A létezés tartószálai

Szelíd vadgesztenyelomb
kukucskál be a pécsi
zarándokház ablakán,
itt belülről felfénylő
szavak, imák fűzik egybe
a létezés tartószálait.

Harangok zúgása
dobogtatja szívünkbe
az istengyermeki lét
kimondhatatlan szépségét
és fenyegetettségét,
a tovább nem halogatható
gondolatokat, kérdéseket.

A jólét kényelmes
elpuhultságában
képesek vagyunk-e
meglátni Krisztus
felénk forduló arcát,
mely maga a szeretet.

Sebzett kultúránkban,
az önérdek pusztító
káoszától összezavartan,
megérezzük-e még
a Szentlélek csendjének
gyöngéd harmatozását?

 


Dürer álma
az 1525. esztendőben
Pünkösd után

Az ég fekete mélységéből buktak elő
csillagok ezrei és szilánkokra törten
hullottak alá a földi térbe,
hatalmas víztömeg áradt a magasból,
egy szempillantásig úgy tűnt, mintha
megdermedt volna, majd hatalmas robajjal
mennydörögve zúdult lefelé, elárasztotta
a lombardi síkságot, és tova áradva
mindent elsöpört…

Íme, az Úr haragja betelt, elvesztünk!

Belső némaság szorította össze egész lényét,
se gondolat, se szó-töredék, még egy árva
kép se merült fölt benne. A sötétség csendje
mintha ráömlött volna, elmerült.
Lélegzetért kapkodott. Hunyorogva ébredt,
gyöngéd fénysugár birizgálta szemeit.
Minek már a festék, az ecset?
Életünk csupán színes formákba
öltöztetett mulandóság, megnyitott halál.
Mégis, mintha az Úr ezzel az égzengéssel,
vízözönnel jelet küldene, menteni akarná
a bennünk lakó legnagyobbat, amit rabbá
tettünk, a lelket. Talán egy új, rettenetes
korszak van készülőben, öntelt értelmünk
gigászi, ijesztő gépszörnyeket szül majd,
s maga az ember is eltárgyiasul.

Bárcsak annak, aki kezem mozgatja
a lélegzetét érezhetném lelkemmel!
Az ellentmondások abba az egységbe
már nem hatolhatnak el, ott a feltétlen
bizalom, a személyt is meghaladó
elfogadás fészkel, az ősi kert
élő rejtekében.


„Istenem, fordíts jóra mindent!”*


*Dürer fohásza álombeli látomása után




Akár a szív

Akár a szív végső dobbanása
halál előtt, minden Te vagy.
Benned az élet íze, fénye,
féltése, ámulata, táguló
reménye, hiányok örvénye,
csak még egy percig, óráig
áramoljon édességed
testnedveimben – bújok,
mint aki nem tudja,
hova készül, törtségből
az egységbe, árvaságból
befogadottságba –

csak előbb még
az utolsó cseppig
ki kell ürülni,
ki kell inni a mérgeit
ennek az apokalipszis
lovasai által megtaposott
kornak, az árok szélére
verődve, esetten,
koldusként kunyerálva
a falatot, a szót a néma szájba,
hogy ne fájna látni a kifosztott,
a személytelenbe taszított
félig-élőket, testvéreimet,
csak lélegzetnyire
visszajutni az Eredetbe.

 

Baka Györgyi

 
 
2018-08-30

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

 

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks