A magyar csoda

Érdekes, egyben ingoványos terület is ez a téma. Az, mert gyarló emberként hajlamosak vagyunk mitizálni mindent, de elsősorban saját „fajtánkat”. Még egyszerű közemberként is el-elragadtatjuk magunkat, és azt mondjuk, akár fennhangon is, hogy nincs a magyarnál szebb, jobb, okosabb ember a világon.

 

Van – volt és lesz is valószínűleg – olyan politikai vonulat, amely ezt akár a kizárólagosságig magáévá teszi. Mindannyiunk kárára. De most nem róluk beszélnék, hanem tovább egyensúlyoznék az emlegetett keskeny, olykor pengeélnyi mezsgyén magyarságunk valós értékeiről.

Mikor magunkat dicsérjük, mint nemzet, mindig eszembe jut, hogy bizony köztünk is vannak jó és rossz emberek, csalók és adományozók, családszeretők és nyomorítók egyaránt, hogy a párhuzamok sorát ne szaporítsam. Mégis, minden racionalitásunkat latba vetve is oda lyukadunk ki legtöbbször, hogy „azért van bennünk valami”! Valami, ami lehet, hogy nem több, mint más nemzeté, hanem egészen más, egészen sajátságos. Mert annak ellenére, hogy látjuk a mellettünk élő román nemzetiségűeket például, akik sokkal jobban összefognak, mint mi, ha úgy érzik, támadás érte őket. Annak ellenére, hogy látjuk a velünk élő németeket, szászokat, akiktől rengeteget tanultunk, de a közös történelmünk során valahogy, kicsit opportunista módon, mindig a velünk szemben állók mellett kötöttek ki (és mindezekért joggal lehetnénk féltékenyek rájuk), nos, mindezek ellenére, mégis maradunk magyarnak és marad bennünk az érzés: mi mások, mi különbek vagyunk.

Azt hiszem, ennyi példa elég a lényeg érzékeltetéséhez. Pedig ma is sok az olyan anyaországi ember, aki nem érti, mi a magyar nemzet egysége, nem érti, hogy nemzetben gondolkodónak nincsen határ, most is csak szajkózza: aki Magyarországon adót fizet, az beszélhet, a többinek kuss. Kíváncsi vagyok, mit szólna akkor, ha ma Békés például Romániához tartozna, mert vastagabb volt Trianonkor a ceruza hegye? De az érem másik oldala is élő igazság: ma is élnek – nem kevesen – a csonka ország határain túl olyan magyarok, akik még emlékeznek a régi magyar katonatisztek arroganciájára és lenézésére a helybeli magyarok iránt.

Szóval nem vagyunk makulátlanok. Egyáltalán nem. Mégis van valami a levegőben. Éppen most, a koronavírus fenyegetése alatt, Trianon százéves évfordulóján, akkor, amikor a csíksomlyói búcsú is a virtuális térbe költözik, éppen most érezzük egyre erősebben azt, amiről oly gyakran énekelünk: „mi egy vérből valók vagyunk!” Hogy minden szembe jövő arc rokon és ismerős. És az újraköltött vén Európa dal is a magyar csodáról mesél nekünk.

A susogók szerint a válság a rosszat hozza ki az emberekből. Mi, magyarok azt mondjuk ma: nem igaz. Szerteszórva a világon, de a globalitást kihasználva rakjuk össze nemzetivé lokális értékeinket. Amerikai székelytől alföldi magyar tudósig mindenki azon dolgozik, hogy úgy segítsen nemzetén, hogy az az egész emberiségnek jó legyen. Nem először a történelemben. Köszönetet most sem várva. De töretlen hittel és mindig szárazon tartott puskaporral. Magyarul: magyarként. Csodaként. Csodavárás nélkül.

Pálmai Tamás

 

 

 

2020-05-26

 

 

 

 

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks