A lelket nem hagyhatjuk ki

Dobesch Máté (1978) a budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola grafika szakának elvégzése után (mesterei: Sárközi Róbert, Csomor Katalin) képgrafikus művész diplomáját a Magyar Képzőművészeti Egyetemen szerezte (2001), ahol mesterei Pásztor Gábor, Somorjai Kiss Tibor, Kiss Tibor, Sólymos Sándor, König Róbert voltak.

 

     Fát faragni – családi hagyományként – édesapjától, Dobesch Pál faszobrász, stílbútorasztalostól tanult. Műfajai a rézkarc, rézmetszet, litográfia, egyedi rajz, illusztráció, kalligráfia, terrakotta szobrok, figurális fa kisplasztikák, ornamentika. Jelentősebb kiállításai: Kínai Festők Társaságának Székháza, Peking, (2000); Fióka Art Galéria, Budapest (2000); Keresztény Ifjúsági Klub, Eger (2005). Díjai: Lengyel Lajos-díj (1995); Csontváry-emlékérem: Művészeti Szakközépiskolák Országos Rajzversenye, Nyíregyháza, I. díj (1996), Molfetta (Olaszo.) város művészeti díja (2001). Tagja a Magyar Rézkarcoló és Litográfus Művészek Egyesületének, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének és a Rézkarcolók Rembrandt Társaságának.

     – A családi indíttatáson túl mi vezette pályája felé?

     – Mindkét szülőm művészi érzékenységgel megáldott ember, így pályám a családban indult. Édesapám már óvódás koromban a kezembe adott olyan képeskönyveket, mint például a Szürrealizmus Enciklopédiája, Dürer rézmetszetei, fametszetei, Apokalipszis sorozata vagy Bosch képei. Ha még nem is voltam tudatában a képek értelmének, a megmunkálást, a kultúra mélységes jelenlétét már ekkor megéreztem bennük, érdekesnek, fantáziadúsnak tartottam ezeket a műveket. Már a kezdetekkor nagyon egyértelmű volt, hogy a kézműves tevékenység érdekel. Ez hozta magával a rajzot, tudván, hogy a rajz mindennek az alapja, egyfajta gondolkodásmód. Ha az ember rajzolni tud, meg tudja jeleníteni a gondolatait, tud térbeli dolgokat papíron rögzíteni a leggyorsabb és legegyszerűbb módon. A megértést jobban szolgálja néha egy gyors rajz, ha valamit megértetni akarunk, és fordítva, rajzolás közben megértjük a figyelt dolgot, vagy ha belülről, belső látásunkat követve rajzolunk, a kombinációk sora új ötleteket ad. Szóval töretlen volt az út a grafika irányába, mert ha rajz, akkor tudjak meg mindent a rajzról és ennek legérdekesebb területéről: a klasszikus sokszorosított grafikáról (rézkarc, fametszet, kőnyomat stb.). Grafikai ténykedésem mellett kíváncsi voltam a szobrászatra is, nem volt elég a grafika síkbelisége, vonzott a konstruálási vágy, mindig érdeklődtem a térbeliség iránt.

     – Nagy műveltséget és szakmabeli tudást igényel ennyiféle műfaj művelése. Hogyan győzi mindezt?

– Mint példakép áll előttem a reneszánsz életeszménye, a „homo universalis”, a minden téren képzett ember. Jól tudom, hogy ezt csak csonkán valósíthatom meg, mert annyira szerteágazó ma már a világ tudása, hogy ezt megvalósítani lehetetlen. Az utam tisztulásának folyamata két keréknyomon fut: faszobrászat és grafika. Ha képekben gondolkodom, és egyet kell választanom, a két keréknyomot egyesítsem egy nyommá: egy bicikli keréknyomán haladok, továbbra is két keréken. A két kerék: forma és arány. Egy kínai történetecske ezt meséli: Vu Tao Cse nem halt meg, hanem egy napon megfestett egy nagyszerű képet a császár palotájában, azután belelépett a képbe, és eltűnt a hegyek között, azóta nem látta senki. A kép, amit festett, átlényegült. A műtárgy attól műtárgy, hogy működik, létrejön általa valami új. Lendületet kap az alkotótól, és onnantól elkezd önállóan működni. A tárgyak a lélek hordozói is, hiszem, ha egy tárgyat lélek hozott létre, legyen szó akár a tömeggyártásról, akkor is meg kell, hogy mutatkozzon a lélek. Az ember nem arra való, hogy monoton munkát végezzen, ha mégis ezt teszi, akkor kárpótlás szükséges utána, például szabadidőben. A lelket nem hagyhatjuk ki a létrehozott tárgyból.

     Az ipari formatervezésben is bármilyen forma van előttünk, annak minden részlete mesél. Az építészetre is igaz ez, hiszen nem csupán a funkcióra készült, hanem egy kor vélekedései, gondolatai is benne foglaltatnak – mondja Sólymos Sándor. Az a szép, hogy művésznek lenni azt is jelenti, hogy nyitott szemmel járunk, és mindenből olvasunk, ami körülöttünk van. Az egész világot szemlélhetjük egységként és specializálhatjuk tudományterületek szerint. Ha magamat egységként szemlélem, akkor mindegyik műfajomat egyformán kell, hogy szeressem, és ez így is van. Az ember nem hagyhatja magát elveszni egyfajta monotonitásban. Mikor az egyik dologgal foglalkozom, addig a másik pihen, de akár a felszín alatt formálódik. Új szemmel, frissen azután visszatérek rá. Ennek megvan az a hátulütője, hogy szétaprózom magam, s mivel tudom, hogy az időm egy re kevesebb, bizonyos dolgokat kíméletlenül tökélyre kell fejlesztenem, tehát a többit hátra kell hagynom. Ezek között hullámzok. Az alkotás be tudja szívni az embert, az egy olyan nagyszerű pillanat, amikor tényleg a jelent éli meg az ember. Van, akinek ezt az élményt pl. a sebesség mámora hozza el. Kicsit olyasmiként írhatom le az alkotás folyamatát, mint a futást. Elszántság vagy késztetés indítja, van mikor „magától pörögnek a lábaim” és van, amikor nagyon meg kell küzdeni vele. Nem mondom, hogy az alkotás minden pillanata extázis, mert a megfelelő pillanatban felfokozott figyelem és egyfajta józanság is kell hozzá.

     – Hogyan hatja át egy alkotóművész életét az istenkapcsolat?

     – Ezzel kapcsolatban is kutató mentalitás van bennem, ami a művészi lét alapvető eleme. Keressük és felismerhetjük! „Oly távol vagy tőlem és mégis közel.” Egyszerre van jelen a legkisebben és a legnagyobban, egyszerre hihetetlenül kifürkészhetetlen és egyszerre nagyon egyszerűen tiszta. (Akár a perspektívában az iránypontok. Általa áll össze a kép, habár két iránypont van. A polaritásban rejlő „kétség” teremti az egységet szüntelen.). Ha az ember elkezdi figyelni a világot, és átadja magát a megfigyelésnek, akkor rácsodálkozik a világ összetettségére, az összetettségből álló tökéletes egységre. A teremtett világ nevű mű vagy kompozíció kutatása során, ha már a közelébe érünk a titoknak, akkor az elillan, és mehetünk tovább utána. Szoktam mondani: Életünkben kergetjük az ideát, de nem leljük meg, csak odaát. Nagyon szeretem a kis, sűrű, képi jeleneteket, mint például Weöres Sándor versét: „Alattad a föld, / feletted az ég, / benned a létra.” Mi ez? A rovásírás „egy” jele, a teremtő Isten jele: három vonalból áll a Szentháromság egy Isten. Mi van ennél egyszerűbb a világon? És mégis: a világ legbonyolultabb, legkifürkészhetetlenebb dolgát jelenti.

     A másik nagy kedvencem ez a mondás: „Az ember két lábbal a földön áll, de mégis teljes testével az égben él.” Számomra a szakralitás ezt jelenti. A szóviccek rabja vagyok, és arról a szóról, hogy vallás, úgy gondolom, hogy nem vallani kell arról, hogy melyik skatulyába tartozom, hanem inkább azt mondom: mivé akarok válni? Azt mondom, hogy minden skatulyába belenézhetek, és hogy mindenütt létezik az igazság, egy a föld, egy az Isten, és lehet, hogy a különféle korok különféle embereinek különféle módon ugyanazt az igazságot nyilatkoztatta ki. Hogy ebből ki, hol, mikor, mennyit értett meg, hogyan öntötte tanítható, átadható formába, ami inspirációt ad a tanulni vágyónak, az nagyon érdekes. A jelképek meg a szavak eszközeink ehhez a kutatáshoz.

     – Milyen műveit ihlette egészen kézzelfogható módon a szakralitás?

     – Középiskolásként kezdtem, majd 15 évig illusztráltam a Szív újság Szentjánosbogár gyermekrovatát. A valódi alak ábrázolásán túl a lélekábrázolás, karakterek megfogalmazásának jó iskolája volt ez számomra. Az illusztráció mint műfaj közel áll hozzám, szeretem a szöveget egy képbe sűríteni, az illusztrációval kedvet csinálni az írott szöveghez. Szakralitással kapcsolatos alkotás a Teremté tehát az ember a gépet az ő képére (2001) című szobrom is. Kiírtak egy pályázatot az egyetemen Corpus digitalis címmel, a pályaművekből egy kiállítást is rendeztek. Abban az időszakban éltem meg, hogy mi is az a digitális forradalom, hogy nagy változás közeleg. A corpus testet jelent, azon belül a krisztusi testet. Legtágabban értelmezve a „digitális világ karaktereként” is megragadható ez a latin szóösszetétel. Az én munkámon a Keresztrefeszített jobb tenyerében a megváltás attribútuma, a szög helyett egy digitális „kötés” látható. A test belsejében kábelek, erek: eredet és kifejlet kérdései. A szellem anyaggá „materializálódik”, vagy a kocsonya gondolkozni kezd? Azon gondolkodtam, hogy ez a mai világot megváltó/ztató technika miket idéz elő? Miként változtatja meg az ember életét? Mit veszítünk el, és mit nyerünk helyette? Érinti a mű a saját képmás kérdéskörét is. Wass Albert Hagyaték című írásában a hitetlennek ezt mondja a hívő: „Nézz fel az ég kékjére! Hát nem beleteszi magát minden alkotó az alkotásába?” Mi is teremtményeinkbe – civilizációnk agyszüleményeibe – saját magunkat rakjuk bele. Rendszereink minket képeznek le. A hátrahagyott jelekből kiolvasható, milyenek vagyunk. A jel a jelenben jelenít meg jelentést. Jelentheti azt a saját képére teremtés, hogy megajándékozott minket a teremtés képességével. Teremtéseinkben példát, irányt egyedül a teremtett világ adjon. Van hová fejlődni.

     Érdekes, hogy az összes angyalt antropomorf formában láttatja a művészet, de nyilvánvaló, hogy ez a saját szűrőnk. Azzal, hogy Krisztus emberré vált, a legemberibb módon tanít. Nekünk, embereknek meg kell értenünk a természetet és az abban rejlő természetfelettit. Nem csupán a fizikai test az, amik vagyunk, hanem a láthatón túli világ is lényeges. Én a gondolati tartalom vagyok, aki megtölti a fizikai testet (kehely metafora). Adva van a lehetőség, és én legyek olyan igényes, hogy szellemi lényként éljek. Figyeljük meg a természetet, a világot, megjönnek a válaszok. Ha ellene törünk a természetnek, a teremtésnek, a teremtett világból ki fogunk pottyanni. Ősidők óta szakaszosan fajkihalási hullámok követik egymást. Jelenkorunkban épp egy fajkihalási hullámban élünk (Egy ökológiai témájú kiállítás őslénytani időszalagja alapján, mely látható a vácrátóti arborétum Karbon házában). Sólymos Sándor egy folyóöbölben megült faágakat és műanyagpalackokat „az első és második természet hordalékainak” nevezte. Tudjuk jól, hogy napjaink legnagyobb feladata annak a felismerésnek az „evangelizálása” (már ha ez jó hír), hogy a második természet nem tud elszakadni az első természettől. Mindig ökológiai korlátokba ütköztek a civilizációk, túlhasználták az erőforrásokat, és azután odakoppantak a talajra. Gyorsul a világ, de míg az ember megérti ezeket a folyamatokat, az lassú dolog. A digitális technika rányitja szemünket eddig nem tudott összefüggésekre.

     Szintén a szakrális témához kötődik Stefano Cernotto 1538–40-ben készült Alexandriai Szent Katalin című képéhez újonnan készült díszkeret tervezése és elkészítése. A terv az én munkám, a tervezés folyamatát konzultációk útján Fáy András, a Szépművészeti Múzeum restaurátora segítette. A megvalósítás apámmal, Dobesch Pállal közös munka. Egy jó képkeret egy egységet képez, egy kompozíciót a képpel, és úgy tudja azt a figyelem középpontjába tenni, hogy a képet a belső térrel is összekapcsolja. Mint egy drágakő a foglalatban, új kompozíció, új egység születik. A kompozíció, ahogy mondani szokták egység, amihez nem szükséges hozzátenni semmit, elvenni belőle pedig szintén nem érdemes. Bármilyen műalkotásról, kompozícióról is beszélünk, legyen szó akár egy borról, zeneműről vagy egy festményről, egy városi térről, annak jónak kell lennie, össze kell állnia. (Isteni! – mondják rá, ha valóban jó.) A kompozíciókban alkotórészek harmonikus összhangjáról, dialógusáról van szó. Művészként elemekből építkezünk, saját tapasztalatainkból rakjuk össze a készülő művet, és igyekszünk belehelyezni azt egy olyan közegbe, amiben a mű életképes. A kultúra nevű közegben a korábbi nagy alkotók műveik által jelen vannak, és az alkotók új nemzedéke társaloghat a művekkel. Így például fiatalon eltávozott szobrász barátunk, Krisztiáni Sándor is tovább él.

     – Milyen forrásokból merít erőt, inspirációt az alkotáshoz, kik a példaképei?

     – Feleségem, Páthi Diána festőművésznő nagyon fontos segítségem ebben. Bár ő teljesen más módszerekkel alkot – a tájkép az ő legfőbb témája –, egy közösségből nőttünk ki, közös tanulmányokat folytattunk, közös az életünk. A példákról? Mindenki és minden lehet példa, a jó és a rossz is, így bárki lehet példaképem, csak nem mindegy, követem-e vagy ellenzem. Nevelni annyi, mint szeretni és példát mutatni, mondta Pestalozzi. Ókori bölcsesség: a malomkő mellett dolgozó szolgától is kaphatunk jó tanácsot. Mindenkit megillet a tisztelet, mindenki a saját életén keresztül lesz az, ami, így mindenki tapasztalata hiteles. Erőt biciklizésből, kajakozásból, az eközben átélt dinamikából és térélményből, inspirációt gyermekeim tekintetéből nyerek. Nem lenne teljes a kép, ha nem szólnék Dámosy Géza és Zemlényi Csaba grafikusművészekről, akik mind életművükkel, mind személyiségükkel inspirálnak.

     – Mi foglalkoztatja leginkább mostanában?

     – Készülök a következő kiállításomra, áprilisban lesz. Ami a mostani műveimben meglátható, az a lebegő építészet valóságtól elrugaszkodott témája. Spanyolországi utazásunkkor volt szerencsém több napot a Cuenca nevű város szikláin ülve rajzolni a túloldali meredélyekre tűzött házakat. A felfokozott térélmény, a valódi látvány fantasztikuma sokáig elkísér. A Casas Colgadasban (függő házak), Cuenca látványos épületében az Absztrakt Művészetek Múzeuma van berendezve, de a legmeglepőbb látvány az ablakon mint képkereten keresztül kinézve tárul elénk.

Lovas Orsolya

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

1%

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks