A kárpátaljai egyházüldözés kutatása

A munkácsi görög katolikus egyházmegye az 1990-es évek elején nyerte vissza szabadságát, mikor megszűnt az 1945-ben kezdődött üldözése. Ha az egyházüldözést, ha vértanúság- vagy akár árulástörténeteket akarunk kutatni, ismernünk kell a hóhért és genealógiáját is.

 

     A kommunista ateizmus kötelező volt minden szovjet állampolgárnak. „Ha az ellenség nem adja meg magát, meg kell semmisíteni” – mondta Gorkij. Ebben egyetértett Lenin, Sztálin, majd Hruscsov, Brezsnyev és őket követő vezetők.

 

     Még a Szovjetunió végnapjaiban, 1990 augusztusában Gorbacsov szovjet elnök deklaratív ukázt adott ki a politikai represszió összes áldozata jogainak  megújításáról, elítélve a tömeges elnyomást, mint ami összeegyeztethetetlen a civilizáció normáival. Ez a törvény természetesen az egyházüldözés áldozatainak millióira is vonatkozott, bár a kárpótlás elmaradt. Az 1991-ben önállósult Ukrajna elnökének aláírásával érvénybe lépett a „Politikai repressziók áldozatai rehabilitációjáról” c. törvény. Bevezető részéből idézzük: „1917 után, a polgárháború és a következő évtizedek időszakában Ukrajna földjét rengeteg vér áztatta. Vétlen embermilliókat ért üldözés – emberellenes és antidemokratikus törvények, avagy direkt törvénytelenség és zsarnokság következtében, politikai tevékenységük és megnyilvánulásaik, valamint vallási meggyőződéseik miatt. A tömeges repressziók a múlt különösen súlyos hagyatékát jelentik, ezeket a köztársaságban a sztálini rezsim és az azt gyakorlók követték el. A bírósági és bíróságon kívüli eljárások során semmibe vették az Alkotmány normáit, melyek a polgárok jogait és szabadságait, a bírósági eljárás elemi normáit lettek voltak hivatottak védeni.”

     A történelem által rehabilitáltak című, 27 kötetes könyvsorozat kiadását javasolta Ukrajna Tudományos Akadémiája, Ukrajna Állambiztonsági Szolgálata és más, azóta elenyészett testületek, ezt 1992-ben támogatta Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa Elnöksége és 1992 szeptemberében Ukrajna Minisztertanácsa is. De még az 1993-ban megjelent Az ukrajnai politikai repressziók áldozatai rehabilitálásáról szóló törvény értelmezéséről című határozata, amely 15. pontjával csak az áldozatok leszármazottaira szűkítette az irattári anyagokhoz való hozzáférést.

     Még az üldözés kitörése előtt Bendász István atya gyűjteni kezdte az egyházmegye történetére vonatkozó anyagokat, emlékeket, később óriási jegyzetanyagot állított össze elítélt papjaink életrajzi adataival is. Fia, Dániel atya, 1994-ben adta ki édesapjának az üldözött papokról tudósító anyagait, saját gyűjtésével kibővítve (Bendász István és Dániel: Helytállás és tanúságtétel, Ungvár–Budapest, 1994.).

     A munkácsi egyházmegye vértanú püspöke, Romzsa Tódor boldoggá avatási eljárása Szemedi Joan (János) megyéspüspök idejében 1995-ben kezdeményezésemre indult meg. Az egyházmegyei szakasz lezárásával az anyagot 1997-ben az illetékes kongregációhoz leadtuk. Mivel 1998-ban az ungvári székesegyház kriptájában megtaláltam Tódor püspök megsemmisítettnek hitt ereklyéit, a feltárás után a már Rómában levő anyagot kiegészítettük.

     2001-ben a Szentté Avatási Ügyek Kongregációja elismerte Tódor püspök vértanúságát, és június 27-én II. János Pál pápa boldoggá avatta a vértanú püspököt az ukrajnai Lembergben.

     A munkácsi egyházmegye összes vértanúja boldoggá avatási eljárásának egyházmegyei szakasza Sasik Milán püspöksége alatt, 2003-ban kezdődött el Isten Szolgái Chira Sándor és Orosz Péter titkos püspökök és vértanútársaik címmel. (A munkajegyzék az akkor ismert adatok alapján 80 nevet tartalmazott, mára már 129, azaz mindegyik lágerjárt papunk, illetve egy nővér anyagát őrzi.) A Szentté Avatási Ügyek Kongregációjánál még 2004- ben azt tanácsolták, hogy kutassuk papjaink ungvári KGB-irattárban levő nyomozati-bírósági anyagait is. Ez nem tűnt lehetségesnek, hiszen például a lembergi Katolikus Egyetem Egyháztörténeti Intézete mindmáig nem kutathatja az ottani boldoggá avatási eljárásokhoz szükséges anyagokat a lembergi KGB-archívumban, és az irattárak Oroszországban is csak Jelcin alatt nyíltak meg egy rövid időre.

     Az 1993-as rehabilitációs törvényt értelmező törvény 15. pontjára hivatkozva Ukrajna Állambiztonsági Szolgálata megtagadta a boldoggá avatási ügyben kutató egyháztörténeti csoport számára az üldözött papjainkra vonatkozó anyagok kiadását, mivel összességében nem rendelkezhettünk papjaink leszármazottai hozzájárulásával. 2007-ben, miután gondviselésszerű véletlen révén kapcsolatba kerültem a kijevi Nemzeti Emlékezet Intézete vezetőjével, közbenjárására egyedülálló módon megkaptuk a kutatási engedélyt. Több éven át dolgozhattunk az ungvári KGB-irattárban. Az iratok rögzítését Dániel atya végezte, jómagam pedig magyar fordításukkal, elemzésükkel és értelmezésükkel foglalkozom.

     Időközben mind aktívabb ellenérzések fogalmazódtak meg, sőt támadások is indultak az egyházmegyén belül és kívül az eljárással kapcsolatban, felszólalások hangzottak el papi gyűléseken, cikkek jelentek meg a helyi szélsőséges sajtóban. (Pl. miért hiányoznak a munkajegyzékből egyes ukrán papok?) Az ukrán nemzetiségű atyák teljes passzivitást mutattak már a Romzsa-ügyben is, még vallomásokat se kívántak tenni, pedig az idősek kispapjai voltak annak idején. Egyéb feladatokat se vállaltak, igyekezetük az elvégzett munka rosszindulatú kritikájában mutatkozott meg.

     Az általunk összeállított kárpátaljai vértanúk munkajegyzékéhez Sasik püspök az egyik papi gyűlésen egy jegyzéket adott át a listánkról hiányolt papokról azzal az utasítással, hogy azokat is vegyük fel az alapjegyzékbe. Kiderült, hogy többen közülük nem is voltak a Munkácsi Görög katolikus Egyházmegye papjai, Jugoszláviában vagy Csehszlovákiában szenvedtek üldözést, azaz ügyükben nem egyházmegyénk illetékes. Továbbá azt is hiányolták, hogy miért csak a szovjet egyházüldözés vértanúit kutatjuk, hiányoznak a csehszlovák burzsoá és a magyar fasiszta rezsim egyházüldözésének áldozatai. Ilyen egyházüldözésekről azonban nincs tudomásunk a kérdéses időszakban. S bár szerepel a listánkon egy 1919-es papgyilkosság áldozata, Jaczkovics Sándor domonyai parochus, őt a cseh hadseregből leszerelt katonák ölték meg az első világháború után, mivel nem eskette meg egyiküket egy helyi asszonnyal, akinek még nem tért haza a férje a frontról.

     2008-ban Bendász Dániel atya az ungvári Kárpáti Állami Kiadónál kiadta ukrán nyelven édesapja lágernaplóját Öt év a szögesdrót mögött címmel. (Magyarul többször is megjelent). A ukrán verzió megjelenése után viharos erővel tört fel a nacionalista tiltakozás a szélsőséges sajtóban. (A hitéért 25 év szovjet lágerre ítélt Bendász István atyát erkölcstelen magyar fasisztának nevezték, kevesellték még a rá kirótt börtönéveket is). A kampány hatására a megyéspüspök mint botrányokozót – minden vizsgálat nélkül, püspöki dekrétummal – törölte az annak idején egyházhűsége miatt elítélt, még 1991-ben elhunyt Ben - dász István atyát hitvallóink-vértanúink jegyzékéből, könyve terjesztését is zárolta. Dániel atyát pedig a szélsőséges, magyarellenes felszólalások nyomán püspöke felmentette az egyháztörténet tanítása alól az ungvári szemináriumban és megfosztotta beregszászi esperesi feladataitól. Hogy a szélsősé geseket, köztük az ukrán espereseket megnyugtassa, Milán Sasik püspök 2010 júniusában egyházmegyei körlevélben közölte, hogy csak Orosz Péter boldoggá avatási eljárása van folyamatban, az összes vértanúra, köztük Chira Sándor titkos püspökre is vonatkozó, általa 2003-ban hivatalosan elindított eljárás nem létezik. (Különös, hogy ukrán paptestvéreink nem vették észre, hogy ez az intézkedés tagadja az ukrán nemzetiségű papok vértanúságát is, nem csak más nemzetiségűekét.)

     Papjaink nyomozati–bírósági dokumentumainak elemzése munkánk legkritikusabb része. Utalunk Conquest Nagy terror című könyvére, aminek a megismerése nélkül igen könnyen súlyosan tévedhettünk volna több letartóztatott papunk vallomása értelmezésében. Első olvasásra amúgy is ellentmondásos, sőt téves következtetésekre jutottam olykor. Különösen a korai, 1945-ös kárpátaljai anyag, de egyes részleteiben a későbbi is – az alkalmazott módszerek kegyetlenségében, totális erkölcstelenségében – emlékeztet a Conquest által ismertetett, a Szovjetunióban már a 30-as években kidolgozott és Sztálin haláláig, sőt azután is, a Szovjetunió széteséséig alkalmazott CSEKA-módszerekre.

     A Kárpátontúli Ukrajna néven éppen csak startoló új szovjet rezsim a 76 éves Demjanovics Péter (1869–1945) tiszteletbeli kanonok, püspöki tanácsos és rahói esperes letartóztatásával kezdte meg tevékenységét. Illetve ezt Kárpátalján a Rahóra 1944. október 14-én bevonuló Vörös Hadsereg után rövidesen megjelenő csehszlovák küldöttség tisztjei tették meg. Feladatuk egy 1944. május 8-án aláírt szovjet–csehszlovák egyezmény alapján a csehszlovák polgári közigazgatás megszervezése lett volna Kárpátalján. A küldöttség, amit miniszteri rangban Francisek Nemec vezetett, tagja volt a Vörös Hadsereg részeként bevonuló cseh Szvoboda–hadtest politikai biztosa, az akkor még cseh tiszti mundért hordó, de már régóta titkos szovjet megbízást teljesítő kommunista Turjanica Iván is. A cseh tisztek 1944. október 27-én az általuk kihallgatásra beidézett Demjanovics atyát mint magyar kémet és a Csehszlovák köztársaság árulóját fogták le, és magánzárkába zárták. Efféle hatásköre a Vörös Hadsereg által már elfoglalt kárpátaljai területeken nyilván csak a terület leendő szovjet vezetőjének kiszemelt Turjanicának lehetett. A Szovjetunióban kiképzett Turjanica nem a csehszlovák, hanem a szovjet hatalomátvétel céljából érkezett, és mint kárpátaljai származású csehszlovák állampolgár minden további nélkül bekerülhetett a csehszlovák küldöttségbe. További kárpátaljai pályafutása a kellő bizonyíték, hogy Kárpátalja szovjetizációjának teljes sikerrel tett eleget. Már első lépésével is – Damjanovics lefogásával – tökéletesen bebizonyította alkalmasságát, hogy ő legyen Kárpátalja új, kegyetlen és gátlástalan szovjet vezetője.

     Két hónappal később, 1945. január 2-án az NKVD 88-as határőrezred 1. zászlóalja átadta Demjanovicsot és az időközben keletkezett kihallgatási jegyzőkönyveket az ungvári milícia állambiztonsági megbízottjának. A határozat az atya letartóztatására viszont csak 1945. február 4-én kelt Ungváron. 1945. február 8-án hallgatta ki először Vakula I.I., a Kárpátontúli Állambiztonság munkatársa (majd még négy alkalommal), s végül április 13-án a Kárpátontúli Ukrajna speciális bírósága halálra ítélte. Biztosan nem véletlen, hogy a speciális bíróság ítéletét első helyen az akkor már a helyi hatalom csúcsán levő Turjanica Iván hagyta jóvá. Később csak ő parancsolhatta meg az NKVD-SZMERS január 2-i levelében említésre kerülő, őt esetleg kompromittáló cseh kihallgatási jegyzőkönyv eltávolítását is a halálra ítélt ügyiratából, és ekkor tűnhettek el az ügyiratból az azt követő, 1944 végéig keletkezett orosz és a 45. januári ungvári államvédelmi nyomozás vallatási dokumentumai is, amelyek az atya 1944. október 27-től 1945. január 2-ig terjedő hollétéről, valamint az ungvári belső államvédelmi börtönben töltött januári elzárása idejéről adhatnának tájékoztatást. Ez összesen három hónap. Mivel Demjanovics atya mindegyik kihallgatásán rendkívül készségesen együttműködik a kihallgatójával, nyilván a Vörös Hadsereg kémelhárítása és a Kárpátontúli Ukrajna államvédelme a nem dokumentált három hónap alatt annyira megtörte, hogy minden jegyzőkönyvet aláírt, amit csak eléje tettek. Ezt pedig csak kínzás, esetleg egyéb módszerek alkalmazásával érhették el.

     Egyébként az ügyirat lapjainak számozása igen zavaros, többszörösen is javították tollal és ceruzával. Már a dokumentumjegyzék számozása is eltér az iratokétól, ami a későbbi iratátrendezések pongyola mivoltát is mutatja. Az ungvári ügyintézők nyilván gyakorlatlanok voltak, de talán így próbálták leplezni pl. Turjanica szereplését, az eljárási hiányosságokat, hibákat és az atyával kapcsolatosan alkalmazott törvényen kívüli kihallgatási módszereket is.

     Különös, hogy Demjanovics atya letartóztatását Vas I., a Kárpátontúli Ukrajna bel- és állambiztonsági ügyei megbízottja szankcionálta 1945. február 4-én, azaz nem az erre illetékes megyei ügyész. A dokumentumon ugyan szerepel Andráskó ügyész gépelt neve, de aláírása nincs rajta. Nem csoda, hiszen nyilván ő is tudhatta, talán éppen Turjanicától, hogy az atya már október végén a Vörös Hadsereg NKVD-csapatainak őrizetébe került, és törvénytelenül tartották fogva Rahón két hónapon át, majd még egy hónapig Ungváron. Viszont 1945. március 3-án a vádösszegzést megerősítő határozatot már maga a Kárpátontúli Ukrajna főügyésze, Andráskó írja alá. (Nem érdektelen, hogy ezt a határozatot a belügy egy Máriás nevű igyekvő megbízottja fogalmazta, aki későbbi ügyekben már csak a KGB alacsonyrangú magyar tolmácsaként szerepel.)

     Az ügyiratban – az iratjegyzék sorrendjével ellentétben – egymás után következik Demjanovics 1943-as újságinterjúja (Gépelt szövege egybevetését az újságcikkel Tivadar Iván G. állambiztonsági munkatárs végezte el, aki valószínűleg azonos azzal a volt kispappal, aki 1946 augusztusában automatával a vállán kísérte Chira Sándor prelátust az autóhoz, hogy kihallgatásra vigyék Ungvárra.) Ezután találjuk Demjanovics 1945 február 4-ével datált letartóztatási határozatát, miszerint letartóztatása után a Kárpátontúli Ukrajna Belügyi és Állambiztonsági Vezetősége belső börtönében kell tartani. Csak a szintén 1945. február 4-i adatlap (fogolyanketta) után találjuk 13-as szám alatt az ungvári milícia államvédelmének Demjanovics további nyomozásra való átadása tárgyában küldött, 1945. janurár 1-jével kelt levelét.

     Demjanovics atya ügyében csak elvben állíthatók össze vallatásának körülményei, így csak következtethetünk arra, hogy megfeleltek-e az államvédelem akkor már régóta bevett vallatási módszereinek. Az biztosan megállapítható, hogy a felsőbb hatóságok előtt titokban bebörtönzött atyát jogilag inkorrekt módon kezelték. Az, hogy az esperes az ungvári belső börtönben azonnal nekilátott a magyar kémelhárítás javára végzett tevékenysége ecsetelésének, nem történhetett meg másként, csak hosszan tartó előzetes erőszak, súlyos fenyegetettség vagy más módszerek hatására. Az atya vallomásai teljes terjedelmükben törvénytelenek, és így jogilag érvénytelenek. Nem véletlen, hogy 1991-ben rehabilitációs ügyében a halálos ítéletet, amelyet ügyészi ellenőrzés és tanúk kihallgatása nélkül, kizárólag csak saját „beismerő” vallomásai alapján hozott meg a Kárpátontúli Ukrajna Speciális Bírósága, az akkori, ugyanúgy szovjet neveltetésű illetékesek érvénytelenítették.

     Ilniczky Sándor apostoli protonotárius, főkanonok a szőllősi járás Feketeardó nevű falujában született 1889-ben. 1919-ben szentelte pappá Papp Antal megyéspüspök. 1916 végétől a püspöki Konzisztórium titkárává nevezi ki megyéspüspöke, ezt a feladatot 1931-ig látja el. 1919-től az ungvári székesegyház segédlelkésze és prédikátora. 1920-tól hittanár az ungvári városi leányiskolában. Megtapasztalta a csehszlovák időszak első szakaszában mutatkozó ortodoxia-pártolás megnyilvánulását az állam részéről. Nagylucskán, ahova sokszor járt kisegíteni, a görög katolikusokból lett ortodoxok erőszakkal elfoglalták a templomot. Ilniczky atyával szemben erőszakot alkalmaztak. A templomot hat év múlva bírósági úton kapták vissza a görög katolikusok. 1938- ban XII. Piusz pápa Ilniczky atyát a székeskáptalan főkanonokává, püspöke az ungvári szeminárium igazgatóhelyettesévé nevezte ki. 1939-ben a magyar államtól kormányfőtanácsosi rangot kap, a magyar felsőház tagjává nyilvánítják. 1943-ban, Sztojka Sándor megyéspüspök halála után a Káptalan tagjai Ilniczky atyát választották káptalani vikáriusnak. Jelentős szerkesztői tevékenységet is folytatott pályája során, sok írása jelent meg.

     Kárpátalja szovjet elfoglalása után az ortodox térnyerés ellen korábban hatásosan fellépő Ilniczky atya azonnal az eltávolítandók listájára került, hiszen az új rendszer az ortodoxiát tervezte felhasználni céljaira. 1945. március 8-án Budapesten tartóztatta le a szovjet katonai kémelhárítás, és Ungvárra szállították.

     Az ő esetében könnyen meg lehet találni a kihallgatási jegyzőkönyvekben a szovjet államvédelem vallatási módszereinek sajátosságait, elsősorban a pihenés és alvás nélküli, napokig tartó kihallgatásokat, beleértve a kínzásokat.

     Ilniczky beismeréseiben megjelennek a későbbi, papok és olykor civilek elleni perekben használt sztereotip vádak. Vallomásai mind bőbeszédűbbek, feltűnő, hogy például az első kihallgatásán csak kis mértékben érintett magyar parlamenti ülések leírása később mind részletesebb. Szinte dicsekvő, abnormális a vádlott önvádja.

     Úgy tűnik, Ilniczky atya erkölcsileg, szellemileg, érzelmileg, pszichikailag teljesen megtört, a jegyzőkönyvek tanúsítják, hogy paradox módon mintha kicserélték volna egész eddigi életében vallott emberi és vallási meggyőződését. Róma, a szentatya ellen fordul. Szolgai módon együttműködik kihallgatóival, mindenkire, akiről megkérdezik, de magától is, kitűnő tájékozottsága alapján kihallgatója elvárásainak megfelelő információkat közöl. Mindezeket aláírásával tanúsítja.

     Nyilván élete bármi áron való megmentésének szándéka motiválja. De az őt ért kínzások és agymosás biztos tudatában nem nevezhetjük felelősnek, hiszen a kemény, többször napokig éjjel-nappal tartó kihallgatások miatt gyatra pszichés és fizikai állapotban volt.

     A letartóztatása és az agymosás egy egész más embert hozott létre a jeles protodiakónus-kanonokból, a Hitvédelmi Iroda 1924- es megszervezőjéből és vezetőjéből, a pápai prelátusból. Ilniczkyt már a budapesti SZMERS-kihallgatásokon kellően megtörték, hogy bármit aláírjon, illetve hogy mindent az elvárt módon közöljön, akár igaz, akár nem. Nem lehettek a SZMERS-től különbek az Ilniczkyt később Kijevben kihallgató KGB-sek sem.

     Bár a jegyzőkönyvek egyes részletei kétségtelenül a fenyegetett Ilniczkytől származnak, annak aláírása nem Ilniczky tudatos árulását jelenti. Belőlük inkább a KGB-tiszt egy adott tárgyban meglevő elképzeléseit ismerhetjük meg: kérdésében megfogalmazza az őt érdeklő mozzanatot, majd az általa megfelelőnek látott választ mint a vádlott közlését rögzíti. Így Ilniczkynek a nyomozás során tett vallomásaiból valójában szovjet fixa ideákat ismerhetünk meg (pl. a Vatikán szovjetellenes kémközpont). A vádlott pap hitbeli, lelki, erkölcsi értékelésére az így keletkezett anyag kevéssé vagy egyáltalán nem alkalmas. A tudatmódosítók hatása alatt álló vádlott hamis vallomásai erkölcsileg nem terhelhetik őt. Ezt mondják ki Demjanovics és Ilniczky atyák post mortem rehabilitálásának dokumentumai is, amelyek bűntény hiányában mentik föl őket a vádak alól.

     Ilniczky bírósági tárgyalása 1946. július 9–10-én zajlott. A bírósági ülésen Ilniczky atya bejelentette, hogy „kihallgatásai alatt a nyomozók a befolyásolás fizikai mértékét alkalmazták reá, emiatt erős izgalom vett erőt rajta, ezért írta alá a jegyzőkönyveket, de továbbra is tagadja, hogy a magyar kémelhárítás ügynöke lett volna”. Húsz év kényszermunkára ítélték, és a Tomszki lágerben halt meg ismeretlen körülmények között 11 hónap múlva, 1947. június 19-én.

     Ján Vojtaššák szepesi római katolikus püspök már előre láthatta, milyen sors vár rá. Még letartóztatása előtt, 1949 júliusában így nyilatkozott: „Soha senki sem lesz képes arra kényszeríteni, hogy paphoz, katolikus püspökhöz illő katolikus vallási meggyőződésemmel ellentétes nyilatkozatot tegyek. Ha mégis megtörténne, szabadon és tiszta tudattal kijelentem, hogy értelmem hiányában teszem, Isten előtti felelősségtudatom hiányában.” 1951 januárjában perbe fogták a 74 éves főpásztort, és 24 évre ítélték. Fogsága idején őt is olyan bűncselekmények elismerésére kényszerítették, amelyeket sohasem követett el.

Puskás László

 

 

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

1%

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks