A maghintő

Béres Klára hiszi és vallja, hogy a keresztény embernek követendő példává kell válnia. A Béres Alapítvány elnökével és kommunikációs igazgatójával, a Béres-történetről, családi összetartásról, a Gondviselés jelenlétéről és a szeretet fontosságáról beszélgettünk.

 

– Találkozásunk alkalmával a Béres Gyógyszergyár budapesti székházában beszélgetünk. Hosszú út vezetett idáig?

Igen, bizony hosszú, sokszor nem is könnyű, mégis minden perce érték a számomra. A kezdetekhez jócskán vissza kell ugorjak az időben. A Studium Generaleval kezdődött minden, ami egy mentorprogram volt az én fiatalságom idején (úgy tudom, ma is működik), melyben egyetemi hallgatók segítették a középiskolás tanulók felkészülését a felsőoktatási intézményekbe. A 70-es évek végén járunk, a szocializmus idején. Vegyésznek készültem, de a mentoráltságra nem kaptam jogosultságot, mert ezt a támogatást akkoriban csak a munkás szülők gyermekei vehették igénybe. Na, hát mi elkövettünk egy kis cselt, és az egyik osztálytársam jelentkezett a nevemben. Nem sok esélyt láttam, de kis idő elteltével kaptam egy válaszlevelet, amelyben közölték, hogy felvettek a programra. A mentoromat pedig úgy hívták, hogy Béres József. Levelezni kezdtünk, először hivatalosan, a Studium Generale kapcsán, majd a levelek egyre személyesebbé váltak. Később ez a kapcsolat szerelemmé, majd házassággá nemesedett. Az élet megtanított hinni a Gondviselésben. Meggyőződésem, hogy ennek így kellett történnie. Hálás vagyok a Teremtőnek, hogy a Béres család tagjává válhattam. Azért pedig különösen is, hogy mindez a Béres-ügy legnehezebb korszakában történt.

– Apósa, id. Béres József világhíres találmánya, a Béres Csepp falakba ütközött?

Nem is kicsikbe. Apósom úttörő gondolatait a tudományos világ meglehetősen nagy kérdőjelekkel fogadta. Agrobiológus volt, akinek fő kutatási területe a burgonya, illetve a dohány vírusos megbetegedéseinek tanulmányozása, okainak feltárása volt. Ettől igencsak távol esett az emberek daganatos megbetegedéseinek témaköre. Persze mindez csak látszólag tűnik messzinek. Munkássága során rengeteg talajtani vizsgálatot végzett, összehasonlított, elemzett. Rájött arra, hogy bizonyos nyomelemeknek az egészség fenntartásában létfontosságú szerepe van, amit az akkori tudomány még nem igazán ismert. Itt el kell mondanom, hogy Béres József különleges képességgel megáldott ember volt, rendkívül nagy tudású, elemző alkat, aki sosem adta fel, hogy a miértekre megfelelő válaszokat találjon. Azt is tudta, hogy a Jóistentől kapott talentummal úgy kell sáfárkodnia, ahogy a Teremtő elvárja, és arra kell használnia, amire kapta. Rendkívüli szorgalommal dolgozott mindig, és egész életében a másik embert szolgálta. Kutatómunkája során a növényállatember táplálékláncot szem előtt tartva, nyilvánvalóvá vált a számára, hogyha bármelyikben is hiányzik a szükséges nyomelemek megfelelő mennyisége, ott hiány lép fel, felbomlanak az anyagcsere-folyamatok, leromlik a szervezet védekező képessége, és végső soron betegségek alakulnak ki. Máig él köztünk jelmondata: „A megoldás ott van a természetben, csak nyitott szívvel és nyitott elmével kell járni.”

Az ő felismerése és gyógyítási elve abszolút új szemléletre épült, ugyanakkor ez a legegyszerűbb, a legtermészetesebb is, mindemellett Istenhez közeli. Hiszen tökéletesnek vagyunk teremtve, a mi feladatunk „csupán” ennek az állapotnak a biztosítása, fenntartása. Vagyis törekednünk kell mindent megadni a szervezetünknek ahhoz, hogy megfelelően tudjon működni, és ha hiányzik valami, azt pótoljuk. E filozófia mentén és persze számtalan kísérlet eredményeként születtek meg 1972-ben gyógyító cseppjei, a mai Béres Csepp. Ettől kezdve apósomat nagyon sokan felkeresték a gyógyulás reményével, és ő nagyon sokakon tudott segíteni.

A hivatalos tudomány azonban nem akarta sem elismerni, sem támogatni őt. Rengeteg támadás érte. Ám ő tudta az igazát, és mint oly sokszor mondta nekünk, nem tehetett másként, ki kellett tartania. Pedig sokat zaklatták, főnöke feljelentette, laboratóriumát lezárták, kutatási anyagait elkobozták, volt náluk házkutatás, még börtönnel is fenyegették. Végül a legmagasabb politika is el akarta távolítani. Aczél elvtárs, a kor mindenható nagyura arra szólította fel, hogy mindent megad neki, csak hagyja el az országot. Apósom nem volt gazdag, sokat küzdött a meg nem értettséggel, de erre az „ajánlatra” nagyon határozott feleletet adott: Aczél elvtárs, nekem ez az ország nem átjáróház! Ez a hazám, itt van az otthonom, itt él a családom, amim csak van, azt ez a föld adta, és én a magyarság iránt felelősséggel tartozom.” Dühösen rácsapta Aczél elvtársra a hivatal ajtaját, és maradt.

– Ez a példa hogyan hatott az Ön életére?

Nagy sorsajándékként tekintek az ilyen történetekre. Különösen lélekgazdagító, amit a nehéz időkben megélhettem a közelében. Életfelfogása, kitartása, csodálatos példát jelentett, amely az életemet is nagyban meghatározta. Minden nehézség ellenére kemény, egyenes tartást és az emberek iránti elköteleződést, szeretetet láttam, tapasztaltam benne. Például olyan megértéssel és empátiával fogadta a betegeket, ami sokkal több volt pusztán orvoslásnál. Ha lehet ilyet mondani, az emberségesség legmagasabb szintjén élt. Úgy hiszem, innen gyökerezik az az elkötelezett társadalmi felelősségvállalásunk is, amely cégeinket áthatja. A másik ember szolgálata saját múltunkból fakad, persze, hogy szívből jön.

Ugyanakkor el kell mondanom, hogy szerintem ez a legjobb befektetés a világon. Annyi jó szót, szeretetet és megbecsülést kapunk az emberektől, ami folytonos megerősítést jelent, és minden nehézségen átlendít bennünket. Hogy vannak-e nehézségeink? Hát persze! A mi életünkben is vannak kemény küzdelmek, napi szinten megoldandó kihívások, ami ma már azzal a komoly felelősséggel is terhes, hogy közel 500 embernek, családnak biztosítjuk a megélhetését.

– Diplomáját tekintve okleveles vegyész, eredetileg kutatóként dolgozott. Később aztán férjével együtt a Béres Gyógyszergyár vezetőségébe került. Jelenleg a vállalatcsoport igazgatóságának tagja, kommunikációs igazgató és a Béres Alapítvány elnöke. Hogyan lett vegyészkutatóból PR-szakember?

Az egyetem után kutatóként kezdtem el dolgozni, és rögtön el is mondom, hogy én azt a munkát is nagyon szerettem. A rendszerváltással egyidejűleg lehetőség adódott arra, hogy a Béres-ügy sorsát a saját kezünkbe vegyük. Létrejött a Béres Részvénytársaság, és férjemmel együtt úgy éreztük, hogy nekünk az apósom mellett van a helyünk. Úgy határoztunk, hogy beállunk a Béres cégbe. Persze senki ne gondoljon a mai sikeres vállalatra, akkoriban a Béres egy bizonytalan sorsú, alig tíz, lelkes főből álló csapat volt csupán. Ám igen nagy volt bennünk az elszánás. Megkérdőjelezhetetlenül hittünk apósomban, a Béres cseppben, egymásban és abban, hogy amit teszünk, az jó és értékes. Nagyon büszke vagyok arra, hogy az évek során – lassan 30 év alatt – a Béres cseppből a mai sikeres vállalat nőtt ki, és hogy ebben id. Béres József mellett a férjem és a magam munkája is benne van. Ma már pontosan tudom azt is, micsoda hatalmas érték és erő az, ha az ember a társával együtt állhat, megkérdőjelezhetetlenül egymás mellett.

No, de hogy hogyan lettem én vegyészből a kommunikáció irányítója? Nőtt a vállalat, és az akkori vezérigazgatónk egy napon így szólt: „Szükségünk van egy jó PR-es munkatársra, te remek kommunikációs képességekkel és megfelelő szakmai tudással rendelkezel, mindent tudsz a családról is, ilyen az ideális PR-es, vállald el!” Ne felejtsük el, hogy a 90-es évek elejéről beszélünk, mikor még azt sem tudtuk világosan, hogy mi is ez a szakma, tanítani sem tanították még az egyetemek. A józan eszemet használva dolgoztam, de nagyon lelkes voltam, és a sajátomnak éreztem a feladatot. A Gondviselésnek hálát adok ezért is: olyan munkát végezhetek immár egy emberöltő óta, amit a mai napig nagyon szeretek. Folyamatos kihívást, nagy felelősséget jelent a vállalat kommunikációjának irányítása, ugyanakkor csodálatosan jó érzéssel élem meg az elért sikereinket. És soha nem felejtem el, hogy ez csapatmunka.

– Említette a kihívásokat. Nehézségek, mélypontok adódtak a vállalatuk életében?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy válaszutak, dilemmák. A nehézségek arra valók, hogy megbirkózzunk velük, és hogy erősödjünk általuk. Ma már tudom, hogy nem szabad félni, nagyon fontos, hogy az ember bízzon magában, merjen a maga ítéletére támaszkodni, és amiben szentül hisz, legyen ereje végigvinni. Hálás vagyok az életemért, a szüleimért, a férjemért, az apósomért, mert a nehéz döntésekben az ő tanításaik, gondolataik, lelki bölcsességeik, s a Jóistentől kapott megtartó erő mindig a jó megoldás felé tereltek. Ezt a látásmódot ösztönzöm a vállalatunknál is. Olyan munkatársakat szeretünk magunk körül, akik becsülik a hivatásukat, tisztelik a munkát, a másik embert, és nemcsak azért jönnek dolgozni, hogy valahogy eltöltsék a napi nyolc órát, vagy mert a hó végén fizetést kapnak. Azt vallom, hogy egy „teljesen mindegy” hozzáállással túl nagy luxus élni, bármilyen munkáról is legyen szó. Egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak, hogy csak „valahogyan” töltsük el az időnket. Az élet a legcsodálatosabb kincs, amiben részesülhetünk, ezért minden pillanatáért felelősséggel tartozunk.

– Ezt a szemléletmódot és családban gondolkodást valóban rá lehet ültetni egy ekkora vállalatra?

Azt hiszem igen, mi mindenesetre erre törekszünk, és bízom benne, hogy nem is eredménytelenül. Az egymásért érzett felelősségtudat, az összetartozás megélése, az értelmes munka, az, hogy számítanak rám, biztos, hogy motiváló mindenki számára. És ha elégedett az ember az életével, akkor boldog is. Érdekességként említem, hogy néhány éve készítettünk egy országos reprezentatív felmérést egészség–boldogság–közösség témában, melyben többek között azt kérdeztük az emberektől, mi jelenti számukra a boldogságot? Meglepetésünkre az első helyen a család állt, miközben az anyagiak, a pénz csak az ötödik helyre került. Ennek azért lehet örülni! Ugyanakkor a „hit” a rangsor vége felé kullogott. Ez akár szomorú is lehetne, de közelítsünk marketinges felfogással! Mivel a saját meggyőződésem, hogy a hit segíti az embert a boldogságában, vagyis ahhoz, hogy boldog legyen, szüksége van rá, csak még valamilyen okból ezt nem tudja. No, ha nincs kellő ismerete, akkor meg kell tanítani rá. Innentől kezdve ez már feladatot és szolgálatot jelent a tudók számára.

– Úgy érti az evangelizáció feladat a hittel bíró emberek számára is?

Igen, annak tartom. De ahogy látom, sokszor a hitben járó emberek sem ismerik fel, hogy nemcsak élni kell a hitet, de feladat az is, hogy a kereső lelkeket (de a még nem keresőket is), közelebb vezessük Isten országához. A vállalati élet természetesen messzemenően elkülönül a magánélettől, és ez így helyes, így van rendjén. Ugyanakkor mi sosem titkoljuk, hogy magunk hittel élő emberek vagyunk. És persze reméljük, hogy a környezetünk olyan mintát lát tőlünk, amit érdemes követni.

– Tehát példává kell válni?

Úgy hiszem ez manapság különösen fontos. A világ sok tekintetben zavarossá vált, és nagyon nehéz kiigazodni benne. Olyan értékeket kell tudni felmutatni az embereknek, amire felfigyelnek, ami megérinti őket. Egy keresztény embernek lobognia, égnie kell. Nem könnyű feladat, mert az égéshez nagyon sok energiára van szükség. Ugyanakkor a saját életemben azt tapasztalom, hogyha valaki felvállalja a fáklyavivő szerepet, akkor idővel rengetegen állnak mellé. Az emberek felénk megmutatkozó szeretete, lelkesítő megnyilvánulásaik, a napi szintű pozitív visszajelzések visznek engem is előre.

– Beszélgetésünk advent idején történik. A Béresnél hogyan készülnek karácsony ünnepére?

Úgy tekintünk a vállalatunkra, mint a mi nagy családunkra. Szoktuk ezt mondani a kollégáinknak. Van a mi kis családunk, és van a nagy Béres családunk, amibe valamennyi munkatársunk beletartozik. A szeretet ünnepét a vállalatban is igyekszünk széppé, családiassá, mélyebbé tenni. Már vannak hagyományaink, évről évre elővett szokásaink. Akár egy jó családban, együtt is készülődünk az ünnepre. Fontosnak érezzük a jótékonykodást, és nemcsak a hivatalos „alapítványit”, hanem a dolgozóink magánadakozásait is. Kifejezetten boldog voltam, amikor jó pár éve dolgozói kezdeményezésre elindult nálunk egyfajta adakozási mozgalom. Jön hozzánk a Mikulás, és évről évre izgalmas karácsonyi játékba vonjuk be munkatársainkat, a vezetőség sorra járja a telephelyeket, Budapesttől Erdőbényéig. Közösen ünnepelünk, és minden munkatársunkat bevonunk az összegzésbe. Mert fontos, hogy mindenki tudja, hogy merre haladunk, és hogy ebben a menetelésben minden egyes láncszem egyformán fontos. No, és énekelni is szoktunk, szép karácsonyi énekeket, mindannyian együtt. Épp úgy, mint a családban.

– Gondolatait és élettörténetét megismerve a hagyományok, a múlt ápolása, az ősök hagyatéka, a példák továbbörökítése fontos az életében. A család valóban szent és sérthetetlen?

Igen. A család szerepe megkérdőjelezhetetlen, nélküle széthullik minden társadalom. A család összetartó erő, alap, háttér, biztonság. Sajnos manapság e tekintetben is összekeverednek a fiatalok. Ezért szeretem mindig elmondani nekik, hogy ne bonyolítsák agyon a dolgokat, és ne akarják az egész életüket előre megoldani. A házasság az „én” helyett a „mi”-ről szól, a „nekem jár” helyett az „együtt”-ről, de együtt sokkal-sokkal erősebb az ember, és önmagában boldog nem lehet soha. Számomra sosem volt kérdés, hogy karriert vagy gyermekeket szeretnék. Lettek gyermekeim, és lett karrierem is. Férjemmel együtt keresztény értékek mentén igyekeztünk nevelni a gyermekeinket, az Isten, a haza, a család, az emberek tiszteletét továbbörökíteni. Talán sikerült. Három gyermekünk közül ma a két idősebb a vállalatunknál dolgozik, legfiatalabb, Merse fiunk még egyetemre jár. Mindegyikük szorgalmas, kiváló ember. Melinda lányunk révén pedig megérkeztek a családunkba ikerunokáink is, akiknek köszönhetően immár kétszeres nagymamaként is bizton mondhatom, hogy a gyermekáldásnál nincs nagyobb ajándék a világon.

– A mai fiatalság nem éppen így gondolkodik. E téren hogyan látja a jövőt?

Egy bizonytalan világnak bizonytalanok a fiataljai is. Nagyon nagy feladat, hogy megtanítsuk őket rátalálni a helyes útra. A magam részéről fontosnak tartom megszólítani őket. A fiatalokat arra biztatom, hogy merjenek döntéseket hozni, merjék a saját életüket a kezükbe venni, merjék az „én” helyett a „mi”-t választani. Merjenek egymásért felelősséget vállalni. Jó volna, ha minél többen időben ráébrednének, hogy vannak bepótolhatatlan dolgok. Vigyázniuk kell, nehogy a nagy „ráérésben” lemaradjanak a szülői szerep semmihez sem hasonlítható boldogságáról. Zajos és felgyorsult társadalomban élünk, amelyben valóban nehezebb átadni az igazi értékeket. A maghintőkre azonban minden korban odafigyeltek. És vannak örök érvényű igazságok: a hit, a szeretet, a családi összetartozás örök érvényű, amelyek akkor is igazak, ha éppen nem úgy gondoljuk. Persze semmi nem magától való. A céljainkért küzdeni kell, az eredményekért keményen dolgozni, a szeretetért áldozatot hozni. De tudni kell azt, hogy pont ezek hozzák a boldogságunkat.

Ahogy engem és a családomat mindig ez vitt előre, úgy hiszem, hogy minden nyitott szívű ember megtalálhatja szolgálatának a helyét és benne a saját örömét. Ami engem illet, a legnagyobb boldogság számomra a családom, ami körülvesz, a hitem, ami erőt ad, a munkám, ami sikerélménnyel gazdagít, és a szeretet, amelyet kapok. A szeretet–hit–béke hármas egységével kívánok áldott karácsonyt minden kedves olvasónak!

Lonkay Márta

 

 

2018-12-27

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

 

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks