A keresztény emlékezet reményt tápláló erőforrás

Feleségével és kislányával hamar új otthonra, szeretetteljes közösségre talált Kaposváron dr. Petró László református lelkipásztor. A Debrecen közeli Vámospércsről múlt év őszén a somogyi megyeszékhelyre érkező lelkész nyomban belevetette magát a munkába. Az elődje, nagytiszteletű Bellai Zoltán halála miatt megüresedő poszton jól érzi magát az agilis lelkész, akinek egyik fő vágya a lelki építkezés, valamint az, hogy minél több fiatalt csábítson az egyház közelébe. A nyíregyházi születésű lelkész nemcsak kaposvári híveit, hanem a Luxemburgban élő magyar reformátusokat is pasztorálja. Második gyermekük, Máté születése után néhány héttel Csillag Gusztáv, a KÉSZ helyi szervezete elnökének meghívására, Emlékezés és reménység: múlt, jelen és jövő krisztusi egysége címmel, még koronavírus-mentes időben tartott bemutatkozó előadást a püspöki székház nagytermében.

– Természetes dolog, hogy aki egy közösségbe belép, annak illik bemutatni életének eddigi állomásait és megrajzolni azokat a folyamatokat, amelyeken az Úristen átvezette eddig. Az ideérkezésünk, 2019. november 1. óta eltelt időben számos alkalommal, különböző fórumokon és felületeken tapasztaltam ezt az érdeklődést a kaposváriak közössége részéről, amely jólesett – kezdte mondandóját a lelkipásztor. – Ez az érzés és megtiszteltetés egyszersmind hozzájárul ahhoz, hogy egyre hamarabb bebizonyosodjanak számomra Steinbach József püspök úr köszöntő szavai, aki első dunántúli találkozásunkkor csak annyit mondott, hogy „itthon vannak közöttünk.”

Mint nyomatékosította: előadását nem csupán élettörténeti beszámolónak szánja, melyből kiemel majd jelenleg lényegesnek tűnő életszakaszokat, hanem sokkal inkább szeretné körüljárni a vissza és előretekintésnek a teológiai dimenzióit – megrajzolva a keresztyén emlékezés és reménység körvonalait.

– Ha az emlékezésre tekintünk, akkor annak mindig különböző hatásait kell szem előtt tartanunk. Az emlékezés nem csupán a múlt egy pontjára való intenzív visszatekintést jelent, hanem dinamikája éppen abban áll, ahogyan az egyén, vagy akár a közösség ebben valamiféle erőforrást vagy eredetet lát. Ennélfogva Paul Ricoeur francia filozófus szerint egy esemény felidézésének nagyon erős etikai hozadéka van, ugyanis egy visszaemlékezés így identitást erősítő érzelmi többlettel jár. Sőt, a filozófus még ettől is továbbmegy egy lépéssel: szerinte ugyanis az érzelmeket kiváltó emlékezet a jelen és így a jövő erőforrásává válik. Ennélfogva megalapozottnak tűnnek azok a tézisek, amelyek egy közösség, vagy akár az egyén jövőjét a múlt és a gyökerek erősítésével, illetve azok minél pontosabb feltárásával hozzák összefüggésbe. Így válik az emlékezet elválaszthatatlanná a jelentől és a jövőtől, és így lesz a keresztyén reménység hordozója – emelte ki, majd arról szólt: az emlékezés nemcsak a történeti események felidézését jelenti, hanem azt mindig átjárja az adott történés érzelmi irányultsága is. Érezhető ugyanis benne a reménység, a jóra való törekvés, az élet kibontakozása, szolgálatra való készülés, az álmok megálmodása, vagy éppen a mélység megélése, és az abból való kitörés lehetőségének a keresése. Az emlékezés ennélfogva a jelenben történik, de olyan elevenné teszi a múltat, amelyben minden kézzelfoghatóvá válik, hiszen látja az átélt események irányultságát és ebből igyekszik mérvadó megállapításokat tenni a jövőre nézve. A keresztyén emlékezet éppen ezen a ponton mutat meglehetősen nagy eltérést bármely más emlékezettől.

– Amikor keresztyén emlékezetről beszélünk, akkor elsősorban azt kutatjuk, hogy Isten jelenléte hogyan hagyott nyomot a közösség és az egyén múltján – jegyezte meg. – Az élet mozaikszerű elemeit csak később értjük meg, amikor rádöbbenünk arra, hogy az élő Isten tőlünk eltérően nem szakaszokban, hanem egységben, az örökkévalóság távlatában szemléli életünket. Mintha folyamatokat látna, és azokban gondolkozna felőlünk, míg mi embervoltunknál fogva arra lennénk kényszerítve, hogy egy-egy eseményt látva és értékelve próbáljunk eligazodni az emberi bizonytalanságban. Éppen ezért a keresztyén emlékezet nemcsak visszatekint egy múltbeli eseményre, hanem mindig azt kutatja, hogy abban Isten hogyan jelent meg és ezzel párhuzamosan táplálja azt a reménységet, hogy ha Isten egyszer már megjelent és bebizonyította életet megtartó erejét, akkor minden bizonnyal kész arra, hogy mindezt újra és újra megtegye…

Petró László arról is beszélt, hogy az embert a múlt és a jövő feszültsége nyomasztja a jelenben, hiszen az egyik pillanat már elmúlt, és azon nem tud változtatni, a következő pedig még nem jött el, de azt felelősséggel akarja formálni. A már elmúlt és a még el nem érkezett folyamatos egymásnak feszülésében élünk, és keressük, hogy a jelenben mi az, ami megnyugvással tölthet el bennünket, hiszen a jelenben kell a múltat értékelni. A múlt győzelmét vagy bukását pedig a jelen és a jövő pillanatában fogjuk érezni. A jövő viszont azért tölthet el bennünket aggodalommal vagy reménységgel, mert az a jelen pillanat döntéseinek következménye, amit a múlt tettei is generálnak.

Az előadó Jürgen Moltmann német teológusra is utalt, aki szerint az ember éppen az emlékezés és a remény között éli mindennapjait. A 21. század idővel küzdő embere azonban mintha csak beleesne ebbe a dimenzióba. Folyamatosan rohan, hogy jelen legyen a munkája, szolgálata, családja fontos eseményeinél, de ha Jézus Krisztus nem teremt egységet e dimenziókban, akkor mégsem érkezik meg igazán. Az emlékezés és reménység közötti lét nem vonja magával a jelen pillanatának teljes megélését, hiszen az ember töpreng a múlton és folyamatosan felteszi a kérdést önmagának, hogy dönthetett volna-e másképpen. Közben pedig várja, hogy a reménység az igazi élet lehetőségével ajándékozza meg, és keresi a minél stabilabb, számára és gyermekei számára biztonságosabb jövő kialakításának lehetőségeit.

– Különös az is, ahogyan az ember az egyik pillanatban lassúnak látja a jövőhöz vezető folyamatot és vágyakozik arra, hogy minél gyorsabban elérjen hozzá, a másikban pedig a múlthoz fordul, hogy emlékeivel lelassítsa a jövő rohanását. Vándorol az idők között, de mindeközben ott ragad az emlékezés és a reménység határán, mert nem érti jól e kettőnek a feladatát. Ezért nem is tud rájuk úgy tekinteni, mint amelyekben beteljesedhetne az élete – vélekedett, majd arra hívta fel a figyelmet, hogy a keresztyén múltértelmezésnek és előretekintésnek meg kell küzdenie ezekkel a kihívásokkal. Krisztus egyházának éppen ezért szembe kell néznie azzal, hogy Ő éppen ehhez az emberhez küldetett. Az egyháznak oda kell lépni a mindezzel küzdő emberhez, fel kell ismerni nyomorúságukat és meg kell látni életük félresiklását. De ez csakis úgy történhet meg, ha az egyház tisztába kerül azzal, hogy mit is jelent az emlékezés és reménység közötti állapot: a már elmúlt és a még el nem érkezett feszültsége. Át kell élnie Krisztus anyaszentegyházának azt, ahogyan ezek az időkategóriák szétválnak, majd mozaikként összeilleszkednek. Meg kell tapasztalni a múlt, jelen és jövő különbségét, de azt is, ahogyan Isten számára, az örök idő számára ezek a kategóriák nem léteznek. Ha ehhez az emberhez akar odalépni az egyház, akkor tudnia kell, hogy Isten milyen emlékezetet, s milyen reménységet készít. Ezenkívül az egyháznak tudnia kell azt is, hogy az Isten által ígért emlékezetben és reménységben hogyan érti meg az ember a múltját és hogyan helyezheti jövőjét Isten kezébe.

Ezt követően az előadó néhány, önmaga által bevezetett teológiai terminus technicusra világított rá: az emlékezés keresztyén értelmezésében Isten a múlttal való szembenézésre hívja az embert. De mindez a keresztyén élethez jelentős többletet ad. Ugyanis arra bátorít, hogy merjünk szembenézni azzal, amivel Krisztus nélkül képtelenek lennénk szembenézni. Éppen ezért az ember a kimenekített történelem kategóriájában élhet csupán, azaz az emlékezése nyomán, Krisztus nélkül csak azokat viheti magával, amelyeket évtizedekkel később is büszkén felvállalhat. A keresztyén múltértelmezés azonban ismeri a megtalált történelem kategóriáját is, ugyanis azokat az emlékeket, amelyeket az ember már hátrahagyott, a múlt fájó és egyáltalán nem dicsőséges eseményeit nem más, mint az Isten Fia találja meg.

– Így kívánkozik ide még egy teológiai fogalom, a visszaadott múlt, amelyben az emlék ismét a mienk lesz, hiszen miután Jézus Krisztus megtalálta, úgy nyújtja vissza, hogy közben megbocsátotta az ember téves és elhibázott döntéseit, hogy felszabadítsa a múlt fájó terhe alól – egészítette ki a korábban elmondottakat. – Ebben a krisztusi egységben éppen ilyen megfontolásokból a jelen, mint a latin prae-sentia kifejezés nem is jelenthet mást, minthogy a szó eredeti értelméhez igazodva az ember folyamatosan halad valami felé. Jön a maga múltjából, és halad előre jövője felé. Nem megtorpan az emlékezés és a reménység között, hanem boldog, mert vannak emlékei, amelyeket Krisztus nyomán visszakaphatott, és él Isten boldog ígéretében, hogy van jövője, mert övé az élet reménysége. A jelen mindig aktív idő a cselekvésre. A jelen a találkozásé, a formálódásé, a titokzatos történésé, úgy ahogyan Kálvin mondja: a jelen nem más, mint Krisztussal, a múltat visszaadó és jövőt ígérő úrral való titokzatos együttlét.

Az előadó véleménye szerint a keresztyén életértelmezésben a titokzatos most fogalma akkor nyeri értelmét, amikor az ember rá tud csodálkozni a Teremtő Isten nagyságára. Nem tudja, hogy miért érdemelhette ki Isten mindenen átsegítő kegyelmét, de hálás érte. Ez a titokzatos most önidentitásunk felismerésén túl arra a sürgető feladatra is felhívja a figyelmünket, hogy mindig készen kell állnunk a cselekvésre, még akkor is, ha nem látjuk még annak célját és értelmét. Így válik a jelen pillanat részévé az örökkévalóságnak, ha az egyház abban felismeri idő felett álló küldetését. A jövő ígéretét pedig éppen ez fogja biztosítani, mert a jövő nem más, mint olyat tenni, amely felette áll az időnek, amit nem lehet idő kategóriákba sorolni, azaz szeretni és felemelni másokat. Ezért a keresztyén reménység szerint az egyház jövője abban áll, ha az idői világban időtlen tettekre törekszik, mert akkor nem a saját maga továbbélésére hagyatkozik, hanem Isten ügyének a továbbvitelére. Ekkor értjük meg, hogy az emlékezés és a reménység közötti lét arra mutat, hogy Krisztus felszabadítson bennünket a múlt, a jelen és a jövő szorításából.

Petró László tényleges bemutatkozása előtt egy személyes megtapasztalást is megosztott a KÉSZ-tagokkal. Mint mesélte, az előbb elmondottakat akkor értette meg igazán, amikor nagyszülei falujában prédikált.

– Csupán homályos emlékeim vannak róluk. Amikor az úrvacsorai jegyek kiosztásához kézbe vettem a kelyhet, és rápillantottam, akkor döbbentem rá, hogy ők is kezükben tartották ezt a kelyhet, ők is ittak belőle, és számukra is éppen ugyanazt jelentette az úrvacsora, mint számomra. Egészen felemelő érzés volt felette állni egy pillanatra az időnek, és megérteni, hogy egy közös asztalnál ülünk mind, múlt, jelen és jövő emberei egyszerre – emlékezett. – Az egyház Ura ott ül velünk, és arra küld mindannyiunkat, hogy merjük hinni: Krisztusban felette állunk az időnek. Így tudunk időtlenül cselekedni világunk javára: szeretni és másokat felemelni.

Mindezek után a személyes bemutatkozás percei következtek. Az 1983-as születésű lelkipásztor gyerekkorát a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Nyíribronyban töltötte.

– Ez egy ezerfős kis település, ahol szüleimmel és nővéremmel éltünk. A református hittel való találkozásom is ezen a településen történt, hiszen intenzíven részt vehettem az iskolai hittanórákon, valamint a gyermek-istentiszteleti alkalmakon – mesélte. – 14 éves koromig éltem ezen a településen. A gimnáziumi tanulmányaimat a Debreceni Református Kollégiumban végeztem. Kollégiumban éltem, amely egy nagyon intenzív közeg volt, és számos barátságra lehetett szert tenni. Sok vívódás is jellemezte ezeket az esztendőket. Eleinte azért, hogy egy kicsi faluból érkezve lehet-e az ember annyira értékes, mint az, aki az életnek eddig más jellegű kihívásaival találkozott. Aztán később a felelősségteljes pályaválasztás és élettervezés jelentett számomra nagy feladatot. Ennek oka az volt, hogy a környezetem meg volt győződve arról, nekem minden bizonnyal lelkipásztornak kell lennem. Én magam is a szívem mélyén ezt szerettem volna, de a vágy is élt bennem, hogy bebizonyítsam: érdemes lehetek más dolgokkal való foglalkozásra is. Így sokféle tanulmányt folytattam 17 évesen, de akkor értettem meg: nem az a legfontosabb kérdés az életünkben, hogy mi a foglalkozásunk, hanem sokkal inkább az, boldog vagyok és boldog leszek-e abban, amit most készülök választani, s ha a Jóisten megadja, akkor vajon 30–40 év múlva is örömömet fogom-e lelni abban. Akkor értettem meg, hogy lelkipásztornak lenni olyan kiváltság és életcél számomra, amelyet örömmel fogok végezni. Így jelentkeztem érettségi után a Debreceni Református Hittudományi Egyetemre, ahol eleinte azt a kérdést kellett önmagam számára megválaszolnom, hogy az ott eltöltött évek alatt kellőképpen fel tudok-e készülni a szolgálatra, és át tudom-e azt igazán érezni. Egyáltalán: mire is akar engem Isten felkészíteni?

Mint megtudtuk, Petró László lelkész ötödéves korában köztársasági ösztöndíjat kapott, és Bölcskei Gusztáv püspök a Debreceni Református Nagytemplomba rendelte segédlelkészi szolgálatra. Ezt követően elnyerte a Wesley Theological Seminary és a Washingtoni Magyar Református Egyház közös ösztöndíját, és két évet az Egyesült Államokban töltött, ahol mesterképzésben vett részt.

– Főképpen filozófiával és teológiával foglalkoztam, s az egyetemi tanulmányok mellett a Washingtoni Magyar Református Egyház lelkipásztora voltam – jegyezte meg. – Itt megismerkedhettem a diaszpórában élő magyarság életével. A két esztendő eltelte után lett volna lehetőségem arra, hogy ottmaradjak, de úgy döntöttem, hogy hazajövök és Magyarországon vállalok szolgálatot. Ezt követően öt esztendőt ismét a Debreceni Nagytemplomban töltöttem beosztott lelkipásztorként, ahol betekinthettem egy nagy gyülekezeti struktúrába, ismerkedhettem az intézményi élettel és működéssel. Mindezekkel párhuzamosan 2010-ben felvételt nyertem a Debreceni Református Hittudományi Egyetem doktori iskolájába, ahol az úrvacsora teológiatörténetével foglalkoztam.

Ezen szolgálatok mellett 2012-ben és 2014-ben elnyerte a Heidelbergi Teológiai Egyetem kutatói ösztöndíját, és két alkalommal hathetes időszakra kutatói munkára utazhatott ki. 2013-ban témavezető tanárával, Gaál Botonddal közösen lefordították magyarra és megjelentették a Heidelbergi Egyetem rektorának, Michael Welkernek a Mi történik az úrvacsorában? című könyvét. Ezzel egy időben a református egyház zsinata azzal a feladattal bízta meg, hogy a Luxemburgban élő magyar reformátusok lelkipásztora legyen, s így azóta is minden hónapban egy vasárnapot velük tölt. S hogy ki lett élete párja? Arról is örömmel szólt:

– 2015 augusztusában házasodtunk össze feleségemmel, Oláh Edinával, aki hitoktató végzettségű és rengeteget segít a napi munkámban. 2015. október 1-jével a Vámospércsi Református Egyházközség hívott meg lelkipásztorának. Ez a Debrecentől 15 km-re lévő kisváros nagyon kedves hely szívünknek, hiszen itt indult házaséletünk és önálló gyülekezeti lelkészi szolgálatunk is. Sok kihívás fogadott bennünket. Elsősorban a lelki növekedés és az egyház hitelességének visszaszerzése volt a legsürgetőbb feladat.

A Kaposvári Református Egyházközség 2019. szeptemberében megválasztott lelkipásztora előadása zárásaként arról is beszámolt, hogy az ország túlsó feléből nehéz döntés után mondhatták csak ki: jövünk.

– Jól éreztük magunkat Hajdú-Bihar megyében, de megértettük, hogy Isten útja most errefelé vezet bennünket – hangsúlyozta. – Ismeretlenül is, járatlanul is, de talán nem is ez a legfontosabb ebben a döntésben, hogy ismerünk-e valakit errefelé, hanem az: hisszük-e azt, hogy ugyanabban a szolgálatban kell helytállnunk. A gyülekezet tevékenysége rendkívül szerteágazó. Hisszük, hogy Isten az elmúlt időszakban Bellai Zoltán nagytiszteletű úr szolgálata alatt lehetőséget adott az építkezésre, az intézmények megalapítására, de hisszük azt is, hogy most lehetőséget ad a lelki növekedésre és arra, hogy az intézményeink élettel teljenek meg. Éppen ezért szeretnénk azok működtetése mellett odaállni a családok, a hozzátartozók mellé, és jelen lenni sokak életében. Szeretnénk a fiatalokat ismét az egyház közelébe hívni és szeretnénk olyan légkört teremteni, amelyben együtt, közösen vállalhatjuk és végezhetjük feladatunkat.

Végezetül megjegyezte: példaértékű az ökumenikus összefogás Kaposváron, mint ahogyan példaértékű a városvezetés egyházakhoz való hozzáállása, megbecsülése is.

Lőrincz Sándor
Fotók: Nagy Miklós presbiter

 

 

2020-05-20

 

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

1%

 

 

Trianon 100

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks