A Mária-év mint politikai esemény

A kommunista diktatúra előtti utolsó nagy egyházi esemény volt az 1947–48-ban megrendezett Boldogasszony éve ünnepségsorozat. Mindszenty József bíboros, hercegprímás felhívására ezrek gyűltek össze különböző helyszíneken és időpontokban, hogy együtt imádkozzanak Magyarország megújulásáért, annak ellenére, hogy már megtörténtek a kékcédulás választások, és a kommunista propaganda megkezdte az egyház és a hitélet lejáratását, lerombolását.

 

A Mária-év tehát alkalmat adott arra is, hogy az egyház felemelje szavát az ellene elkövetett jogsértések ellen. A hatalom természetesen rossz néven vette mindezt, igyekezett is azzal vádolni az egyházat, hogy „felhasználta az ünnepségeket arra, hogy politizáljon.”[1] Valóban politikai esemény volt a Mária-év? Erre a kérdésre ma nehéz választ adni, mert a korszak megítélése még rendkívül kényes. A szerző, hogy objektivitásra törekedjen, egyaránt felhasználta Mindszenty bíboros körleveleit, prédikációit, a püspökkari gyűlések jegyzőkönyveit és a kommunista sajtótermékekben megjelent cikkeket is, hogy megtalálja a választ.

 

Magyarország politikai helyzete

1944 végére hazánk nagyobbik részében megszűnt a háború. Az emberek előmerészkedtek óvóhelyeikről, hozzáfogtak a romok eltakarításához, s a földek megműveléséhez. Az üzemek szirénáihoz hasonlóan megszólaltak a harangok is. A nehézségek azonban még nem értek véget: Magyarország szovjet megszállás alá került, a politikai események, a pártok tevékenysége és a választások – főként az 1947. augusztus 31-i, ún. kékcédulás választások – is a megszálló hatalom kénye-kedve szerint alakultak. A szovjet megszállás súlyos atrocitásokkal járt együtt. Erőszakoskodások, rablások történtek, a hadijog figyelmen kívül hagyásával mintegy 170–180 ezer civil személyt hurcoltak el a Szovjetunióba kényszermunkára, s több tízezer német anyanyelvű lakost is deportáltak.[2] Az 1947. február 10-én Párizsban megkötött békeszerződés értelmében Magyarország újra elveszítette területének jelentős részét, ráadásul a gazdaság és az infrastruktúra is romokban hevert.

A vallásos magyar nép és a híveket szervezetbe tömörítő egyházak azonban bizakodtak: 1946. április 4-én, a háború utolsó napjának évfordulóján a plébániatemplomokban a hazáért ünnepélyes szentmisét rendelt el a katolikus püspöki kar. Az egyházi iskolák növendékei erre a napra szünetet kaptak, valamennyien részt vettek a szentmisén, melyre meghívták a hatóságokat is. Az évforduló előestéjén az ország összes templomának harangja negyedórán át a béke beköszöntésére emlékeztetett.

 

Egyház a megszállt Magyarországon

Míg Magyarországon a Horthy-korszakban revíziós törekvéseik miatt az egyházak a konzervatív rezsim legmegbízhatóbb tartóoszlopának szerepét töltötték be, a második világháború utáni négy és fél évtizedig szovjet megszállás alatt álló országban a korábbiakhoz képest gyökeresen megváltozott az egyházak helyzete. A néhány év alatt kiépülő kommunista diktatúra programja – előbb rövid távon, majd távlatilag – a vallásnak és hordozóinak, az egyházaknak a felszámolása volt. A diktatúrák szemében mindig is szálka az emberek vallásos hite, az ezt szervezett formába öntő egyházak, és igyekeznek tőlük minél előbb megszabadulni. Nem történt ez másképp hazánkban sem, de a harmincas–negyvenes évek vallásos reneszánszának nyomai még a háború ellenére is elevenen éltek az emberek emlékezetében.

A kommunista propaganda igyekezett elrejteni az emberek előtt, hogy a totális diktatúra kiépítésének érdekében le kell számolni az önkényuralom legfőbb ellenzőivel, az egyházakkal. A propaganda művelői azonban tudták, hogy az egyházak társadalmi bázisa még mindig erőteljes, nem csupán üres hitvallás volt, melyet alig tíz éve több ezer hívő kiáltott az Eucharisztikus Világkongresszuson és a protestáns megmozdulásokon. Az egyházakat tehát el kellett lehetetleníteni. Folyt a harc, hol csendben, hol pedig nyíltan, nemcsak a katolikus egyház, hanem a protestáns és izraelita felekezetek is komoly károkat szenvedtek. A Szabad Nép 1947. augusztus 7-i számában egy hívő munkás olvasói levelére válaszolva igyekezett megnyugtatni a közvéleményt, miszerint „tiszteletben tartjuk a magyar nép vallásos érzéseit. Rákosi Mátyás világos és félreérthetetlen szavakkal fogalmazta meg ezt: »A magyar nép nagy többsége vallásos. A Magyar Kommunista Párt nem lenne igazán nemzeti párt, ha nem venné ezt tudomásul.« Az elveinkből következik, hogy a teljes lelkiismereti szabadság hívei vagyunk, és a mi értelmezésünkben a lelkiismereti szabadsághoz hozzátartozik a vallásszabadság is. (…) A demokrácia erejéhez mérten támogattuk a vallásos élet anyagi alapjainak helyreállítását is. Mi voltunk azok, akik a földbirtokreform során arról gondoskodtunk, hogy a falusi papok létfenntartásához szükséges birtokokat kapjanak, mi vállaltunk komoly részt a vidéki templomok s egyházi iskolák újjáépítéséből.”[3] Ez mind igézően hangzik, de már 1945-ben megtörtént a földreform, mikor a katolikus egyház több mint 800 katasztrális holdját kisajátították, pedig a birtokok jövedelméből tartotta fent az egyházi szervezetet és intézményeit. Javában folyt már a vallásellenes propaganda, melynek már akkor több pap és szerzetes esett áldozatul, valamint 1945. április 4-én kiutasították Angelo Rotta apostoli nunciust is, tehát Magyarország és a Vatikán között a diplomáciai kapcsolat megszakadt. 1947-re már betiltották a vallásos egyesületeket is. Ezután következett a fakultatív hitoktatás bevezetése, 1948 nyarán az egyházi iskolák és szociális intézmények államosítása, mely maga után vonta a feleslegessé vált szerzetesrendek betiltását is. 1950-ben meghirdették az államhoz lojális békepapi mozgalmat, mely a hierarchia szétzilálását célozta meg, valamint 1951-ben az egyházi élet teljes kontrolljának biztosítása céljából létrehozták az Állami Egyházügyi Hivatalt. Közben a rendszer azt hirdette, hogy Magyarországon teljes vallásszabadság van.

„Az egyház szabadsága? – tette fel a kérdést Mindszenty bíboros az 1947. február 25–26-án tartott püspökkari konferencián – A Szentatyával nem érintkezhetünk. A vatikáni diplomácia helyett, amelyet írásban vállaltak, a kvirinálit állították fel. Nem érintkezhetünk híveinkkel: már a II. sz. körlevelet nyomták el.”[4]Mindezek ellenére a Mária-év rendezvényei bebizonyították, hogy a kereszténység, a polgári demokrácia tömegei semmivel sem kisebbek a baloldalénál.

 

Mária országa

Miután a kormányzat az egyházat megfosztotta ifjúsági és egyéb egyesületeitől, 1947-ben hozzáfogott, hogy az egyház befolyása alól kivett fiatalságot saját egyesületeibe, intézményeibe kényszerítse és ateistává tegye. Ezt a célját – első lépésként – azzal próbálta elérni, hogy az iskolákban megszünteti a kötelező hitoktatást, és az uralkodó párt világnézetét propagáló tankönyveket vezet be. Alig jelentették be március 12-én a kormányzat ebbéli szándékát, Mindszenty József hercegprímás felemelte szavát a terv ellen, és olyan hatalmas, országos méretű tiltakozó kampányt indított el, amelybe még a Vörös Csepel baloldali munkásai is aktívan bekapcsolódtak. A kormányzat, mely nem számított ekkora ellenállásra, kénytelen volt mind a fakultatív hitoktatás ügyét, mind az egységes és vallásellenes jellegű tankönyvek bevezetését levenni a napirendről. Mindez azonban nem jelentette azt, hogy feladta volna az egyház társadalmi befolyásának gyengítésére vonatkozó terveit.[5]

A katolikus egyház vezetői, hogy híveiket a fokozódó támadások kivédésére felkészítsék, lelkileg igyekeztek őket megújítani és megerősíteni. Ennek hatásos eszköze volt a lelkigyakorlatok és nyolcnapos népmissziók rendezése, valamint a várható megpróbáltatásokra való felkészítést szolgálta a Szűzanya tiszteletének fokozása céljából az 1947. augusztus 15-én meghirdetett Boldogasszony éve.

Mindennek előzményeként már 1947 nyarán elkezdődtek az előkészületek az egész országban, hogy a magyar társadalom méltóképpen ünnepelje meg az 1848-as magyar szabadságharc centenáriumát. Részt kért az ünnepségekből a katolikus egyház is. Az elmúlt évszázadok szabadságharcaiban mindig ott lobogott a Szűz Máriás zászló a magyar seregek élén, s most a második világháború utáni új történelmi helyzetben a Magyarok Nagyasszonya, „régi nagy pátrónánk” felé irányult a magyar katolikus hívek tekintete. Mindszenty bíboros 1947 júniusában részt vett Kanadában a Mária Világkongresszuson, itt támadt gondolata egy megrendezendő magyar Boldogasszony-évről. Elgondolását örömmel fogadta a püspöki kar, és valamennyi főpásztor lelkesen karolta fel a Mária-év tervét. A püspöki kar körlevélben tájékoztatta a híveket a célkitűzésről. „A magyarság a történelem folyamán, mint nemzet is találkozott Máriával Szent István országfelajánlása révén. – szól a körlevél – Még a protestáns erdélyi fejedelmek is Mária képét verették pénzeikre, annyira bele volt vésve a magyar köztudatba, hogy Magyarország Mária országa. (…) Ez a kapcsolat nem üres szólam, jelentőség nélküli képzelgés (…) Szent István szövetsége érvényben van ma is. (…) Legyen bár divat manapság az anyagelvűség,(…) mi ne szakadjunk el őseink hitétől, a katolikus keresztény tanítástól. (…) Mi Isten ujját látjuk a történelmi eseményekben, és ezért minden vész és vihar közepette meg nem szűnünk remélni. Most hívunk fel benneteket arra, hogy amint őseink tették, töretlen bizalommal helyezzük sorsunkat Isten kezébe a Szűzanya által. Ezért lesz az 1947/48-as év Boldogasszonyunk éve.”[6]

 

Hitbuzgalmi esemény vagy a „reakció” tömegdemonstrációja?

A püspöki kar az Actio Catholicára, a világi apostolkodás intézményére bízta a Boldogasszony évének megszervezését. Bár Mindszenty bíboros úgy emlékszik vissza, hogy 1947 júniusában, az ottawai Mária-világkongresszuson támadt az a gondolata, hogy Mária-évet tartsanak Magyarországon, ez azonban így nem állja meg a helyét, hiszen az AC elnöksége már 1947 januárjában arról tárgyalt, hogy a következő év vezérgondolata „Máriával Jézushoz!” legyen, és az év során szervezzenek Mária-kongresszust.[7] „A már említett augusztus 15-i ünnepélyes megnyitást követően – írta Mindszentynek Czapik Gyula egri érsek programtervezetében – szeptemberben férfiak, nők, ifjúság külön-külön rendezett zarándoklásai kerülnek programra. Október 4–7. napjain nemzeti Mária-kongresszus Budapesten. A kongresszus programját az egyházi ünnepségeken kívül három díszgyűlés, a Mária-társulatok gyűlései, az Operaházban díszelőadás, hangverseny töltenék ki. A Boldogasszony éve 1948. év augusztus 15-én zárulna. A kongresszus utáni időt az országos kulturális szakosztály programja szerint állítanók a Mária-kultusz és az 1948-as szabadságharc százéves ünneplésére való tekintettel az új szabadságjogok gondolatkörébe.”[8]

A Boldogasszony éve központi eseményének a zarándoklatok tekinthetők, melyeket a hazai Mária-kegyhelyekre, illetve püspöki székhelyekre és más egyházmegyei központokba szerveztek. Az ünnepségsorozat megnyitására harmincezer fős zarándoksereg vonult Esztergomba, a következő napon hetvenezer hívő ment gyalog s szekereken Csongrádra, szeptember 7-én és 8-án százezres számban vonult a nép Szombathelyre, Egerben is százezer ember öntötte el a székesegyházat. A Nemzeti Mária-kongresszus bevezetéseként szeptember 14-én nyolcvanezer férfi vonult Mindszenty hercegprímással Máriaremetére, szeptember 21-én százhúszezer nő a később vértanúhalált halt, és 2009-ben boldoggá avatott Meszlényi Zoltán esztergomi segédpüspökkel, 28-án százezer fiatal Czapik Gyula egri érsekkel zarándokolt a Szűzanya remetei kegyhelyére.[9] A főváros természetesen most is kiemelt szerepet kapott. A Boldogasszony-év megnyitása után néhány nappal került sor a háború utáni időszak legnagyobb szabású – és sokáig utolsó – Szent Jobb-körmenetére, amelyen mintegy félmillióan vettek részt. A körmenet megtartása azonban nem volt zökkenőmentes: a budai vár még romos volt, nagy tömeg mozgatása lehetetlen lett volna a hagyományos útvonalon. Ezért döntöttek úgy az AC vezetői, hogy pesti útvonalra – a bazilikától az Andrássy úton végig, a Hősök teréig – kérnek engedélyt az illetékes rendőrhatóságtól. Az engedély azonban késett – nem nehéz kitalálni, miért. A kommunisták lapja, a Szabad Nép erről így emlékezik: „Rajk [László] elvtárs teljesítette az Actio Catholica kérését: Az idén a Bazilikától a Hősök teréig vonul a Szent István-napi körmenet. Az Actio Catholica küldöttségének tagjai megköszönték a belügyminiszter jóindulatú támogatását, amellyel lehetővé tette, hogy a magyar katolikus hívők ezen hagyományos körmenetét régi fényében tarthassák meg.”[10] A körmenet megrendezése körüli huzavona mintha előrevetítette volna a Boldogasszony évét kísérő nemkívánatos eseményeket.

A Boldogasszony éve 1948-ban is hatalmas tömegeket mozgatott meg, az Oltáriszentség és Szűz Mária tiszteletére rendezett ünnepségek tovább erősítették a katolikusok hitét, felkészítették őket az újabb megpróbáltatások elviselésére. Az 1948-as esztendő főbb vallási megnyilatkozásai közé tartoztak az ország minden jelentős városában százezres tömegek részvételével tartott Mária-napok és -kongresszusok, melyek legtöbbjén Mindszenty bíboros mondott szentbeszédet. Az 1948. május 30-án, a budapesti Eucharisztikus Világkongresszus tizedik évfordulóján rendezett ünnepségek fénypontja pedig XII. Pius pápa népünkhöz intézett rádiószózata volt, melyben Mindszentyt és püspökeit további helytállásra buzdította, s ezzel megerősítette a prímás tekintélyét: „Senki közületek meg ne ingadozzék!”[11] A Szentatya rendkívül jól ismerte a magyarországi helyzetet, mert még bíborosként az Eucharisztikus Világkongresszuson ő képviselte XI. Pius pápát, s annak, hogy akkor megszerette Magyarországot és figyelemmel kísérte sorsát, a későbbiekben – ahogyan 1948 májusában is – számos jelét adta. Természetesen a kommunista propaganda évtizedekig azt hangoztatta, hogy a pápa ekképpen „a híveket a népi demokráciával való szembenállásra buzdította”.[12]

A hatalom minden eszközt felhasznált, hogy az ünnepségeket, a „klerikális reakció demonstrációját” megzavarja. A rádió nem közvetítette a szertartásokat, mivel „a magyar rádiónak nagy elővigyázatosságra volt szüksége, hogy a Mindszenty-klikkhez tartozó papok demokráciaellenes és szovjetellenes uszításait, vagy legalábbis burkolt, de mégis átlátszó rágalmazásait meggátolja. Mint a magyar rádió aktuális osztályán hatalmas halomban heverő egyházi kéziratokból kiderül, alig volt az utolsó hónapokban olyan beszédkézirat, amely ne tartalmazott volna feltétlenül mellőzendő részeket. Ezek a kihagyandó részek (…) mindig politikai jellegű kirohanásokból vagy gyanúsítgatásokból álltak.”[13] Különvonatok sem indultak, de a menetrend szerinti járatokról is lekapcsoltak kocsikat. Az események helyszínét legtöbbször járványveszélyre hivatkozva lezárták, a teherautókat elkobozták, de még hogy lovas kocsival se lehessen megközelíteni a rendezvényeket, lószemléket rendeltek el. A szabadtéri szertartások helyszínének közelében traktorokat vonultattak fel vagy motorversenyt rendeztek, sőt, 1948. május 13-án a rendőrök különös kegyetlenséggel oszlatták szét a Sziklatemplomnál összegyűlt ünneplőket. 1948. szeptember 11-én, a celldömölki búcsún pedig szippantós autókkal felvonuló ávósok trágyalevet fecskendeztek a zarándokok közé.

Az atrocitások ellenére 1948. november 3-án a püspöki kar így összegezte a Boldogasszony évét: „A magyar püspöki kar Boldogasszony éve befejezésének közeledtével Isten iránt érzett nagy hálával tekint vissza azokra a kegyelmekre, amelyek ez időben oly bőségesen áradtak ki magyar népünkre. Az élő hit, Magyarország Patrónájába vetett bizalom, Anyaszentegyházunkhoz való hűség, országépítő munkakedv és egymás iránt érzett szeretet s összetartás megerősödése kísérte az ország minden részében Boldogasszony búcsújárását. Ennek megindítása és állandó erőben tartása történeti érdeme bíboros hercegprímásunknak, aki erős hittel, lángoló szeretettel és nem csüggedő buzgósággal hirdette népének az igazság és élet igéit.”[14] A Boldogasszony évének ünnepélyes lezárása – már súlyos egyházellenes támadások hullámverésében – 1948. december 8-án történt.

A proletárdiktatúra 1948 nyarán bekövetkezett „győzelmével” felgyorsultak az események. 1948 karácsonyának másnapján a belügyi szervek „hűtlenség, a köztársaság megdöntésére irányuló bűncselekmény, kémkedés és valutaüzérkedés” vádjával letartóztatták Mindszenty József hercegprímást.

 

Propaganda-hadjárat

A Boldogasszony évének ünnepségeit természetesen nem kis érdeklődéssel kísérte a kommunista hatalom, többnyire azért, hogy fogódzót találjanak Mindszenty beszédein, és a sokak által olvasott kommunista sajtóorgánumokban minél negatívabb színben lehessen feltűntetni a bíborost. A napilapokat olvasó, de a politikai színjátékot követni nem mindig képes hívek pedig elhitték, állam és egyház közötti megegyezés akadálya, illetve az egyház üldözésének oka nem az egyház mint intézmény, nem az alsópapság, nem a keresztény eszme, hanem a „népi demokráciával kiegyezni nem képes” Mindszenty bíboros. Magyarország keresztény eszmeiségét 1947. augusztus 20-án, a Szabad Nép címlapján Szent István napjára című cikkében méltatja – az előbb említett politikai színjáték részeként – Molnár Erik, a jelentős kommunista ideológus, későbbi moszkvai nagykövet: „A keresztény egyház volt az a szervezet, amely a kultúra alapjait az akkor barbár magyar társadalomban megvetette. (…) A kereszténység az elnyomottak vallásaként keletkezett, és az egyház fenntartotta régi hagyományait s jövedelmének egy részét a szegények támogatására fordította. Az egyház volt ebben a korban a műveltség, az irodalom és a tudomány képviselője. (…) Első iskoláinkat az egyház alapította. (…) Az államigazgatás bonyolultabb feladatait papi személyek látták el, s később világi értelmiségünk, társadalmi haladásunknak ez a fontos hajtóereje az egyház kebeléből szakadt ki.”[15] A Népszava 1948. május 30-án Mindszenty „akadályozó” tevékenysége kapcsán idézi Révai József belügyminiszternek az értelmiségiek nagygyűlésén elmondott beszédét: „Azzal vádolják a magyar demokráciát, hogy kultúrharcot indít a katolikus egyház ellen. A katolikus egyháznak ma nincsenek latifundiumai, közjogi funkciói, zászlósurai, viszont teljes szabadsága van az igehirdetésre, a vallás gyakorlására, gyűlések, körmenetek tartására, vagyis mindarra, ami tulajdonképpen egyházi funkcióhoz tartozik. (…) A katolikus egyház bizonyos szárnya kezdettől fogva mereven és élesen szembefordult a demokráciával. A helyzet kiéleződésében nem utolsó sorban az játszott döntő szerepet, hogy a magyar katolikus egyház élén Mindszenty hercegprímás áll. Mindszenty a fő akadálya annak, hogy bármiféle megértés vagy közeledés történhessék a katolikus egyház és a magyar demokrácia között.”[16] A Vörös Hadsereg magyarokhoz szóló lapja, az Új Szó pedig így tudósít a belügyminiszter A demokratikus nevelés szelleme című előadásáról: „A katolikus egyháznak azok a körei, amelyeket Mindszenty képvisel, nem akarnak megegyezést, megértést és együttműködést a magyar demokráciával. Révai kijelentette, hogy nem lehet visszacsinálni egy olyan fejlődést, amely az amerikai szabadságharccal, a francia forradalommal, sőt, az olasz reneszánsszal kezdődött, s amelynek az az érdeme, hogy az egyházat, mint a feudális rendnek egyik tartóoszlopát kirekeszti az államügyek irányításából. Nem engedjük magunkat visszafejleszteni a középkorba! Az egyház és a demokrácia annyira kívánt megbékélése csak a Magyar Köztársaság fenntartás nélküli elismerésén alapulhat, azén a köztársaságén, amelynek feje nem Isten kegyelméből áll az állam élén, hanem akit népszuverenitás alapján választottak.”[17] Az egyház és demokrácia „annyira kívánt megbékélésének” azonban nemcsak „a katolikus egyház bizonyos szárnya” esett áldozatul, hanem az egyház javarésze, valamint több generáció vallásos meggyőződése, hitélete.

Az elmúlt négy évtizedben a marxista–kommunista történészek – ahogyan a rendszer óhajtotta – teljesen hamisan, torzítva, sok hazugsággal megrágalmazva mutatták be a Boldogasszony évének evangelizációját. Ahogyan a jeles Mindszenty-kutató, Mészáros István fogalmaz, „ennek káros hatásai nemcsak napjainkban, de még a következő évtizedben is ott élnek majd az emberek tudatában; s ami ugyancsak sajnálatos: ott fognak élni politikusok, újságírók, rádió- és tévészerkesztők, riporterek, s az iskolában tanító történelemtanárok napi tevékenységében, további generációk tudatában okozva bizonytalanságot.”[18] Gergely Jenő, marxista egyháztörténész 1977-ben írt, A politikai katolicizmus Magyarországon című könyvében megállapította, hogy Mindszenty bíboros vezetésével a magyar püspöki kar a hívők hitbuzgalmi megmozdulásait, a vallásos élet elmélyítését állította előtérbe, valamiféle depolitizáló koncepciót érvényesítve. E koncepció lényege Gergely Jenő szerint az volt, hogy politikamentesnek álcázták a főpapok a hitbuzgalmi jellegű tömegmegmozdulásokat, jóllehet ezek lényegében politikai megnyilvánulások, mégpedig heves „népidemokrácia-ellenes” manifesztációk voltak a főpapság programja és irányítása alapján. A marxista történetírás szerint tehát a Boldogasszony éve nem vallásos, hitbéli esemény volt, hanem a hívők leválasztása a politikai mozgalmakról, illetve azokkal való szembeállításukat célozta. Az 1945–1948 közötti kommunista és más baloldali politikusok állandó vádja volt ez: a magyar katolikus egyház vezetői a szertartások során, a szentbeszédekben politizálnak, politikai agitációt folytatnak, a hatalom ellen lázítanak, pedig a katolikus egyház egyetemessége alapján a hazai egyház vezetői mint főpásztorok nem vesznek részt a pártpolitikában, politikai mozgalmakban, nem kötik le magukat egy-egy párt vagy politikus mellett. Egyházi szertartás keretében, prédikációban, körlevélben ugyancsak hitük egyetemességét képviselik: nem a napi politikáról szólnak, hanem Krisztus örök tanításáról. Az azzal összeegyeztethetetlen véleményekkel szemben pedig kifejtik a hiteles egyházi tanítást. Ez a kötelességük. A Boldogasszony éve tehát nem volt politikai esemény, mert az egyház tagjai nem politizáltak sem a körlevelekben, sem a prédikációkban, csak jogos követeléseik mellett álltak ki. Viszont akaratlanul bír politikai jelentőséggel is a Boldogasszony éve: megmutatta a kommunista hatalomnak, hogy az egyház, hiába üldözik, mindig is komoly politikai tényező lesz.

Jenőffy Zsuzsanna

 


[1] (?): Mindszenty közönsége, Népszava, 76. évf. 123. sz., 5.

[2] GERGELY JENŐ – IZSÁK LAJOS: A huszadik század története, Budapest, 2000, 225.

[3] (?): A kommunisták és a vallás, Szabad Nép, V. évf. 173. sz., 5.

[4] 1945-1948 között, szerk.: BEKE MARGIT, Köln-Budapest, 1996, 166.

[5] SZÁNTÓ, A kommunizmusnak sem sikerült: a magyar katolikus egyház története, 1945-1991, 15.

[6] MINDSZENTY, Emlékirataim, 195, lásd még: PL Circulares, 1947. augusztus 15-én kelt püspökkari körlevél.

[7] GIANONE ANDRÁS: Az Actio Catholica története Magyarországon 1932-1948, Budapest, 2010, 203.

[8] PL 1947/1351.

[9] SERES FERENC: Mihalovics Zsigmond élete és művei – Az Actio Catholica története, Pilisszentlélek, 1993, 72.

[10] (?): Tervezett útvonalán haladhat a Szent István-napi körmenet, Szabad Nép, V. évf. 183. sz., 3.

[11] XII. PIUS: Senki közületek meg ne ingadozzék!, A Szív, 1948. június 5, 1. (Évfolyam és szám megjelölése nélkül)

[12] GERGELY JENŐ: A politikai katolicizmus Magyarországon, Budapest, 1977, 272.

[13] (?): Katolikus panasz a magyar rádióra, Népszava, 76. évf. 163. sz., 10.

[14] A magyar katolikus püspökkari tanácskozások története és jegyzőkönyvei 1945-1948 között, 407.

[15] MOLNÁR ERIK: Szent István napjára, Szabad Nép, V. évf. 188. sz., 1.

[16] (?): Révai József beszéde az értelmiségi nagygyűlésen, Népszava, 76. évf. 122. sz., 3.

[17] L.B.: Révai József előadása a demokrácia és az egyház viszonyáról, és Mindszenty prímás demokráciaellenes tevékenységéről, Új Szó, 1947. december 14, 12. (Évfolyam és szám feltűntetése nélkül.)

[18] Uo.

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

 

1%

 

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks