A katolikus egyház Trianon után

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása teljesen átrajzolta Közép-Európa térképét. Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békediktátum következtében a történelmi Magyar Királyság – Horvátország nélkül számított – tizennyolc latin és hét keleti rítusú egyházmegyéjéből mindössze az ország központi részén elhelyezkedő váci, székesfehérvári és veszprémi egyházmegye maradt teljes egészében Magyarország területén. A többi egyházmegye részben vagy egészen az új magyar határokon túlra került. Mindez a katolikus egyház vezetése számára komoly egyházkormányzati és lelkipásztori kihívást jelentett. A helyzetet még inkább nehezítette, hogy a Magyar Királyság felbomlása nemcsak a magyar nemzet jelentős csoportjai számára eredményezett az utódállamokban kisebbségi létet, hanem egyúttal – Ausztriát és Magyarországot leszámítva – a katolikus egyházat is kisebbségi helyzetbe hozta. Az új szituációban ismételten összeütközésbe kerültek a katolicizmus egyetemes alapelvei és a partikuláris nemzeti érdekek, a problémák megoldását illetően pedig gyakran eltért egymástól az egyes kormányok, püspöki karok és a Szentszék álláspontja.

Az utódállamok kormányai a saját politikai céljaiknak: az új állam politikai-területi egységének szolgálatába kívánták állítani a katolikus egyházat. Ennek érdekében fő céljuk az új rendszerhez hű püspökök kinevezésének elérése, valamint a Magyar Királyságtól örökölt egyházszervezet mielőbbi átalakítása volt – legtöbbször katolikus- és/vagy magyarellenes szellemben. A magyar kormány revíziós külpolitikai céljai érdekében ugyancsak támaszkodni kívánt a katolikus egyházra. Ezért arra törekedett, hogy a történelmileg kialakult egyházkormányzati határokat egyáltalán ne, vagy legalábbis minél később rajzolják át a politikai határoknak megfelelően. A magyar egyházvezetés, akárcsak a kisebbségbe szorult magyar katolikusok, az évszázados egyházszervezetet kívánták fenntartani. Ezzel szemben az utódállamok katolikusainak álláspontját nemzeti érzelmeik és saját kormányukhoz fűződő sokszor összetett viszonyuk határozta meg.

Csehszlovákiában például a prágai kormány kezdettől fogva azt szorgalmazta, hogy az esztergomi főegyházmegyének az új államhoz került területeiből egy új egyházmegyét hozzanak létre. Egyúttal arra törekedett, hogy a nagyszámú magyar hívőt számláló rozsnyói egyházmegyét más egyházmegyék között osszák fel. A végső cél egy a morva egyháztartományhoz kapcsolódó, a prágai érsek mint prímás joghatósága alatt álló, egész Csehszlovákia területére kiterjedő új egyházszervezet kialakítása volt. A szlovák klérus és politikai katolicizmus ugyancsak az egyházkormányzati status quo megváltoztatásában volt érdekelt. Ők azonban nem utolsósorban a nemzeti autonómia és érdekvédelem kiemelt hordozójaként tekintettek a katolikus intézményekre, ezért önálló szlovák egyházszervezet létrehozását kívánták Csehszlovákián belül.

Romániában az ortodox egyházzal versenyhelyzetbe került román görögkatolikus püspökök kezdeményezték 1920-ban – részben nemzeti érzelmük igazolására – az egyházszervezet átalakítását is érintő konkordátum-tárgyalásokat. Már az első tervezetben szerepelt az a román kormányigény, amely a szatmári és a nagyváradi latin rítusú püspökségek felszámolását, és előbbinek az erdélyi, utóbbinak a temesvári püspökségbe történő beolvasztását fogalmazta meg, a megmaradt két katolikus egyházmegyét pedig a bukaresti érseknek kívánta alárendelni.

A Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban a püspökök számára a központosított délszláv nemzetállam megteremtését célzó és egyúttal szerb ortodox érdekeket védelmező belgrádi kormánypolitikával szemben a horvát, szlovén, és bosnyák katolikus egyházkormányzat megerősítése jelentette a prioritást, amely mellett az új államhoz került – döntően szerb területen elhelyezkedő – magyar katolikus egyházmegyerészek problémája másodlagosnak számított. Ezért azt javasolták, hogy az országhatárokon kívül eső székhellyel rendelkező szelt egyházmegyerészeket legalább átmenetileg hagyják meg, és élükre Róma állítson apostoli kormányzókat.

Jóllehet a magyar püspökök a status quo ante megőrzése mellett szálltak síkra, a háború utáni tényleges helyzetet tudomásul véve egy kompromisszumos megoldás lehetőségét sem zárták ki. Mindazonáltal ebben az esetben is azt kívánták elérni, hogy a magyar hívek eredeti egyházmegyéjük püspökének joghatósága alatt maradjanak. Alternatív megoldásként ugyanakkor azt is elfogadhatónak tartották, hogy a magyarok számára új, nemzeti elvre épülő egyházmegyéket állítsanak fel. A magyar egyházi stratégia mindenesetre passzív stratégia volt, azaz csak a körülmények hatása alatti lehetséges meghátrálás irányát jelölte ki, és alapvetően időhúzásra, illetve lehetőség szerint csupán ideiglenes változtatások – mint például apostoli kormányzóságok felállítása – elfogadására törekedett.

Az igen összetett helyzetben a Szentszék csak fokozatosan alakította ki álláspontját. Az első időszakban az új államhatárok által a püspöki székhelyektől elválasztott egyházmegyerészek általában egy püspöki helynök vezetése alá kerültek. A helyi kormányok azonban nem nézték jó szemmel, hogy a területükre eső egyházkormányzati egységek élén álló helynök egy idegen állam területén székelő püspök joghatósága alá tartozik. Így például Csehszlovákiában még a Csernoch János hercegprímás által gesztusként kinevezett szlovák érzelmű Richard Osvald érseki helynök működését sem nézte jó szemmel a kormány. Idővel ezért a székhelytől határ által elválasztott egyházmegyerészekből apostoli kormányzóságokat hoztak létre. Így lett 1922-ben a győri és a szombathelyi egyházmegyék osztrák részéből, az esztergomi főegyházmegye csehszlovák részéből, valamint a pécsi egyházmegye elszakított plébániáiból, majd 1923-ban a szombathelyi és csanádi egyházmegyék, illetve a kalocsai főegyházmegye Szerb-Horvát-Szlovén királyság területére eső részéből apostoli kormányzóság, miközben a többi szelt egyházmegyerészt változatlanul püspöki helynökök kormányozták. Az ideiglenes megoldások mellett a Szentszék az egyházmegyehatárok átfogóbb rendezését nemzetközi megállapodások segítségével kívánta elérni: a két világháború között az Osztrák–Magyar Monarchia utódállamai közül Magyarországot leszámítva valamennyi állammal konkordátumot, vagy legalább modus vivendit kötött. Ezekben – lelkipásztori megfontolásokból – számos ponton az utódállamok igényei szerint formálták át az egyházi struktúrákat.

Az egyházszervezet átalakítása mellett az Osztrák-Magyar Monarchia valamennyi utódállama számára központi kérdés volt, hogy a területükön működő egyházak vezetői lojálisak legyenek az új államhatalomhoz. Céljuk elérése érdekében mindent megtettek azért, hogy az ellenségnek tekintett magyar püspököket eltávolítsák az immár nem magyar területen található székükből. Ezzel egyidejűleg arra is igényt tartottak, hogy az új kinevezésekre befolyást gyakorolhassanak. Tekintettel arra, hogy az egyházjog szerint egy püspöki szék akkor üresedik meg, ha a püspök meghal, lemond vagy leteszik, az új kormányok – amikor nem volt türelmük egy püspök halálát kivárni – igyekeztek lemondását kikényszeríteni.

Csehszlovákiában a prágai kormány a teljes magyar püspöki kar leváltására törekedett. Radnai Farkas besztercebányai és Batthyány Vilmos nyitrai püspököket már 1919 márciusában kiutasították az országból és lemondásra kényszerítették. Párvy Sándor szepesi püspök csak azért kerülte el ugyanezt a sorsot, mert időközben 1919. március 24-én Budapesten elhunyt. A csehszlovák hatalom ismételten sikertelen kísérletet tett Balás Lajos rozsnyói és Fischer-Colbrie Ágoston kassai püspökök eltávolítására is. Romániában a magyar püspökök Glattfelder Gyula csanádi püspök kivételével halálukig vezethették egyházmegyéjüket. Glattfelder az impériumváltást követően az új kormány számára persona non grata lett, így 1923-ban el kellett hagynia egyházmegyéjét. Tisztségéről azonban nem mondott le, hanem székhelyét Szegedre áthelyezve folytatni tudta püspöki szolgálatát.

A megüresedett egyházmegyék betöltése során csaknem valamennyi utódállam megkísérelte elérni, hogy beleszólhasson az új püspökök kinevezésébe. A Szentszék azonban a pápa szabad kinevezési jogát védve visszautasított minden ezirányú kísérletet, és csupán arra tett ígéretet, hogy a kinevezések során figyelembe veszi, ha egy személlyel szemben az adott kormány részéről politikai jellegű kifogás merül fel. A pápa mindenesetre fenntartotta magának a jogot, hogy ellenőrizze és értékelje a Szentszék jelöltjével szemben felvetett ellenérveket. A magyar többségű egyházmegyékben így a püspökök kinevezését nem nemzetiségi, hanem lelkipásztori megfontolások határozták meg.

Az utódállamok kormányai kezében ezzel együtt is számos eszköz maradt, amelyekkel az egyház és a magyarokat szolgáló katolikus intézmények működését korlátozhatták. Az egyházi vagyon zár alá vétele Csehszlovákiában, vagy az egyházi birtokokat hátrányosan érintő romániai földreform például anyagilag kiszolgáltatott helyzetbe hozta a katolikusokat, és gyakran iskolák vagy más célvagyonból fenntartott intézmények bezárásához vezetett. Ugyancsak a jelentős részben felekezeti kézben lévő magyar iskolák ellehetetlenítését szolgálták az olyan jogszabályok, amelyek a tanítás jogát állampolgársághoz kötötték, vagy éppen nem ismerték el az egyházi iskolák által kiadott bizonyítványokat. Az anyanyelvhasználatot érintő korlátozások nemcsak a hivatali ügyintézést és az oktatást érintették, de az egyház belső működésére is kiterjedtek. Jóllehet a liturgia nyelve ekkor még latin volt, a nem színmagyar területeken adminisztratív eszközökkel akadályozták a magyar nyelvű prédikációkat, egyházi énekeket vagy a hitoktatást. Mindezek alapján nem meglepő, hogy a magyar (katolikus) népesség nagy örömmel fogadta, hogy az 1938 utáni államhatár-változások nyomán a Szentszék kész volt rendkívül gyorsan visszaállítani a korábban megváltoztatott egyházmegyehatárokat.

Fejérdy András

2020-06-04