A fiú

Mottó: „Gyermek születik, fiú adatik nekünk.” (Ézsaiás könyve)

A karácsonyi forgatagban nem árt eltűnődni azon, hogy Mária egy barlangistálló homályos csendjébe rejtőzve hozta világra gyermekét, Isten egyszülöttjét. A fényárban úszó utcák, terek elkápráztatják a szemet, ezért nem árt egy percre megállni, és az igazi fény megszületésére várni.

 

„A nép, amely sötétségben jár nagy világosságot lát
A halál árnyékának földjén lakókra világosság ragyog…
Mert egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk.”

(Ézsaiás 9)

Ézsaiás próféta tanúsága szerint egy fényes gyermek, egy ragyogó fiú adatik nekünk, aki maga lesz a világosság, a világ világossága. Azonban a fény csak a sötétségben ragyog, mint az éjszakában a csillagok. Ezért érdemes így ünnep táján befelé fordulni, a lélek csendjébe visszavonulni, s engedni, hogy ott, lenn a mélyben és sötétben megszülessen a fényes gyermek, a békesség fejedelme. Azonban a mélység mindig riasztó, különösen akkor, ha a lélek mélyéről van szó.

„A mélységből kiáltok hozzád Uram!
Uram halld meg szavamat,
füled legyen figyelmes könyörgő szavamra.
Ha a bűnöket számon tartod Uram,
Uram, ki marad meg akkor
De nálad van a bocsánat, ezért félnek téged.”

(130. zsoltár)

Aki a lélek mélyére leszáll, zűrzavart talál, különösen akkor, ha saját hétfejű sárkányával is szembeszáll. A bennünk lévő, olykor félszeg, máskor délceg vagy agresszív ismeretlen – az árnyékunk, ahogy Jung tanítja – igen sok gondot okozhat nekünk. Ehhez járul még az „elégtelenség”, és az elégedetlenség érzése, mivel nem tudunk mindig mindenkinek eleget tenni, vagyis kevésnek bizonyulunk, megméretünk és könnyűnek találtatunk.

„Ha a bűnöket számon tartod Uram,
Uram ki marad meg akkor.”

(130. zsoltár)

Ha „csekélyke”, esendő önmagunkat górcső alá vesszük, a maradék önbizalmunkat is elveszítjük, ha nem nyerünk bocsánatot, mert a bocsánat nem más, mint elengedés és elfogadás. Ady írja: „békíts ki Magaddal s magammal, / Hiszen Te vagy a Béke”. A Fiú, aki adatik nekünk, a békesség fejedelme, kész kibékíteni minket magával, magunkkal és egymással is. „Dicsőség az Istennek és békesség az embernek” – éneklik az angyalok a pásztoroknak Betlehem mezején. A békesség, a shalom azt jelenti, hogy az élet él és élni akar, hiába hibáztunk vagy vétettünk az ég ellen és egymás ellen. „Békesség néktek” – mondja Jézus, és megmutatja tanítványainak a sebeit, illusztrálva, hogy a begyógyult sebek élni és megbékélni segítenek. „Tedd a szívemre kezed, hogy behegedjenek rajta töménytelen sebek” (Zelk Zoltán). Félünk a sebektől, és féltjük a sebeinket, miközben sebzünk és sebződünk szüntelen. Egyedül csak a békesség, a megbékélés az irgalom gyógyíthatja be a sebeinket s lehet gyógyír a lelkünkre.

A karácsony csodája az, hogy „gyermek születik, fiú adatik nekünk”, aki olyan békét hoz, amely minden háborúságot felülír, illetve békévé old, mint az emlékezés. Ez a béke a pax divina és a pax humana keveréke, az ember legbensőbb bensejéből fakadó békesség, Isten békessége, amely minden értelmet felülmúl, s a szív és az ész megőrzését szolgálja.

Bizonyság erre a kis hegedűs története (holland filmalkotás), aki karácsony napján születik, miközben az édesanyja meghal. Ez után a tragédia után apa és fia páros magányban élik az életüket, hiába a közös étkezések, kurtára sikerült beszélgetések. A fiú már tízéves, s egyre inkább érzi, hogy a mély gyász mellé valamilyen hétpecsétes titok társul, mely egy lelakatolt szekrény, és egy düledező ház mélyén lappang. Meseszerű mozzanatok is vannak a filmben, például a károgó holló, amely elvezeti őt a titkok házához, és az ezután történő események is mesébe illenek. A fiú gyönyörűséges hegedűszót hall, majd megpillantja halott édesanyját is a kertben, valamint egy öregembert, aki hegedül. A fiú is szeretne megtanulni hegedülni, hogy mindig láthassa az édesanyját. Azonban az apja tiltja az öregembertől és a hegedűtől, ezért kénytelen titokban odajárni. Amikor a titok kiderül, apja utánamegy az elhagyatott házba, s nekitámad a fiúnak, de aztán megtörik és elárulja a titkot.

Elmondja a fiának, hogy amikor édesanyja őt várva mindenórás volt, ő az apja unszolására fogta a hegedűjét, és elment koncertezni. Még azon az estén szerencsésen megszületett a gyermek, de az édesanya elvérzett. Sem az apjának, sem magának nem tudta többé megbocsátani, hogy magára hagyta várandós feleségét. Örökre letette a hegedűjét, s ezután asztalosként kereste a kenyerét. Édesapja, aki a fiú nagyapja volt, még abban az évben meghalt, így az unokája nem is találkozhatott vele. Mégis egy levél hatására és az édesanyja utáni vágyakozása miatt szinte valóság lett számára anyjának és nagyapjának a személye, közelsége. Kezébe vette az ott talált hegedűt, s megpróbált játszani rajta, csak hogy láthassa az édesanyját. Tízévi hallgatás és „haragvás” után apja megtörte a csendet, és kiderült az igazság. A fiú születésnapján, karácsony szentestéjén a templomban félve lépett a dobogóra kis hegedűjével, melyen maga tanult játszani. Apja ekkor mellé lépett a maga hegedűjével, hogy segítse őt. A fiú, ez a karácsonyi gyermek békességet hozott az apjának, pontosabban segítette őt megbékélni magával, a nagyapjával, és mindazzal, ami történt. Apja újból kezébe vette hegedűjét, hogy dicsérje vele Istent, a békesség fejedelmét.

A mélység, a gyász, a fájdalom és a kudarc mélysége bocsánat nélkül elviselhetetlen szakadékká válik, ahonnan nincs többé menekvés.

„Tudod, hogy nincs bocsánat,
Hiába hát a bánat
Légy, ami lennél, férfi
S a fű kinő utánad.”

(József Attila)

A szekularizált, elárvult ember nem ismeri az Isten irgalmát, ezért fél a mélységtől, a lelkében lévő fájó emlékektől. Ezért igyekszik felszínesen élni, az érzéseiről nem beszélni, benső békesség helyett békés külsővel beérni. Ily módon a karácsonyi öröm sem válhat igazi lelki táplálékká számára, csupán meghitt fogyasztói szokássá, melyet ajándékozás formájában gyakorol a szerettei körében. A betlehemi történet, melyben „gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk” azt üzeni, hogy mégiscsak van bocsánat. Azonban csak a mélységben, a saját történetünkkel való szembesülésben és a jóság utáni síró vágyakozásunkban érhet egészen a lelkünkig.

„Várom az Urat, várja lelkem az Urat
és bízom ígéretében.
Lelkem várja az Urat, jobban mint az őrök a reggelt,
Mint az őrök a reggelt.”

 (130. zsoltár)

Advent a várakozás ideje, a lélek kimondhatatlan vágyódása a bocsánat, a kegyelem, az irgalmas Isten után.

„Bízzál Izrael az Úrban,
mert az Úrnál van kegyelem
És gazdag ő, meg tud váltani.
Meg is váltja Izraelt minden bűnéből.”

(130. zsoltár)

A várakozásnál és a vágyódásnál csak a bizalom lehet fontosabb karácsony táján. Bizalom az Örökkévalóban, aki olyan gazdag, hogy meg tud váltani, azaz tud segíteni rajtunk a Fiú által, aki nekünk adatik. Mert ő a békesség fejedelme, a megbékélés, a békesség záloga, a „fiúság” megtestesítője. A karácsonyi forgatagban és fényárban engedjük, hogy lelkünk mélyén is megszülessen a fény, a világ világossága, Isten gyermekeinek sötétben is világító lámpása.

Simon István
lelkész

 

 

2018-12-21

 

 

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

1%

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks