A közösségépítő

Juhász Anna a modern kori irodalmi szalonok újraindítója és háziasszonya. Hagyományokról és szülői örökségről, küldetéstudatról, felnőttkori hitről, élő kapcsolatokról és a család megtartó erejéről beszélgettünk a Hadik kávéházban.

 

Szinte majd minden beszélgetésben, riportban megemlíti a családját. Ekkora prioritással bír az életében?

– Igen, a legfontosabb megtartó erő számomra. Nálunk nagyon markáns női karakterek éltek, élnek a családban, akiknél a külső és belső értékek egyaránt jelentőséggel bírnak. Ha ilyen közegben nevelkedik az ember, akkor evidenssé válnak ezek a példák. Emlékszem, a nyári szünetek idején heteket töltöttünk Békéscsabán az onnan származó nagymamámmal. Ilyenkor visszatérő programjaink közé tartozott, hogy vasárnap elmentünk a katolikus templomba. Egyfajta baráti program volt ez, a mise után kávézással, beszélgetéssel. Otthon édesanyámmal is jártunk szentmisére. A hittel kapcsolatban sok kérdés felmerült bennem ezekben az években. Ültem a misén, néztem a freskókat, festményeket a templomban, közelinek éreztem azt, ami a rítushoz, a hagyományhoz kapcsolódik, és azt kérdeztem magamtól, hogy miért vagyok itt? Mi történik, s mi ez a kántálás? Az igazi, mély megtapasztaláshoz idő kellett. Az évek múlásával, ahogy az élet egyre jobban kezd folyni körülöttünk és a tudatunk kinyílik, én egyre inkább kezdtem érdeklődni és rácsodálkozni a teremtett világra. Nemcsak a hit, hanem a zene, az irodalom, s természetesen az emberi kapcsolatok irányában is.

Említette az irodalomra való rácsodálkozást. A 20. század egyik legnagyobb magyar költőjének, Juhász Ferenc lányának ez nem is lehetett kérdés…

– Igen, az olvasás adott volt otthon, de a hitet is a családból hozom. Édesapám istenkereső ember volt. Kereste a tudást a tudományban, a filozófiában, a zenében, a hitben. Költészetében a szeretettel, emberséggel és Isten létével is foglalkozó alkotó volt. Vallotta: „A költő nem tesz mást: csak tűzliliomot ültet a lét szívébe. Elmondja a világot és meg akarja változtatni a világot. A jóság küldötte ő.” Természetesen ezek a keresések és utak mindenkinek egyediek és személyre szabottak. Nekem is meg kellett találnom a sajátomat. A hitben, a hivatásban és a magánéletben egyaránt.

Aki a saját útja járja, az egy ponton rá kell, hogy bízza magát a gondviselésre. Hisz a véletlenek sorsszerűségében?

– Ó igen! Hiszem, hogy semmi sem történik véletlenül az életünkben. Van is erre egy gyermekkori történetem. Mi, a nővéremmel nem voltunk kulcsos gyermekek. Értem ezalatt, hogy édesanyánk orvosi hivatását feladta addig, amíg kisebbek voltunk, és otthon maradt velünk. Talán ezért is él bennem ilyen kristálytisztán az a pillanat, mikor édesapámtól végre kulcsot kaptunk. Egy különleges fekete bőrtokot adott a kulcs tárolására, ami azért nem túl praktikus, mert ha az ember leejti vagy kiesik a zsebéből, még meghallani sem lehet. Ettől függetlenül nagyon büszke voltam rá, állandóan ide-oda pakolgattam. Ősz lehetett, hamar sötétedett, és a vasárnap esti szentmisére menet elhagytam a bőrtokot. Mindezt a mise közben vettem észre, és mondanom sem kell, hogy mennyire megijedtem. Hirtelen el sem mertem mondani. Akkor eszembe jutott a nagymamám, aki sokszor mesélt nekem a szentek életéről. Mindközül Szent Antalt éreztem a legközelebbinek magamhoz, s elkezdtem hozzá imádkozni. Mire kijöttünk a templomból vaksötét lett, de bennem élt még a remény. A hazafelé vezető úton megtaláltam a fekete bőrtokot... Gyermeki, szívből jövő kérésem meghallgatásra talált. Ezt csodaként éltem meg, s a mai napig így is emlékszem vissza rá. Hiszem, hogy a kis dolgok nagy hatással lehetnek az életünkre, ha nyitott a szívünk.

Ezt az őszinte, gyermeki ráhagyatkozást hogyan lehet felnőttként is megtartani?

– Kérni mindig lehet, felnőttként is, de azért tenni is kell érte! Ez nagyon fontos kölcsönhatás az életben, ami nem mindig egyszerű. Mióta megszületett a kislányom, Mimi, talán még érzékenyebben figyelem a környezetemet, és sokszor értékvesztettséget érzek. Én a magam módján igyekszem helytállni: dolgozom, gyermeket nevelek, családban élek. Nagyon fontos, hogy mindennap értékeljük és megköszönjük az életet, egymásnak pedig kimondjuk, hogy szeretlek. Merjünk kérni, és merjünk adni is.

Irodalmi estjeivel olyan közvetítő, aki egy hét alatt olykor ezreknek ad mélyre szántó gondolatokat, valódi értékeket az irodalmon keresztül. A könyveken kívül mivel töltődik?

– A közönség hatalmas energiaforrás számomra. Nekem fontos a visszaigazolás, hogy amit teszek, és amit képviselek, az jó úton halad-e? Ezerkétszáz ember egy hét alatt, akikkel együtt gondolkodunk versekről, könyvekről, óriási erővel tud hatni. Ezenkívül nagyon szeretek az emberekkel beszélgetni, természetesen nemcsak irodalomról. Most is itt, a Hadik kávéházban ülünk, mely az 1920-as években az irodalmi élet nagyjainak egyik törzshelye volt, s magam is itt lakom nem messze. 2010-ben ezért is indítottam el itt az első irodalmi szalont.

Azóta eltelt nyolc esztendő, és a Hadik Irodalmi Szalon mellett a New York Művész Páholy, a Várkert Irodalom és még sok más kulturális, irodalmi témájú rendezvény mellett, a Pura Poesia videósorozat is többezres nézettséggel működik. Mi a siker titka?

– Nekem az irodalom az életem! Talán ez. Budapesten valóban sok irodalmi rendezvény nőtte ki magát, de szeretném vidéki helyszíneken is népszerűsíteni az irodalmat. Elvinni az üzenetet, s áttörni a televízió és az internet által generált kényelmességet. Közösséget építeni, ez a kulcsszó. Térjünk csak vissza a hitre! Miről szól a templomban egy szentmise? Nagyrészt arról, hogy egy közösséghez tartozunk, ahol biztonságban érezzük magunkat. Azért fontos, hogy ez több rétegű legyen az életünkben. A könyvek, az irodalom szeretete számomra ugyanilyen közösség, s ezt szintén együtt jó megélni. Ezeken az irodalmi esteken és a felkészülés során folyamatosan tanulok én is. A művészekkel együtt igazi alkotómunka folyik, s ezáltal is csak egymást emeljük. Nem érzem magam semmivel sem többnek, mintha a közönség soraiban ülnék, annyi csupán, hogy van egy plusz lehetőségem, és kérdezhetem a vendégeket. A témát azonban együtt bontjuk ki. És ez mindenkit inspirál.

Mi a cél?

– Szeretném mindezt mozgalommá tenni. Az irodalmon keresztül olyan értéket közvetíteni, mely által együtt gondolkodva, további közösségek jöhetnének létre. Ez már túlmutat a kávéházakon. Az élő emberi kapcsolatokban hiszek. A telefonnyomkodás, veszekedés vagy irigység helyett adjunk egymásnak igazi és valós értékeket. Ez a misszióm, s hiszem, hogy hasonló gondolkodású társakkal ez sikerülhet. Ha valamit szenvedéllyel teszünk, az mások számára is vonzó és követendő példa lehet.

Az irodalmi estjein mely korosztály képviselői vannak jelen?

– Szinte valamennyi generáció eljön a rendezvényekre, de azért a korosztályok közötti különbségek kapcsán fájdalmas felismerés fogalmazódott meg bennem. Nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy a tradíció és a hagyomány milyen fontos az életemben. Édesapám két generációval volt idősebb nálam, talán ezért is. A múlt tisztelete, s az idősebbek jelenléte evidens kellene, hogy legyen. Tapasztalataikra, tudásukra szükségünk van. Olyan társadalomban élünk, ahol egy bizonyos kor fölött már jóval kevesebb figyelem jut – ha egyáltalán jut bármekkora is – az idősekre. Pedig ők is éppúgy vágynak a szeretetre, törődésre, figyelemre, mint bárki más. Sokan magányosak. Őket is szeretném megszólítani. Ami pedig a fiatalokat illeti, közöttük sem feltétlenül jobb ez az arány. Attól még, hogy valakinek a közösségi média felületein több ezer ismerőse van, nem biztos, hogy boldog, kiegyensúlyozott szeretet-kapcsolatban él.

Mi lehet ember és ember között az egymásra találás útja?

– Figyelni és meghallgatni a másikat, jelen lenni egymás életében, átadni önmagunkat vagy elfogadni egy szép gesztust. Minden olyan cselekedet, ami az élet tartósságához és a harmonikus kapcsolatokhoz szükséges, nem a virtuális világban történik, hanem az élő térben. Természetesen ehhez ki kell lépni önmagunk komfortzónájából. Például felállni és elmenni egy irodalmi estre, koncertre, kiállításra, vagy csak beülni a barátainkkal egy teára és meghallgatni őket. Élőben jelen lenni. Az esélyt meg kell adni magunknak a sokszínű életre, a lehetőségekkel pedig élni kell.

Kiegyensúlyozott, letisztult és sugárzó lélek. Először találkoztunk, mégis beengedett egy olyan világba, ahol a mély gondolatok és érzelmek rejtőznek. Mit üzen az önmagukat még kereső embereknek?

– Szeretem az embereket, és van bennem bizalom. Örömmel adok abból, amit kaptam, s amit igyekszem gyarapítani saját önmunkával. Hiszem, hogy mindennek elrendelt ideje van az életünkben, és a csendre nagy szükség van a zaj világában. De az életet nem lehet pazarolni. Nem szabad az energiáinkat elfecsérelni rosszindulatra, stresszre, hazugságokra. Az biztos, hogy a saját mikrokörnyezetünk nagyon meghatározó tud lenni, és nem mindenkinek adatik meg olyan kiegyensúlyozott gyermekkor, mint amilyet mi a nővéremmel kaptunk. Hálás vagyok érte a Jóistennek, hogy olyan családban nőhettem fel, ahol a szereteten alapult minden. A mi világunkban a pénz nem volt érték. Átéltem és tudom, milyen az, ha nincs. Mégis, a semmi közepén is egymásba kapaszkodtunk, s ez az egység mindig átsegített a nehéz időszakokon. Ma már tudom, hogy ez az élet értelme. Ezt az értékrendet szeretném továbbadni én is a saját családomban édesanyaként, feleségként, barátként, irodalmárként és minden emberi találkozásban.

Lonkay Márta

 

2019-02-13

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

1%

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks