A negyedszázados Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye gyökerei

II. János Pál pápa 25 évvel ezelőtt, 1993 pünkösd vasárnapján kelt Hungarorum gens kezdetű bullájával két új egyházmegyét alapított hazánkban: a kaposvárit és a debrecen-nyíregyházit.

 

Az intézkedés legfőbb célja a korszerű lelkipásztorkodás és az újraevangelizáció hatékony szolgálata volt. A területileg és demográfiailag is sokszínű régió pasztorációs értékeit és feladatait mutatja be Varga János nyugalmazott ibrányi plébános.

Az Evangélium Jeruzsálemből indult világhódító útjára, de egy-két közel-keleti apostoli egyházat leszámítva, mégis Európa őrzi a leghitelesebben a krisztusi tanítást, s ebben nagy szerepe van Rómának is. Csak később, a missziók révén jutott el az Evangélium „a föld végső határáig” (ApCsel 1,8). Éppen ezért csodálkozom azon, hogy Európában lazultak meg leginkább a keresztény gyökerek. Jól érzékeli ezt az Iszlám, s most akarja elvégezni azt, amit évszázadokon át hadviselés árán sem sikerült.

Az élet kihívásainak megfelelően a különböző korokban a keresztényeknek mindig megvolt a sajátos lelkülete. A kezdetekben az egymást szívükön viselő testvéri közösség (ApCsel 2,42-47). Az üldözések évszázadaiban a mártíromság. A sivatagi remeték idejében a bűnökért való vezeklés. Később a harci kedv (a Szentföld felszabadításáért), majd a lovagias szellem.  

Az új évezred új lelkiségeket termett. Nagy egyéniségek születtek, akik a szerzetesi élet eszményét kínálták fel. A hajózási technika fejlődésének következtében a missziós szellem hatotta át az Egyházat. (Igaz, árnyékként kísérte a kapzsiság, mely sokszor hiteltelenné tette a legjobb szándékot is.) Amikor meg a pénz is értékmérővé lett, a hitélet is hanyatlani kezdett, amihez hozzájárult Európában a protestantizmus kialakulása és terjedése is. 

A II. vatikáni zsinat után, 1964. november 21-én megjelent az Unitatis Redintegratio c. határozatot, amiben lefektette a keresztények újraegyesítésének alapelveit. Előmozdítására külön titkárság jött létre. A zsinati határozatot én ismertettem egy kerületi gyűlésen, Csengerben. Jól emlékszem Tircsi István kölcsei lelkipásztor hozzászólásának egy mondatára: „Nehogy már a püspökök akarják helyrehozni azt, amit ők rontottak el. Engedjék, hogy a Szentlélek vigye végbe, amit a zsinaton megkezdett.”

Az első pápa felhívta a figyelmünket arra, hogy a Sátán mint ordító oroszlán, mindig lesben áll. Isten azonban mindig támasztott olyan személyiségeket, akik a hit erejével szembeszálltak vele (vö. 1Pét 5,8), amikor úgy látszott, hogy már minden elveszett. Az ilyen nagyformátumú emberek, férfiak és nők, civilek és klerikusok: pápák, püspökök és papok, meghatározói lettek a vallásos életnek. Néhány név ezek közül: Nagy Konstantin császár, Szent Márton, Szent Ágoston, Szent Benedek, Szent István király, Assisi Szent Ferenc, Árpád-házi Szent Erzsébet, Loyolai Szent Ignác, a lourdesi és fatimai látnokok, Mindszenty József hercegprímás és Szent II. János Pál pápa.

A keresztény ember vallásos életének „Magna Cartája” a Hegyi beszédben olvasható. De ezt minden egyház, (vagy egyházközség) a sajátos körülményei között éli meg, az eltérő kultúrák, történelmi gyökerek, népi szokások és más hatások szerint. Beszélhetünk nagyobb egységek lelkiségéről is: Afrikában, Ázsiában, Latin-Amerikában vagy éppen Európában. Ezeknél is eltérőbb különbséget mutat az ortodoxia, vagy a protestáns kegyesség.

A mi egyházmegyénk elég új alapítású. 25 évvel ezelőtt három történelmi egyházból szerveződött. Kézenfekvő, hogy lelkiségének meghatározásához figyelembe kell venni e három egyházmegye szellemiségét, hagyományait. Ismerjük meg Szent Lászlót, boldog Bogdánffy Szilárdot, tiszteletreméltó Hám János és boldog Scheffler János szatmári püspököket, vidékünk apostolát: tiszteletreméltó Kelemen Didákot és természetesen Máriapócsot.

Szent László Tordától Kisvárdáig, Szabolcstól Nagyváradig meghatározója a kereszténység arculatának. Az emlékévre kiadott püspöki körlevélből idézek néhány gondolatot: Erényeivel szolgálta nemzetét, fegyelmezte önmagát, bátor, igazságos és bölcs döntéseket hozott. Hűséges volt Szent István örökségéhez, harcolt az eluralkodó pogányság ellen, a garázdaságokkal szemben kemény törvényeket hozott. Ragaszkodott Róma egyházához. Példát adott nemzetünknek imádságos életével, irgalmas megbocsátásával, méltósággal élt házasságával, családi életével és hazaszeretetével.

Bogdánffy Szilárd vértanú püspököt jó 800 évvel később, ugyancsak Nagyváradon avatták boldoggá. A kommunista hatalom Romániában is meg akarta semmisíteni az egyházat. A görög katolikus egyházat egy tollvonással megszüntették. XII. Pius pápa úgy rendelkezett (1948), hogy a megyéspüspökök titokban nevezzék meg azokat a személyeket, akik akadályoztatásuk esetén átveszik az egyházmegye kormányzását. Scheffler János, aki Nagyváradnak is apostoli kormányzója volt, titkárát nevezte meg, aki főleg a fiatalok, a szegények és betegek gondozásában s a papnevelésben jeleskedett. A bukaresti nuncius szentelte püspökké nagy titokban, 1949. február 14-én. A hatalom mégis megneszelte, s negyven nap múlva letartóztatták. Tizenkét év kényszermunkára ítélték, mert ő sem vállalta, hogy egy pápa nélküli román nemzeti egyház feje legyen. Egyik haláltáborból a másikba vitték, kőbányában és ólombányában dolgoztatták, vallatták, kínozták. Tüdőgyulladásban, lázasan vergődve, gyógyszer helyett ezt kapta: „Pusztulj el, nem kár érted!” 1953. október 1-jén halt meg. Teste valahol egy lakótelep alatti rabtemetőben nyugszik. Csak ezüst zsebórája, doktori disszertációja és néhány családi fénykép maradt utána.

Hám János, a gyöngyösi csizmadia fia, előbb szatmári püspök, majd az ország hercegprímása lett. 1848-ban a forradalom mellé állt, de a liberális Kossuth nem bízott benne. A kormány hazaárulási pert indított ellene. Felszólították, hogy mondjon le tisztségéről. A szabadságharc támogatása miatt a császár bizalmát sem bírta már, ezért a kérésnek eleget tett: visszatért Szatmárra, ahol az egyházmegye második alapítója lett. A szegényeknek otthont, a betegek számára kórházat épített, s mindkettőt az Irgalmas Rend gondjaira bízta. Az otthon gondozására megalapította a Szatmári Irgalmas Nővérek rendjét, a kórház fenntartására behívta a rend férfi ágát. Számukra templomot és rendházat épített, s Hild József tervei alapján felépítette a székesegyházat is. A jól tanuló vidéki diákok részére konviktust létesített, amit saját jövedelméből tartott fenn. A papnevelést saját maga felügyelte. Szelíd lelkű, aszkéta, halk szavú főpap volt. Házában minden pap otthon érezte magát, s híveinek is szerető atyja tudott lenni.

Scheffler János, sváb zsellérszülők gyermeke, a kolozsvári egyetem kánonjogi professzora. Ő készítette elő a szatmári és a nagyváradi egyházmegye közös zsinatát (1938), s összeállította a Zsinati Statútumokat. Miután a Trianonban elszakított részek visszakerültek az anyaországhoz, 1942. június 17-én ő lett a Szatmári Egyházmegye püspöke. Felszentelése nagy magyar népünnepély volt. Akkor ezt mondta: „A püspök Isten helynöke, így fogadjatok el. Nem méltóságban, hanem munkában akarok elöljáró lenni.” Jelmondata: „Ut omnes unum sint”, egyaránt utal a papi egységre, s arra, hogy a hívek „nemzeti gyűlölködés nélkül szeressék egymást”.

Magyar ajkú híveinek elhurcolásával (1944) és a svábok kitelepítésével (1945) elkezdődött az ő kálváriája is. Amikor tizenegy papját Szibériába internálták, Nagykárolyban ezt mondta: „Lehetséges, hogy némelyek közülünk is elpusztulnak, de bukásunk az új világot termékenyítő áldozattá válik.” Marosvásárhelyen megalakult a békepapi mozgalom. A rendőrség közleménye szerint: „a pápa nélküli katolikus egyház.” Őt szemelték ki, hogy ennek püspöke legyen. A szekuritáténak röviden ezt válaszolta: „Non possum.” (Nem tehetem.) Erről híveit is tájékoztatta, ezt írta nekik: „A szatmári püspök sohasem fogja odaadni lelkét egy nagyobb darab kenyérért.” (Megjegyzem, hogy papjai közül egy sem lett békepap.) A Vatikán látta, hogy már az élete is veszélyben van, áthelyezte Győrbe, de kérésére Szatmárban maradhatott.

1950. május 20-án házi fogságba vetették Körösbányán. Ajánlására még helynökét, Bogdánffy Szilárdot titokban püspökké szentelték. Neki ezt üzente: „Kitartani a vértanúságig! Ezt mindenki jegyezze meg, és én is megjegyzem.” Röviddel ezután hazaárulás vádjával, tizenkét papjával együtt letartóztatták, Máramarosszigeten kínzások közt kihallgatták. 1952. március 11-én Bukarestbe, onnan pedig a jilavai föld alatti börtönbe vitték meghalni. Ez december 6-án be is következett.

Kelemen Didák erdélyi minorita szerzetes, a Felső-Tisza-vidék apostola. Házfőnöki megbízásáról lemondva sietett az elbukott Rákóczi-szabadságharc után megmaradt, hitében is megrendült katolikusok segítségére. Először Szatmárba, ahol papok hiányában a protestantizmus, a szegénység miatt pedig a pestis terjedt rohamosan. A ragállyal mit sem törődve ápolta őket. Ha egészségüket nem is, de emberi méltóságukat visszaadta a haldoklóknak. Nem szégyellt koldulni a rongyokban didergő szegény emberek számára, miközben ő maga is napokig éhezett. Ezzel még azokat is megnyerte, akikre nem tudott hatni a prédikációjával. Éppen ez nem tetszett a protestánsoknak, ezért kövekkel és karókkal elkergették.

A Nyírségben Károlyi Sándor grófot rávette, hogy vásárolja meg a kincstártól a Rákóczi-birtokokat, s telepítsen oda Németországból katolikusokat. A gróf hajlott a szavára, sőt odaadta neki a nyírbátori romos templomot is. Újjáépítette, s tevékenységének központjává tette. Magának egyszerű faházat épített, amit a protestánsok háromszor is rágyújtottak. Iskolát és nevelőintézetet is emelt mellé, gondolván, hogy a saját fiaik otthonát csak nem rombolják le. Bejárta a vidéket, több templomot épített. Elérte azt is, hogy Nagykároly és Nyírbakta visszakapja régi templomát. A sok munkába belefáradt, 64 éves korában halt meg.

Máriapócs a könnyező és csodatevő Mária-kép kegyhelye Nyíregyházától 30 km-re. Csak Isten tudja az ott történt csodák számát! Jelentősége mégsem a szenzációs eseményekben van. A kegykép évszázadok óta betölti a hivatását: őrködik a katolikus hit fölött és megvigasztalja az oda zarándokló embereket. A háborúk idején és a hitetlenség évtizedeiben sokan merítettek itt erőt a megpróbáltatások elviseléséhez. A pócsi kegytemplom kisugárzása nem ismer határokat. Bizonyára ezért nyilvánította nemzeti kegyhellyé a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 2005-ben. Szent II. János Pál pápa is ellátogatott ide. Valamikor a nagybúcsú (augusztus 15.) a görögöké, a kisbúcsú (szeptember 8.) meg a rómaiaké volt. Ma már csak a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye zarándoklatát tartjuk Máriapócson.

Összegzem az egyházmegye sajátos lelkületét, külön választva a papság és a hívek szellemiségét, bár ezek együtt alkotják azt.

Nagyvárad: Róbert Károly és Nagy Lajos királyaink esküvel kötelezték el magukat arra, hogy megőrzik és követik Szent László örökségét. Az lenne méltó egyházmegyénk védőszentjéhez, ha vallásos lelkületünk része lenne mindaz, amit Szent László örökségül hagyott ránk. Bogdánffy Szilárd példát adott arra, hogy egyházmegyénkben a katolikusok a házasságban és a papságban is hűségesek legyenek hivatásukhoz, bármi áron is.

Szatmár: Hám Jánostól és Scheffler Jánostól a papság megtanulhatja, hogy nem élhetnek jobb módban, mint a híveik. Legyenek a kevésben is hűségesek, és éljenek egymással testvéri közösségben. A hívek pedig becsüljék meg papjaikat, és gondoskodjanak tisztességes ellátásukról.

A Nyírségben a papok kövessék Kelemen Didák apostoli buzgóságát, a hit fáradhatatlan védelmezése és terjesztése, valamint a szegények és betegek gondozása tekintetében. A hívek pedig ne kritizálják papjaikat és az egyházat. Ne kövessék a társadalom evilági felfogását, hanem ragaszkodjanak vallásuk előírásaihoz. Máriapócs környezetében a katolikusok legyenek Mária-tisztelők.

Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a Nyírségben a hívek zöme falvakban élt, földművelés és a háztáji állatnevelés töltötte ki szinte minden idejét. Ezért nem volt ideges, keltében-fektében imádsággal követte a nap járását, örült a természet nyújtotta szépségeknek, egészségesen táplálkozott, s jutott ideje a vasárnapi misére, a pihenésre és a szórakozásra. Tudott külsőségekben is ünnepelni, ápolta a rokoni és baráti kapcsolatokat, és örömét lelte családjában. Ezt ne hagyjuk kiveszni híveink életéből, a társadalmi változások ellenére se.

Sok német és szlovák család telepedett le egyházmegyénk területén. Ragaszkodnak katolikus vallásukhoz, templomukhoz és papjaikhoz. Nagylelkűen gondoskodnak is róluk. Ezt a lelkületet vegyük át tőlük, s a papok is tanulják meg, hogy nem kell bántani azokat, akik hűségesek, s akiknek a tenyeréből esznek.

Varga János

 

 

2018-06-11

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

1 %

 

 

 

 

 

 

 

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks