A Jóisten gyermeke vagyok

„Adj önzetlenül, szeress szívből és legyél boldog!” – vallja Popova Aleszja Kossuth-díjas balettművész. A Magyar Állami Operaház első magántáncosával életének meghatározó momentumairól, hitről, csodákról, megbocsátásról és a Gondviselés érezhető jelenlétéről beszélgettünk.

 

Kijevben született, édesanyja magyar, édesapja ukrán. Ötesztendős mikor végleg Magyarországra költöznek. Végül is melyik ország polgárának vallja magát?

– Ez nehéz kérdés. Úgy érzem, mindkét nemzet lelkülete bennem él. Magyarországhoz talán azért kötődöm szorosabban, mert itt nőttem fel, itt végeztem el a tanulmányaimat, itt találtam meg a hivatásomat, itt váltam művésszé és később édesanyává. Ugyanakkor a szláv lélek is erősen munkál bennem. Most, hogy így jobban belegondolok, nem is tudok különbséget tenni. Egy biztos, a Jóisten gyermeke vagyok!

– Szavaiból egy mély istenhit bontakozik ki számomra…

– Igen, ez valóban így van. Sok-sok olyan momentuma van az életemnek, amit józan ésszel nem tudok megmagyarázni. Ezeket a történéseket csodának élem meg. Éppen ezért is hiszem, hogy semmi sem történik véletlenül. A Jóisten jelenlétét és gondviselését mindig is éreztem, a hit már gyermekkoromtól kezdve átszövi a mindennapjaimat. Nyolcéves voltam, mikor Tömördi Viktor ferences szerzetes atya megkeresztelt. Ő a mai napig a lelki vezetőm és a családunk barátja. A művészpályára való elhívásom sem történhetett véletlenül. Édesanyám pedagógusként dolgozott, s Győrben kapott állást. Éppen akkoriban a Győri Nemzeti Balett indított egy kezdő balettos osztályt, amelybe jelentkeztem. Ludmilla Cserkaszova világhíres balettmesternő akkor került a társulathoz, s mi voltunk az első évfolyama. Mondanom sem kell, hogy mennyit jelentett nekem a későbbiekben, amit tőle tanultam. De hogyan kerülhetett Győrbe pont akkor, mikor én kezdtem? Megint a „véletlenek”… Ugyanilyen nagymester az életemben Markó Iván. Végül is az ő biztatására kezdtem el komolyan balettozni. Örök emlék marad számomra, hogy 12 évesen a Vígszínházban a Prospero c. nagysikerű darabban egy színpadon léphettünk fel. Ettől kezdve tényleg nem volt megállás a balettművészi pályán.

– Bár sokan csak az érem fényesebb oldalát látják, azért a művészi pálya nem csak csillogásból áll. Tudta, hogy mivel jár ez a hivatás?

– Nem, gyermekként fogalmam sem volt. Aztán rövidesen rájöttem, hogy a balerina lét teljes embert igényel. Itt nem lehetnek kilengések, tini kori bulizások, éjszakázások vagy próbakihagyások. Kőkemény munka, elhivatottság, kitartás, tisztelet a mesterek és a társak felé, alázat a tánc és türelem saját magam felé. Ez egy igen zárt világ, kicsit hasonlít a kolostori élethez, hiszen sokat kell önmagammal lenni. Úgy hiszem, az egész életünk arról szól, hogy megismerjük a személyiségünket vagy legalábbis egészen közel kerüljünk lelkünk legbensőbb valójához. Ehhez persze fontosak a társak is, s egy élő szeretetközösség. Családtagjaimnak, édesanyámnak és nagymamának különösen nagy hálával tartozom. Óvó, féltő szeretetük nélkül mindez ilyen formában nem sikerülhetett volna. A középiskola kezdetekor válaszút elé kerültem, s a fejlődésem érdekében felköltöztem Győrből a fővárosba. Megviselt a váltás, hiszen édesanyámtól távol kerültem, mégis lelkileg megerősített, hogy a helyemen vagyok. Szintén egy kiváló mesternőhöz, Sebestény Katalinhoz kerültem. Alig voltam tizenöt éves a Lausanne-ban rendezett verseny ideje alatt. A történet az, hogy a másik két lány, akit eredetileg kiírtak a versenyre, megsérült, így én utaztam helyettük. Ugye a „véletlenek”… A kategóriámat megnyertem, s ezáltal újabb ajtók nyíltak meg előttem…

– Tehetsége vitathatatlan. A Budapesti Táncművészeti Főiskola elvégzése után még két diplomát szerzett. 1993 óta a Magyar Állami Operaház tagja. Mai napig tartó pályafutása során a balettirodalom legnagyobb főszerepeit táncolta. A teljesség igénye nélkül: Júlia, Makrancos Kata, Odette-Odília a Hattyúk tavából, Swanilda a Coppéliából, Anna Karenina, Giselle, Tatjana, Sarlett O’Hara. Két és fél évtized elteltével hogyan tudja még mindig fenntartani ezt a világszínvonalú teljesítményt?

– Rendszeres gyakorlással és a tánc iránti örök szerelemmel. Úgy gondolom őszinte, gyermeki lelkesedés nélkül nem is szabad kimenni a színpadra. A tánc az egyik legősibb művészeti ág, mellyel nagyon sok ember találkozik az élete során, vagy úgy, hogy kívülállóként csodálja, vagy úgy, hogy önmaga is a részesévé válik. Nekem megadatott az utóbbi, és tényleg azt tehetem nap mint nap, amit a legjobban szeretek. Ezért számomra a munkám egyben a hivatásom is. Talán ezt az örömet és lelki telítettséget érzik rajtam az emberek, amikor a színpadon táncolok. A szorgalom, s a magam hozzáadott tudása csak az egyik része, a másikat, vagyis a talentumaimat fentről kaptam, s ezt úgy hálálhatom meg a leginkább, ha visszaadok valamit ebből a tehetségből a közönségnek, a tanítványaimnak, s mindenkinek, akinek szüksége van rá. Ingyen kaptátok, ingyen adjátok. Ez a Máté evangéliumából való idézet mindig a szemem előtt lebeg.

– A magánéletén is ennyire „munkálkodott” a Gondviselés?

– Igen, de ott többször kezdtem újra. Ma már tudom, hogy szükség volt, ahogy Pilinszky fogalmaz, a mélypont ünnepére. Megtapasztaltam, hogy annak az embernek, aki igazán megbántott, a legnehezebb megbocsátani, de ha nem bocsátok meg, nekem sem fognak. Benne van a Miatyánkban is: „bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek…” Bizony néha nem az történik, amit mi előre eltervezünk. Ezt is el kell fogadni, és rábízni arra, aki ezt sokkal jobban tudja nálunk. Azért az örömteli dolgokról is beszéljünk, hiszen azt is megéltem, hogy az őszinte, szívből jövő kérés mindig meghallgatásra talál odafent. Férjemet, Vladimir Arhangelskit is egy nagy újrakezdés után ismertem meg, mikor egy darab kapcsán táncpartnerek lettünk. Azzal, hogy ő is balettművész, nemcsak testben és lélekben, hanem a hivatásunkban is egyek vagyunk. Egymást tudjuk erősíteni és felfelé emelni, ami külön nagy áldás. Sok fájdalmon mentem keresztül, míg igazán megértettem, hogy a szerelem igenis fontos. Ebben nem lehet megalkudni. A felszínes kapcsolatok amilyen gyorsan jönnek, olyan hamar el is fáradnak. A családok évében különösen is fontos arról beszélni, hogy csakis az őszinte és igaz szerelem, a valódi érzelmekre alapozott házasság viszi tovább a nagy mélypontokon is a kapcsolatot. Férjem hívő, teológiát végzett ember, így a lelki életben is a társam. Mai, rohanó világunkban különösképpen is csere üzemmódra vagyunk berendezkedve, bármiféle emberi kapcsolatról is legyen szó. Ez nem jó és nem helyes. Fontos a családi összetartás, a generációk közötti párbeszéd és az egymásra figyelés. Két gyermekemet is ezzel a szeretettel próbálom nevelni és tanítani az életre. Nálunk az ima és a templomba járás természetes velejárója az életünknek, s olyan jó, hogy mindezt családban éljük meg. Férjem neve pedig magyarul annyit tesz: arkangyal. Szóval egy angyallal élek együtt!

– Ez bizony felbecsülhetetlen, de a magánélete mellett, a szakmai elismerései is figyelemre méltóak. Harangozó-díj, Érdemes Művész, harmincévesen Kossuth-díj. 2014 óta pedig a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. Mit jelentenek ezek a díjak az életében?

– Hazánk második legfiatalabb Kossuth-díjas művésze vagyok. Ez nagy elismerés, de egyben óriási felelősség is. Próbálok ennek megfelelően élni a hivatásomban, s a magánéletben egyaránt. A szakma véleménye fontos, hiszen ez visszajelzése annak, hogy valóban jó és értékes az, amit képviselek, s amire feltettem az egész életemet. Hálás vagyok a megbecsülésért. Ugyanakkor nagyon sokat jelent számomra a közönség véleménye és szeretete. Ez is motivál a megújulásra. Önmagam nevelése, azt hiszem, valóban élethosszig tartó folyamat. A Jóisten által elrendelt utamon végigmenni pedig életfeladat. Mindez nagyon nehéz, de ha csak egy millimétert is előre tudok haladni és ezzel még a környezetemnek is képes vagyok adni és sugározni valami derűt és szépet, akkor úgy hiszem, megérte. Ami a jövőt illeti, az aktív táncművészi élet után szeretném a jövő generációját kinevelni. Fiatal tehetségeket tanítani, azzal a tudással és szeretettel, amivel engem körülöleltek a mestereim.

– Beszélgetésünk idején a Duna-parton ülünk és a békesség mellett olyan derű árad a lényéből, amely nemcsak magával ragadó, hanem követendő példa is lehet mindenki számára. Hogyan lehet idáig eljutni?

– A békét meg kell találni. Nem megy csak úgy egyik napról a másikra. Hosszú belső munka eredménye, melyet mindig meg kell újítani. Imádsággal, lelki olvasmányokkal, hitben élő emberekkel való beszélgetésekkel, nagy találkozásokkal. A derű, ami belőlem árad, a Jóisten mosolya. Ez abból fakad, hogy az évek során megtanultam örülni az apró dolgoknak is. A csoda mindenben ott van, csak észre kell venni. Észtországban egyszer volt lehetőségem pár napot egy kármelita kolostor közvetlen közelében tölteni. Ott értettem meg igazán, hogy az az őrület, amiben itt éljük a zajos hétköznapjainkat, mennyire nem fedi a valóságot. Megéreztem az igazi nyugalmat, ami nemcsak kikapcsolt, hanem fel is töltött. Ezt próbálom a mindennapjaimba is belecsempészni. Ülni a vízparton és egy jót beszélgetni, mint ahogyan most is tesszük, kémlelni a csillagos eget, egy gyermek szemébe nézni, megölelni a szeretteimet vagy csak úgy őszintén felkacagni. Ez mind csoda és boldogság. Szárovi Szent Szerafim intelmeiben azt mondja, a depresszió bűn, inkább légy boldog! Mindig legyél derűs! Mosolyogj! Én ebben hiszek és a szeretet erejében. Egyszerű ez, csak merni kell kipróbálni!

Lonkay Márta
Fotó: Andrea Paolini Merlo

 

 

2018-10-28

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

 

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks