A navigátor

Lemaradva a kor gyakorlatától, egészen idáig nem használtam GPS-t az autóvezetésnél. Az oka az volt, hogy sem okos telefonom nem volt, sem GPS az autóban, így térképpel, a rádió forgalomtájékoztatója alapján és a zsúfolt forgalommal küzdve vezettem az itt töltött több mint egy évtizedes missziós időszakom alatt a Los Angeles-i agglomeráció 27 különböző autópályáján.

 

Aki itt él, az tudja, hogy délelőtt 10 és délután 3 óra között lehetséges gépkocsihoz méltó sebességgel haladni, de a nap többi órájában csak lépésről lépésre lehet döcögni az autópályákon – legalább is GPS nélkül.

Augusztusban az új szolgálati feladatommal egy okos telefont is megörököltem. Nagy izgalommal vártam, hogy végre én is a műholdas guru irányítása alatt legyek, bár ódzkodtam a jó térképismereti és tájékozódási képességeim lustulásának lehetőségétől. A GPS használatának másnapján még az is megadatott, hogy egy konferenciáról hazafelé egyedül utazzam a brit akcentusú műholdas navigátorommal, „Thomas-szal”, akinek udvarias utasításait követtem. Be kell vallanom, a teljes bizalom még nem volt meg részemről. Örültem, hogy a navigátor a térképet is mutatja, mert így legalább saját magam is megítélhettem, vagy éppen felülbírálhattam a helyzetet, az ismert utakat választva az ismeretlen helyett. A péntek délutáni forgalom a legrosszabb Kaliforniában, „Bumper to bumber” (lökhárítótól lökhárítóig), ahogy itt mondani szokták, így felkészültem rá, hogy a forgalomban töltsek jó pár órát. Az első kaland hamarosan el is kezdődött: Thomas a parkolónak mondható autópályáról olyan mellékutakra vezetett, amelyeken még soha nem jártam. Belementem az ötletbe, főként mert még világos volt egy pár óráig, úgyhogy nem bántam az új utakat. Követtem az utasításokat, félszemmel a térképet lesve, hogy azért tudjam, merre megyek. Egypár kitérő út után végül is visszajutottam ugyanarra az autópályára, amelyről „le lettem térítve”, de már közelebb a célomhoz.  

Egy idő múlva, amikor már Los Angeles belvárosához közeledtünk, ahol négy autópálya keresztezi egymást, Thomas a jól ismert utamról el akart irányítani egy másikra. Persze rögtön a bizalmatlanság szólalt meg bennem, és muszáj volt megnéznem a további útitervet a digitális térképen. Mivel telefontartó még nincs az autóban, ezért a kisokosom elég labilis volt. Véletlenül meg is nyomtam egy gombot, aminek következtében a képernyő teljesen elsötétedett. „Csodálatos” – gondoltam kellő szarkazmussal –, most még azt sem tudom, merre menjek!” Bár a telefonon semmit nem láttam, Thomas továbbra is adta az utasításokat, és én kénytelen voltam „vakon követni”, amit mond. Thomas átvitt az egyik autópályáról a másikra, onnan a harmadikra, ami célomnak ellenkező irányába vitt, majd arról le kellett térnem, hármat kanyarodnom, és egy negyedik autópályán keresztül visszatérnem az első autópályára. Spóroltam vele időt? Minden valószínűség szerint igen, hiszen a műholdakról jobb a rálátás a forgalomra, így Thomas jobban tudja nálam, melyik út a legpraktikusabb célom felé. Amíg a hangot követtem – tudatlanul, hogy hol lesz a következő kanyar, vagy melyik utcán, autópályán kell majd mennem – azon kaptam magam, hogy a kis kalandom lelki tréninggé válik, reflektálva arra, hogy feltétel nélkül kövessem Istent.

Mind ismerjük a mondást, „Isten útjai kifürkészhetetlenek”, és ezalatt az út alatt, amikor – valószínűleg az egész világtól lemaradva 2018. szeptember 1-jén – először használtam GPS-t, amit vak bizalommal kellett követnem, sűrített élményben megtapasztaltam, amit egy életen keresztül gyakorlunk.

A navigátornak nagyobb rálátása van az utamra, mint nekem, és nemcsak az enyémre, hanem mindenkiére, hiszen hálóként körülölelve Földünket 33 műholdról veszi az információt, látja, hol van baleset, hol van torlódás vagy útépítés, hol lehet lassabban vagy gyorsabban haladni. Istennek tökéletes rálátása van életünkre, ő tudja a legjobban, melyik az az út, amely a legbiztonságosabban és lelkünk számára a „legpraktikusabban” vezet haza az égi hazába.

Az élet útján Krisztus hangját kell követnünk, ő az élet tökéletes navigátora. Ő az, aki felülről látja helyzetünket, ő az, aki az evangéliumokban ránk hagyta tanítását, az apostolokon és az egyházon keresztül a hagyományokat. Jézus Krisztus az, aki nemcsak szavakkal, de elsősorban tettekkel és saját példájával tanított minket.

Az isteni kinyilatkoztatás mellett emberi természetünk navigátora is segít, az erkölcsi értelembe vett természettörvényt, amelyet Isten „belénk kódolt”. Mindenki tudja, hogy ölni, lopni, csalni nem szabad – ez még a legpogányabb törzseknél is törvény. A jó és a rossz tudása bele van írva emberi természetünkbe, úgy, mint az észak, dél, kelet és nyugat iránya. Ha Budapestről Szegedre szeretnénk utazni, akkor dél felé kell venni az irányt. Ezen nincs mit változtatni, még ha mi belső indíttatásból – „mert én úgy érzem, hogy ez a helyes” –, inkább észak fele akarnánk haladni.

Amikor eltévedünk, álljunk meg. Tekintsük rá életünkre olyan objektíven, mintha térképet néznénk, és próbálnánk kitalálni, hol vagyunk, hogyan jutottunk ide, és hogyan térhetünk vissza a helyes útra. Ha képtelenek vagyunk objektív módon látni – túl sok és helytelen érzelem, sérülés, harag stb. befolyásol –, akkor kérjünk meg egy hozzáértőt, hogy segítsen minket vissza a helyes útra. Amikor a GPS utasításával ellenkezőleg más utat választok, a GPS minden egyes „más választásnál” újrakalkulálja a hazavezető utamat. Lehet, hogy nem az eredetileg nekem szánt úton jutok haza, hanem kicsit hosszabban, több akadályon keresztül, de végül is hazajutok, ha bízom Abban, aki felülről sokkal jobban rálát az életemre. A megtérésnél Isten vezet vissza minket a rossz útról, ha megengedjük neki.

Amikor nem tudjuk az utat, merre menjünk, nézzünk fel a feszületre, és értsük meg azt az önzetlen, önmagát odaajándékozó szeretetet, amely az Isten Fiát arra vezette, hogy értünk még a halált is elszenvedte. A válasz ebben a szeretetben rejlik.

Életünk során végül is minden út két útba torkollik: az egyik Isten országba, vagyis az örök életre vezet, a másik oda, ahol Isten nincs jelen, vagyis a pokolba. Amikor a GPS-be bejelöltem a célt, vagyis az otthonomat, akkor, bár néha ismeretlen utakon, de mégiscsak a helyes irányba haladtam, a lehető legkevesebb akadályba ütközve. Isten is így vezet minket – néha a főutakon, amit már jól ismerünk, és tudjuk pontosan, hol és hová utazunk, néha pedig ismeretlen utakon, de Ő akkor is velünk van, hogy megmondja, mikor és hol kell a helyes irányba kanyarodnunk, hogy épségben eljussunk hazáig. Figyeljünk a remélhetőleg jól képzett lelkiismeretünkre, a belénk kódolt erkölcsi törvényekre, ismerjük Krisztus tanítását az egyházon és a Szentíráson keresztül. Ezekkel együttműködve kell használnunk józan eszünket és tapasztalatainkat, hogy az élet útján, azaz Jézus Krisztus útján járjunk, hogy ne csak törvénykövető jó emberek, hanem Krisztust követő keresztény szentek legyünk.

Farkas Zsófia nővér, SDSH

 

 

2018-11-10

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

 

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks