, hogy időt spóroljunk, és gyorsabban végezzük el a szükséges teendőket: mosógép, mosogatógép, számítógép, okos telefonok stb. És valahogy egyre kevesebb időnk van egymásra, a gondoskodásra szorulókra, különösen is az idős emberekre vagy éppen a gyerekekre.  

Mi, keresztények arra vagyunk hivatva, hogy lássuk a nagyobb képet, Isten valóságát, hogy az időskorra és az azzal járó szenvedésre ajándékként és mint erkölcsileg, erényekben formáló erőre tekintsük. „Testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak a javára.” (Kol 1,24) Jézus Krisztus nem halt meg idős, elgyengült emberként, nem szenvedett több éven át tartó rákban vagy demenciában, nem esett át csípőprotézis-műtéten, viszont elszenvedte kora legbrutálisabb és legigazságtalanabb halálbüntetését. A megváltás teljes volt és tökéletesen megvalósult Jézus Krisztus halálával és feltámadásával, mégis az egyház misztériumában és Isten nagylelkűségében „szüntelenül nyitva áll minden, az emberi szenvedésben kifejeződő szeretet előtt”[1]. Krisztus szenvedésében mindannyian részt veszünk, ha benne éljük meg azt a betegséget, halált, ami a legjobban szolgál lelkünknek és a megváltás tervének. „Ha az ember részt vesz Krisztus szenvedéseiben, ez azért lehetséges, mert Krisztus megnyitotta szenvedését az ember előtt, mert megváltó szenvedésével bizonyos értelemben ő maga is részese lett minden ember szenvedésének.”[2]

Imáinkban, elmélkedéseinkben vagy a keresztutat végezve azt kívánjuk, bárcsak ott lennék Jézussal a kálvárián, hogy vigasztalást nyújtsunk neki. Megadja a lehetőséget itt és most! Látogassuk meg idős, egyedülálló rokonainkat, töltsünk több időt nagyszüleinkkel, teher helyett érezzük ajándéknak, hogy gondoskodhatunk beteg és idős szüleinkről, nagyszüleinkről, mert ők, ebben az állapotban „kiegészítik, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik…” a mi javunkra, az egyház javára. Amit értük teszünk, Krisztusért tesszük: „Amit a legkisebbekért tesztek, értem teszitek.” (Mt 25,40)

„Krisztus eggyé akar lenni minden emberrel, kivált azokkal, akik szenvednek.”[3] Az Úr Jézus még mélyebben van jelen a szenvedő emberekben – ott ül a kedvenc karosszékében, ott vár az öregek otthonában, ott fekszik a kórházi ágyban és ott sír az elhagyott emberek magányában. Amikor keressük a találkozást a szenvedő, beteg, lassú és gyenge embertársainkkal, magát Krisztust keressük bennük. És könnyebben meg fogjuk találni, mint a profitorientált, gyors ütemű és öncélú modern társadalomban.

Legyenek otthonaink, családjaink a szeretet és hála közösségei, ahol nem felejtjük el az értünk tett jót. Lassan több lesz az „erkölcsi emlékezethiány, Alzheimer”, mint az idős korral járó, mert elfelejtjük a számos jót, amit szüleink, nagyszüleink tettek értünk: átvirrasztott éjszakákat, számtalan áldozathozatalt, a neveltetésünkre fordított időt és energiát…

Mindannyian a Szentháromság képére és hasonlatosságára lettünk teremtve, közösségi, viszonyban élő teremtményként. A magányosság, magára hagyottság nem az isteni élet formája. Igazi örömöt a szeretet-cserében találunk, igazi önmagunkat Istenben és mások szeretetében fedezhetjük fel és teljesíthetjük ki. Az egymásra utaltság sokkal inkább része egy magasabb rendű, isteni életnek, mint a függetlenség, az önállóság, az öncélú önmegvalósítás, amire annyira törekszünk. Az egymással való törődés nem idő- és energiakidobás vagy teher a hátunkon, hanem annak az ajándéknak a viszonzása, amit mi kaptunk szüleinktől és nagyszüleinktől. Az ősz haj a fejükön a dicsőség koronája, amely egy értünk vállalt áldozatos és szeretetteljes élet eredménye. Tiszteljük és gyengéden szeressük őket, mert Krisztus jelen van bennük!

Farkas Zsófia nővér, SDSH

 

 

[1] Salvifici doloris 24. (II. János Pál pápa apostoli levele az emberi szenvedés keresztény értelméről 1984. 02. 11.)

[2] i.m. 20.

[3] i.m. 24.

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

 

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks