A nagy tölgyfa lombja

Jókai Mór emlékére

Tardona, ez a kis település a Bükk-hegység északi vonulatának erdőkkel körbeölelt völgyében található. Ide érkezett meg egy parasztszekéren 1849. augusztus 31-én, már a világosi fegyverletétel után Jókai Mór és felesége Laborfalvi Róza. Rákóczy János, Kossuth volt titkára kocsisnak öltözve hajtotta a szekeret.

 

Aradról jöttek a magyar kormány utolsó „szálláshelyéről”, ahová az író és asszonya is elkísérte a tisztségviselőket. Kimenekítésükről a közeledő orosz csapatok elől Rákóczy János gondoskodott. Szekeret, lovakat vásárolt és vállalva a hosszú utat, elhozta őket Tardonára. Itteni barátjához, Csányi Benjámin földbirtokoshoz és családjához.

Amikor a Csányi kúria előtt megálltak a szekérrel, és bezörgettek a kapun, a kutyákat is ugatásra késztetve, már jött is elébük a házigazda.

‒ Amióta megkaptam a leveled, János – mondta Csányi Benjámin, miután köszöntötte a jövevényeket –, egyebet sem tettünk, csak vártunk titeket. Nem csak mi, de a sógorom, Rácz Endre református prédikátor is az övéivel. Időpontot nyilván nem írhattál, de amikor már híre jött, hogy Arad közelében táborozik a muszka, tudtam, bármikor megérkezhettek.

‒ Ide csak ők – mutatott Jókaiékra Rákóczy János –, mert én csupán beköszönök, és már indulok is tovább. Nekem is el kell még jutnom a saját búvóhelyemre, mert Móricéhoz hasonlóan az én életem is kockán forog. Azért egy pohár bort megiszom nálatok Bénikém, aztán ülök is vissza a szekérre.

Ez valóban így történt, mert, ahogy beesteledett, Rákóczy Jánosnak már csak hűlt helyét tapasztalhatták. Azonban Jókainé Laborfalvi Róza még Csányiéknál töltötte az éjszakát. Másnap délelőtt a házigazda kísérte el Pestre fedeles kocsival és ezúttal valódi kocsissal is a bakon.

‒ Kegyelmedékre bízom az uramat – mondta útközben Csányinak Laborfalvi Róza –, amíg megpróbálok valahogyan menlevelet szerezni a számára. Bizonyára tudják, hogy ő is rajta van azon a harminchárom írót tartalmazó listán, akiket az önkény habozás nélkül kivégeztetne. Alig egy esztendeje vagyunk házasok, és csak Istenben reménykedhetek, hogy nem ítéltetek ilyen korán özvegységre!

‒ Ne lásson ennyire sötéten, Róza asszony! – nyugtatta Csányi Benjámin. – Férje elkerüli a bosszúért lihegők számonkérését, megóvjuk tőlük itt, Tardonán. Móricot családtagként fogjuk kezelni, mindent elkövetünk, hogy próbáljuk elviselhetővé tenni számára a kegyed hiányát. Hisszük, hogy nem hosszú ideig. A biztonságáért se aggódjon, jó helyen lesz abban a régi kis cselédházban, amit megmutattam kegyednek. A pincéjébe rejtekajtón lehet lejutni, amit igénybe vehet, ha netán idegenek közelítenének a birtokhoz.

‒ Ezt jó elképzelésnek tartom magam is – mondta Róza asszony –, de engem inkább az aggaszt, hogy nehezen fogja elviselni azt a lelki magányt, amiben része lesz. A rossz gondolatait sem foghatja vissza, hogy ne mindig a rá leselkedő veszély körül forogjanak. Nagyon érzékeny ember, író és a fantáziáját nehéz gúzsba kötni.

Laborfalvi Róza igazat mondott, mert Jókai szorongásoktól sem mentes közérzete nemigen változott. Levelek nem jöhettek asszonyától, híreket is csak elvétve hallott a külvilágból, és ha tudta is, hogy az ő érdekében, elővigyázatosságból történik minden, megviselte ez az állapot. Pedig a Csányi család és Rácz Endre famíliája, ahogy teltek a napok, hetek, mindent elkövettek, hogy kibírhatóbbá tegyék helyzetét. Beszélgetésekkel, néha sakkozással, kártyázással, de Jókai csak olykor oldódott fel ezekben a tevékenységekben.

Leginkább akkor könnyebbült meg a lelke, ha kirándulásokat tehetett a közeli dombokon, hegyeken. Rendszerint a Hársas-forrástól indulva felment a dédesi várromhoz, vagy még magasabbra, az Örvény-kőhöz, amelyet pogány oltárnak is neveztek. Azért is szeretett ott fentebb tartózkodni, mert onnan távolinak tetszett minden. A völgyben meghúzódó Tardona alig látszott a sűrű erdők takarásában. És lent a tó is, mint egy ottfeledett kis tükör, csak a napfényt verte vissza. Ilyenkor az embert nélkülöző csendben biztonságban érezte magát és a madarak többszólamú csivitelése, ez a természetes kórus nyugtatólag hatott rá.

Másik kedvelt foglalatossága a festészet lett. Nem véletlenül, hiszen kecskeméti joghallgató korában még festőnek is el tudta volna képzelni magát. Akkoriban számos portrét készített. Köztük a barátjáról, Petőfiről is, akinek nagyon tetszett a róla készült kép és büszkén mutogatta a pesti ismerőseinek. Rá is gondolt Jókai, amikor Tardonán ismét kezébe vette az ecsetet. Megihlette a különleges motívumokat felmutató táj, váltakozó színeivel, és jól esett ezeket vászonra rögzíteni. Ekkor kicsit békességbe került önmagával.

‒ Ha örömet lelsz a festésben – mondta neki Csányi Benjámin –, ám tegyed, de hát te író vagy. Nem próbálnál meg itt is valamit papírra vetni?

‒ Csatlakozom a kérdéshez – mondta Rácz Endre. ‒ A múltkor, istentisztelet után láttam, elbeszélgettél az emberekkel. Hidd el, mindegyikük sok történetet őriz magában, szívesen megosztanák veled.

‒ Lehetséges – legyintett Jókai ‒, de hát kinek írnék, minek írnék? Megbújva itt, a ti oltalmatok alatt, azt sem tudom, van-e még nemzet, mely olvas, és van-e még haza odakünn?

‒ Haza mindig van – mondta Csányi Benjámin – és mindig is lesz, mert azt nem vesztettük el Világosnál. Hanem hogy igazán megmaradjon a lelkekben, ahhoz nagy szükségünk lenne a te írói missziódra. Igen, ez a helyes kifejezés, amivel a honszeretettel együtt a reménységet is ébren tartod.

Jókai szintén érezte ezt, mégsem nyúlt a toll után. Saját kilátástalannak tűnő helyzete foglalta le gondolatait. A bujdosó ember ösztönös ébersége, hogy felkészüljön a rá leselkedő veszélyekre. Tardona ugyan eldugott hely, de semmi biztosíték arra, hogy ne akadnának itt is a nyomára.

A Hársas-forrás aljától nem messze magányosan állt egy nagy lombú öreg tölgyfa. Olyan benyomást keltett Jókaiban, mintha Tardonát őrizné. Előtte vezetett a falun is átmenő földút, szemközt vele a túloldalon szántóföldek, szőlőskertek terültek el.

Jókai, ha jött le a hegyről, rendszerint leült a nagy tölgyfa tövében megpihenni, mielőtt folytatta útját a Csányi birtokra. Egyik alkalommal is erre készült, megállt a fa előtt, felnézett rá és gyönyörködött benne.

‒ Bizony, ehhez hasonló messze környéken sincs – szólalt meg ekkor mellette egy középkorú zömök parasztember. – Nem csodálom, ha a tekintetes úr szeret megpihenni az árnyékában.

‒ Honnan tud kend erről? – kérdezte Jókai megnézve az embert, akit látásból ugyan ismert, de névről nem.

‒ Nem csak én tudok – mosolygott a zömök tardonai ‒, de többen is a faluból. Akadnak, akik festeni is látták már itt.

‒ Nem tagadom – bólintott az író ‒, megtörtént már az is. Ez a nagy törzsű, öreg tölgy olyan, mintha védené az embert, ha a hátát neki veti.

‒ Valóban – helyeselt a másik – hárman kellene összeállnunk, ha a törzsét át akarnánk karolni. De várjon csak – nézett hirtelen a távolba –, mintha valami zajt észlelnék. Csak éppen hogy, de jó a fülem, eljut hozzám az alig hallható is, ha csend van. Húzódjon már a fa mögé!

Jókai így tett, az ember meg néhány lépést előrébb lépve messzire kémlelt.

‒ Jól sejtettem – jött vissza –, lódobogásnak tetszik, de a kanyarig még nem értek el, hogy beláthassák az utat. Lehetnek katonák vagy zsandárok. Tekintetes úr, el kell hogy rejtőzzön előlük!

‒ Hová? – tárta szét a kezét Jókai – A nagy tölgy mögött, ott feljebb vannak még fák, de azok is ritkásan. Ha ott bújok el, rögtön észrevesznek. 

‒ Csak egy helyütt nem – mondta a tardonai ember ‒, ennek a nagy tölgynek a lombja között. Oda kell felmásznia, amiben én majd segítek. Leguggolok, a tekintetes úr meg rálép a vállamra és a vastagabb ágakba fogódzkodva haladjon minél feljebb. Aztán eltűnve a lombok között úgy üljön le ott, mint madár a fészkiben. Ne tétovázzon, tegye, amit kértem!

Leguggolt a tardonai ember, Jókai pedig mindenben az utasításai szerint cselekedett. Kis idő múltán már oda is ért a két zsandár. Nem szálltak le a lovaikról, csak megálltak a tardonai ember előtt.

‒ Mit ácsorog itt, kend? – kérdezte tőle a patkóbajszú idősebb zsandár. – Talán egy szép menyecskére vár?

‒ Azok nem velem akarnának találkozni – mondta az ember és elővette a pipáját. – Nekem az elég, ha leülhetek ennek az öreg tölgyfának a tövibe és elszívhatok egy pipadohányt. A szőlőskertembe tartok, innen csupán fertály órányira van.

‒ Aztán nem bírta volna ki addig pöfékelés nélkül? – faggatta a fiatalabbik zsandár. – Na, mindegy, kend tudja. Inkább arról szóljon nem látott-e erre valami idegent, amolyan városi öltözetű úrfélét?

‒ Feltűnt volna, ha látok – mondta a tardonai ember. – De hát mit keresne az ilyen errefelé? Ide csak a magunkfajták jönnek a földjükre, a szőlőskertjükbe, az urak legfennebb kocsival porzanak el itt, sietve a dolguk után.

‒ Na, elég lesz már a beszédből – szólt rá az idősebbik zsandár –, pipázzék inkább, ha úgy tartja kedve. De ha tudomására jutna, hogy valaki itt bujkál a környéken, kötelessége jelenteni! Mert ha nem, úgy kendet is tömlöcbe csukják és a szőlőjéből csak a madarak szüretelnek.

Nevetett ezen a zsandár, és nevetett vele a másik is. Aztán meggyorsítva a lovakat, tovább ügettek onnan.

A tardonai ember várt még kevés ideig, majd felszólt Jókainak, hogy most már lejöhet.

‒ Áldja meg az Isten – hálálkodott az író, ahogy földet ért. – Ha nem vág kendnek az esze, ezek talán a lovak után kötnek, és úgy hurcolnak el a fogdába.  

‒ Alig hiszem – mondta a tardonai ember –, mert akkor az egész faluval találják magukat szembe. Az pedig nem lett volna szerencsés találkozás a számukra. Mindenki tudja Tardonán, hogy kit tisztelhetünk a tekintetes úrban, ha nem is beszélünk erről. És senki sincs, aki ne akarná megóvni a veszélytől úgy, ahogy ennek a tölgyfának a lombja.

‒ Mely rejtekhelyet az Isten sugallta önnek, kedves bátyám – mondta az író –, mert bizonyára szándéka van még velem, ha erre a világra segített. De hiszem azt is, hogy megtartó kegyelme hatalmas lombjával betakarja majd ezt a hazát is, hogy megmeneküljünk.

‒ Úgy legyen – emelte meg a kalapját az ember –, kegyelmednek pedig, tekintetes úr, minden lépését vigyázza továbbra is!

Elindult és mintha csak egy kitérőt tett volna az írót mentve, ment tovább a szőlőskertje felé. Jókai akkor döbbent rá, hogy még csak a nevét sem kérdezte meg. „Talán jobb is – gondolta ‒, mert így ez a zömök parasztember jelentheti majd számomra egész Tardonát, ahol bujdosóként az emberséggel találkoztam.”

*

Jókai Mór öt és fél hónapot töltött a faluban, míg aztán Laborfalvi Róza barátok, tisztelők által menlevelet szerzett neki. Visszatértek Pestre, de az író még ott sem mozoghatott igazán szabadon, tartania kellett a mindenütt előforduló besúgóktól. Ezért hol a felesége lakásán, hol az egyik svábhegyi fogadóban húzódott meg. Egy ideig Sajó vagy más álnéven írhatott csak, amíg aztán így sem kellett bujkálnia, és a saját nevén jelenhettek meg művei. Azzal az elkötelezettséggel, amire egykor Csányi Benjámin Tardonán figyelmeztette. Arra, hogy íróként mindig a honszeretetet és a reményt kell ébren tartania. Megfogadta, mert egész életében így cselekedett. Megannyi, az időben sem fakuló művével bizonyítva számunkra ma is.

Tóth-Máthé Miklós

 

2018-03-12

 

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

1 %

 

 

 

 

 

 

 

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks