A keresztet szeretve

A Jóistent nem lehet keretek közé zárni – vallja M. Győrffy Anikó ikonfestőművész. A világban élő karmelitával családról, felnőttkori megtérésről, lelkiségről, keresztjeink értelméről, a fájdalmak elfogadásáról, kegyelemről és az ikonfestészet misztikus világáról beszélgettünk gödi otthonában.

 

– Gyermekéveit tekintve milyen családmodellben nevelkedett?

Nagyon szép és idilli gyerekkorra emlékszem vissza. Minden oldalról, mintha egy puha párna vett volna körül minket a nővéremmel. Szüleim nem neveltek vallásosan, de az egymás iránti őszinte szeretet mindig jelen volt a családunk életében. Pápaiként, a Bakony közelsége igazi kirándulóhelyet biztosított. Édesanyámékkal gyakran töltöttük a szabadidőnket a természetben. Kimondatlanul, a teremtett világ szépsége által, már gyermekként is közel éreztem magam a Jóistenhez. Aztán fiatalon férjhez mentem, és belecsöppentem egy mélyen hívő családba. A lélek dolgai nem álltak tőlem távol, de azért hirtelen egy egészen másfajta dimenzió nyílt ki előttem. „A házastársak képesek egymást szentelni.” Ezt egy szerzetes atya mondta nekem, és tapasztaltam, hogy valóban így van. Akit megkereszteltek, annak a szívébe bele van vésve a kereszt. Nagyon ritka az az ember, aki előbb vagy utóbb nem tér vissza a Teremtőjéhez. Persze tudjuk, nem mindig egyenes az út, ami hozzá vezet. A zarándok útja c. gyönyörű orosz írás is erről szól. Egy ember elindult, hogy megkeresse Istent, s útközben azt vette észre, hogy együtt járják az utat…

– A személyes életében erre az útra hogyan talált rá?

Férjem édesanyja kint élt Helsinkiben, az ottani magyar kolóniának volt a tagja. Általa találkoztam egy magyar származású olasz diplomatafeleséggel, Máriával, aki meghívott az otthonába. A falakon gyönyörű ikonképek fogadtak. Ekkor szólított meg először az ikonfestészet és rajta keresztül a Jóisten. A hit útjára való rátalálás és az ikonfestés mondhatni egyszerre fonódott össze, s vált az életem vezérfonalává. Egyszerűen olyan erős hívást éreztem, aminek nem lehetett nemet mondani. Huszonnégy évesen megtértem, s ezzel megváltozott az életem.

– Mégis mi sugárzott ezekből a képekből, ami ekkora hatással bírt a lelkére?

A hihetetlen nagy csend. Ezekből az ikonokból áradt a béke. Ebben a hangos világban, amiben élünk, sokszor nem vesszük észre, hogy a csend is jelen van. Pedig meg lehet találni, csak nyitott lélek kell hozzá. Visszatérve az ikonokhoz, úgy látszik, számomra ott jött el a pillanat, amikor végleg az ölébe vett a Jóisten. Ez olyan életre szóló találkozás volt, ami után úgy jöttem haza Helsinkiből, hogy az ikonfestészettel szeretnék fő hivatásként foglalkozni. Tehát nemcsak meghívást kaptam, hanem egy erős elhatározást is.

– Tudásának elmélyítésére nyílt itthon lehetőség?

Nem igazán, de Olaszországban igen. Mária barátnőm hívta fel a figyelmemet egy görögkatolikusok által szervezett ikonfestő tanfolyamra, ami Padovától nem messze, a Pó-síkság kis hegycsúcsán elhelyezkedő, Monselicében került megrendezésre. Megérkeztem erre a csoda helyre, s tudtam, hogy a helyemen vagyok. Fontos megjegyezni, hogy mindig a Jóisten választ ki bennünket, s nem fordítva. Mi, emberek csak elfogadjuk a hívását. Így történt ez velem is. Egyedüli magyarként, az olasz nyelvet nem beszélve, családomtól, gyermekeimtől távol érkeztem az ismeretlenbe, s csak azt éreztem, hogy minden nehéz körülmény ellenére itt valami vár rám.

– A kis Sámuel példája jut eszembe, akit háromszor hívott az Úr…

Igen, pontosan. „Itt vagyok Uram, hallja a te szolgád.” Bizony nem is hagyott magamra. Itt ismerkedtem meg Balogh Kinga szerzetesnővérrel, aki pont ezen a tanfolyamon szinkrontolmácsként működött közre. Ez nem lehetett véletlen. Akárki akármit mond, a legnagyobb koreográfus mindig a Jóisten. Az életem során, ha utólag is, de mindig megértettem, hogy mi miért történt velem. Semmi sincs hiába és értelmetlenül. Végül mindig összeáll a kép. Monselicében megint csak sokat tanultam az életről, s nem utolsósorban az ikonfestészetről.

– Idehaza hogyan fogadták a művészetét?

Felemásan. A 80-as évekről beszélünk, amikor is az ikonfestészet még gyerekcipőben járt Magyarországon. A kommunizmus éveiben pedig a kereszténységgel kapcsolatos értékmutatás finoman szólva sem volt túlbecsülve… De megint csak megtapasztaltam a Jóisten szeretetét, amelyet olykor embereken keresztül közvetít felénk. Ilyen nagyszerű tanító az életemben Jónás Ilona ötvös-iparművész, aki autodidakta módon ikonfestészettel is foglalkozott. Nagyon sokat tanultam tőle, bár ekkoriban már áttértem a tradicionális ikonfestészetről az olajfestészetre.

– Ez mit jelentett pontosan?

A klasszikus ikonfestészet tojásemulzióból és pigmentfestékből áll. Különböző ásványi anyagokat használunk fel por formában. Csak a természetben megtalálható anyagokkal dolgozhatunk. Kötőanyagként pedig ott van a tojás. Mesterséges anyag, mint amilyen az olaj, nem kerülhet bele. Igaz, ha jobban belegondolok, az ikonfestészet „atyja” Andrej Rubljov is használt olajfestéket. A tradicionális ikonfestésnek sok előnye van, s nemcsak mert időtálló, hanem a kép védelmét is biztosítja. Érdekesség egy ikonkép festésében az is, hogy a fordított perspektíva tudatos alkalmazása következtében az ikon semmiben nem hasonlít a földi világra, mert nincs térbeli mélység, a megjelenített figuráknak nincs tömegük, mert nem evilági testi mivoltukban ábrázoljuk őket, hanem a másik világban való létezésüket igyekszünk megmutatni.

– Az ikonfestészet a szimbólumok miatt is sok misztikát rejt magában. Megosztana egyet velünk?

Talán az egyik legérdekesebb, s már a kifejezés is sokatmondó, hogy Istent nem lehet keretek közé szorítani. Nagy Szent Leó pápa ezt így fogalmazza meg: „Mivel Isten a szeretet, semmiféle határa nem lehet a szeretetnek, mert nem lehet határok közé szorítani az Istent.” Az ikonnak mindig kell egy keretet kapnia. Régen bölcsősítették a fát, s ezt úgy jelezték, hogy a belsejét kifaragták, s így a széleken, körben megmaradt a keret. A glóriának túl kellett nyúlnia ezen a bölcsős részen, hogy a keretig érjen vagy azon túl. És akkor itt érünk vissza oda, hogy a Jóistent nem lehet keretek közé zárni.

– Mint ahogyan magát a művészetet sem…

Így van. 1999-ben aztán Mária barátnőm felkérésére a szombathelyi Martineumban – ami akkor még Katolikus Felnőttképző Intézetként működött – elindítottuk az első ikonfestő tanfolyamot. Hinni sem akartunk a szemünknek, mikor megtelt az auditórium. A legelső képzésünket 28 résztvevővel kezdtük el, ami több is, mint amiről előtte álmodtunk. Közben nyíltak a kiállításaim belföldön és külföldön egyaránt. A tanítást, a befogadást s mindazt, amit kaptam, mindig is szívügyemnek éreztem továbbadni. Aztán eljött az idő, mikor az alkotóházunkban folytatódott mindez.

– Az Olajfa Művészház a 2000-es évek elején a Dunakanyar közkedvelt művészeti találkozó helyeként működött. Mi hívta életre ezt a közösségi teret?

Gödön nem volt kiállítóterem, és a sokak által vágyott állandó kiállító helyiséget 2002-ben közösen hoztuk létre férjemmel, ahol házigazdái voltunk egy kedvelt találkozóhelynek. A Gödön élő művészek és művészetbarát közönség kedvenc, népszerű házaként működtünk 13 éven keresztül. Kávézó a földszinten, egy üzlethelyiség a gödi és környékben élő művészek alkotásait kínálva, valamint állandó ikonkiállítás az ikonképeimből, az emeleti kiállítótérben pedig havonta váltakozó képző- és iparművészeti kiállítások és ehhez kapcsolódóan irodalmi, komolyzenei, lelkiségi és történelmi esték. Egy igazi családi vállalkozás, melynek három gyermekem is tevőleges segítője volt.

Miért szűnt meg ez a sikeres és sokak által kedvelt művészeti tér?

Amikor világban élő karmelita lettem, és ahogy növekedett bennem a csend utáni vágy, úgy szűnt meg az Olajfa Művészház. Ebben a lármás világban honvágy fogott el a hangokon túli világra. Ezt kaptam meg karmelitaként. „A lélek csöndjében, a lélek erejével, a lélek derűjével megtanít élni bennünket” – mondta egy vasárnapi homíliájában Jelenits atya Gödön. Így élem az életemet, visszavonulva, csöndben a múló időben.

– Hogyan lett világban élő karmelita?

Pápán élő rokonunk, Iván rendszeresen kilátogatott Attyapusztára, a karmelita szerzetes Bernát atyához. Ő sokat mesélt a karmelitákról, akikről – bevallom – előtte sohasem hallottam. Egyből felkeltette bennem a vágyat, és úgy éreztem, közelebbről is meg kell ismernem ezt a lelkiséget, persze a módját nem tudtam még hogy hogyan. A Jóisten ezt is szépen elrendezte, mert nem sokkal később egy ikonfestő tanfolyamunkon találkoztam a matematikus Kinga nővérrel és a képzőművész Pál atyával, akik mondanom sem kell mindketten karmelita szerzetesek… Azóta drága Kinga nővér már a Teremtőnél pihen. Tehát elindult a karmel-vonal is az életemben. Milyen nagy csoda, hogy ami őszinte kérésként megszületik az ember szívében, az rövidesen valósággá válik. Ezután a találkozás után megismerkedtem a Magyarszéken élő karmelita nővérekkel. Sokat köszönhetek az egykori provinciálisnak, Albert atyának is. Közben a magyarszéki kolostorban is elindultak az ikonfestő tanfolyamaim.

– Mi vonzotta a karmelita lelkiségben?

A csend utáni vágyat mindig éreztem magamban, s ezt csak a nagy karmelita alapítók, Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent János könyvei és tanításai még inkább megerősítették bennem. Lelki vezetőmre, Ágoston atyára is szeretettel és hálatelt szívvel emlékezem. Hat év tanulás és elmélyülés után, 2005-ben tettem le a végleges ígéretet egy ünnepélyes szentmise keretében, s lettem világban élő karmelita. Ez a szolgálat napi szintű szentmise-látogatással, rendszeres imával, közösségi feladatokkal, csendes, szemlélődő élettel jár.

– Minden ember útja során vannak fájdalmas és nehéz időszakok. Anikónak hogyan sikerült ezeken felülkerekednie?

Nyolcnapos voltam, amikor megkereszteltek, s ez a kereszt egész életemben vigyázott rám. Kapu volt Jézushoz. A keresztjeinket fel kell venni, ahogyan Mesterünk is tette. Életemet a betegségek és családi nehézségek egyaránt végigkísérték. A fájdalom vezetett a hit útján és a fájdalom szegezett rá még inkább a keresztre. Komoly műtétek sorozatából próbáltam újból és újból talpra állni. Ezekben a terhelt lelki állapotokban is kiemelt és megszólított az Úr. Ekkor jöttem rá arra is, hogy az életünk során többször is megtérünk, s ez mindaddig tart, míg az Atya végleg magához nem szólít. Minden keserűségben, fájdalomban és nehézségben ott van velünk, egészen egyszerűen azért, mert fel szeretne vinni a Kármel hegyére, arra a pontra, ahol az ember a Teremtőjével tökéletesen tud majd egyesülni. Eszembe jut, Lisieux-i Szent Teréz karmelita szerzetesnő, aki számomra igazi példakép, a Kis úttal. Mindössze huszonnégy évet élt, mégis megmutatta, milyen hamar el lehet jutni a Jóistenhez. Ha az ember ráhagyatkozik a Teremtőre és átadja neki az életét, amit tulajdonképpen ajándékba kapott, akkor a nehézségek ellenére is derűsen és megbékélve lehet már itt a Földön is élni. Teréz azt mondja: „A szeretet többet ér a hosszú életnél. Istennél nem az idő számít, hisz az örökkévaló. Nála csak a szeretet számít.” Ha az ember eljut erre az állapotra, hogy a szívében már csak szeretet van, akkor úgy gondolom, hogy megértette a lényeget és a legfontosabb tanítást. Pár hónappal ezelőtt egy rákbetegségben ismét közel kerültem a halálhoz, de Isten azt mondta, még dolgom van itt. A telefonom hátlapján ez áll: Uram, ha akarod, meg tudsz gyógyítani engem.

– Beszéltünk hitről, hivatásról, szolgálatról. A fennmaradó szabadidejében mi az, amiben örömét leli?

Amíg a Jóisten engedi, szeretnék minél több időt a családom, a gyermekeim és unokáim körében tölteni. Életük fontos pillanataiban jelen lenni, a kicsik fejlődését, szárnypróbálgatásait figyelemmel kísérni orvosság számomra. Férjemmel, akivel több, mint negyven éve élünk házasságban, gyakran kirándulunk. A nyarakat a Balaton partján töltjük. A természet nemcsak kikapcsol, de igazi terápia is a számomra. Novemberben jelenik meg az új könyvem Ikonfestés címmel. Erre készülök, s persze a lélek dolgai mindig foglalkoztatnak. Hálás vagyok az életemért, a családomért, a keresztjeimért, mindenért, amit kegyelemmé formált át bennem a Jóisten, s köszönettel tartozom azért is, hogy már a földi életem során megtapasztalhattam az ima és a szeretet gyógyító erejét.

Lonkay Márta

 

2020-09-24

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks