A kereszt

Szerette a keresztet, mindig is szerette. Sokszor mormolta magában: „Havas Krisztus-kereszt az erdőn, / Holdas, nagy, téli éjszakában: / Régi emlék. Csörgős szánkóval / Valamikor én arra jártam…” Mire a vers végére ért, mindig meghatódott, s gondolatban a költővel együtt a havas Krisztus-kereszt előtt ő is megemelte a kalapját.

Az évek múlásával egyre közelebb érezte magához a kereszten függő Krisztust. Maga is megismerte a szenvedés poklát, s ha Jézusra gondolt vagy a keresztre nézett, úgy érezte, nincs egyedül, testvérre talált a Megfeszítettben, az Isten Krisztusában. Ezért még jobban tisztelte és szerette a keresztet, melyből jó néhányat őrzött otthona falain. Szívesen emlékezett vissza egy kis feszületre, mely a nagyanyjának, ómamának a falát díszítette. Később megörökölte a kicsiny keresztet, sokszor a kezébe vette, megérintette a szenvedő Isten fiát.

Aztán a corpus valahogy elveszett, de a keresztet még sokáig őrizte, ha tehette, a tenyerébe rejtette. Mert nem volt elég neki a kereszten függő látványa, úgy érezte, a kezébe kell vennie, meg kell érintenie, el kell rejtenie, hogy a fájdalmát némileg enyhítse. Jó néhány kis keresztje volt, ami egyik ruhája zsebéből a másikba vándorolt, mert magával vitte, amikor hazulról elsietett. Ezek a feszületek olykor rejtélyes módon eltűntek, majd újra előkerültek. Néha az ágyába is magával vitte valamelyiket, s a kezében szorongatta, míg el nem aludt. Előfordult, hogy csak napok múlva került elő az éjszaka sötétjében eltűnt krisztuskereszt valahonnan, az ágy valamelyik sarkából. Az emberlét minden szenvedését vélte összesűrűsödni a kereszten szenvedő Jézusban.

Egyszer a német barátaitól kapott egy nagyobb keresztet, amelyen egy holocaust-áldozat függött. Csak később eszmélt rá, hogy nem Jézus van a kereszten, hanem egy koncentrációs táborba hurcolt, lesoványodott női alak. Sokszor elgondolkozott azon, hogy milyen nagy fájdalmak és kínok hordozója a kereszt, melyeket a megszokás csöndes agóniává szelídített. Számára Isten és ember szenvedésének közös színtere volt a kereszt még akkor is, ha a magányos szenvedés és az elhagyatottság szigetének tűnt. Elevenen emlékezett egy festményre, melyen a Megfeszített fölött egy átszögezett kéz látható, Isten keze. „Lenyúlt értem a magasból és fölvett engem” – jutott eszébe a zsoltáros szava.

Jézus csak addig lehetett magányos, amíg ki nem mondta: „Atyám, a kezedbe teszem a lelkem”. Ez a gondolat némi vigasszal töltötte el, amikor arra a tengernyi szenvedésre gondolt, amit sorstársainak el kellett szenvednie az élete során. „Sub pondere crescit palma – teher alatt nő a pálma” – szokta mondogatni, amikor olyan lassan vert a szíve, mintha egy mázsás kő nehezedett volna rá. Hol a nehézségek emlékeztették a kereszt Krisztusára, hol a Krisztus keresztje emlékeztette az élet nehézségeire. „Aki követni akar engem, vegye föl a maga keresztjét, s úgy kövessen” – jutott eszébe Jézus szava. Igaz, mindenkinek megvan a maga keresztje, csak nem mindenki akarja fölvenni és hordozni.

Egy régi történet szerint egy ember álmában a Mennyben járt, és egy másik kereszt után nézett, mondván az övé túlságosan kényelmetlen és nehéz. Az Úr bevezette egy hatalmas nagy terembe, egy raktárba, ahol kereszteket tároltak. „Válasszál magadnak egy másikat!” – hangzott az atyai biztatás. Emberünk megörült és napestig válogatott, egyik keresztet a másik után vette a vállára és próbálta vinni, de néhány lépés után mindegyiket letette. Valahogy egyik sem volt jó neki, vagy a vállát, vagy a hátát nyomta, vagy túlságosan nehéz volt. Végül estére kelve talált magának egy igazán testhez álló keresztet, fölvette és boldogan vitte, mondván „Atyám, ez jó lesz nekem. Ez olyan, mintha direkt nekem készítették volna az angyalok”, mire ez volt a válasz: „Fiam, eddig is ez volt a te kereszted.”

Mindig másik keresztet keresni vagy egyet elfogadni, sajátunknak tekinteni és jó szívvel hordozni, e kettő között kell és lehet választani – gondolta. Ilyenkor mindig „fölvette a keresztjét”, kezébe vett egy feszületet és az Emberfiára gondolt, aki vállalta a maga keresztjét.

Amikor a régi kerítése helyébe újat építettek, középre egy keresztet tettek. A kerítést lassan benőtte a borostyán, a kereszt még egy darabig látszott, aztán lassan eltűnt a gazdagon burjánzó levelek között, mintha ott se lett volna. Az élet legyőzte a halált, tehát mégse a halálé az utolsó szó – gondolta magában derűsen.

Egyszer egy ismerőse megajándékozta egy kereszttel. A corpusszal, a testtel nem lett volna baja, de a kereszt két szára aranyszínű műanyag borítással volt díszítve. Ajándék keresztnek ne nézd a fáját – próbálta magát vigasztalni a kissé kicifrázott kereszt láttán. Minden csoda három napig tart, egy idő után megszokta a nem éppen autentikus keresztet, olykor a kezébe is vette. Azonban egyszer egy hirtelen ötlettől vezérelve nekilátott a kereszt restaurálásának. Annyira bántotta a szemét az a két arany csík, hogy szinte ösztönösen hozzáfogott az eltávolításukhoz. Először a corpust vette le a keresztről, mint annak idején arimátiai József kérésére a katonák tették, aztán sikerült a cifra arany csíkokat eltávolítania és a keresztfát megtisztítania. Ezután nem maradt más hátra, mint Jézus testét visszahelyezni a keresztfára, az apró szögeket a kezébe, lábába verni, vagyis megfeszíteni.

Kissé elfogódottan látott munkához, s mire a harmadik szöget is beverte, könnyes lett a szeme, hiszen ő is részt vett Krisztus megfeszítésében. Az a kétezer éve történt tragikus esemény hirtelen megelevenedett, kézzelfoghatóvá lett számára. A tűző nap, a Golgota szikláinak kopársága, a keresztfa durva ácsolata, a tömeg kiáltozása, az asszonyok sírása, a katonák kérlelhetetlensége, a szögeket beverő kalapács tompa moraja és a Megfeszített jajkiáltása mind-mind karnyújtásnyira voltak tőle, mintha ő is részese lett volna annak a tragikus történetnek. Aztán hirtelen véget ért ez a különös időutazás, visszatért otthonába, a múltból a jelenbe, kezében tartva a keresztet, s rajta a Megfeszítettet. Kissé zavarban volt, mert nem tudta eldönteni, hogy jót tett-e, amikor Krisztus keresztjét „kezelésbe vette”, de aztán mégis úgy érezte magát, mintha ő lenne cirénei Simon, aki annak idején segített hordozni Jézusnak a keresztjét.

Ismét eszébe jutott az a havas Krisztus-kereszt az erdőn és a vers utolsó néhány sora: „Húsz éve elmult s gondolatban / Ott röpül a szánom az éjben / S amit akkor elmulasztottam, / Megemelem kalapom mélyen. / Ott röpül a szánom az éjben.”

Simon István
református lelkész

 

 

 

2022-05-27

 

 

 

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

     

Önnek ajánljuk

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks