A pápa és a nagysejk

Andreas Englisch német újságírónak különös élményben volt része 2000. év február 24-én. Akkor ő már évek óta dolgozott II. János Pál pápa közelében, mint német lapok tudósítója, s a pápát útjaira is rendszeresen elkísérte. Ez alkalommal a szentatya Egyiptomba látogatott.

 


„2000 tavaszán megértettem – írja Englisch –, hogy nagyszerű terve volt a pápának: a három nagy egyistenhívő vallás, a kereszténység, az iszlám és a zsidó vallás közötti megbékélés. Hiszen mindegyik Ábrahámot vallja ősatyjának, aki megtanította az embert, hogyan vesse alá magát feltétel nélkül Isten akaratának.” (Englisch: II. János Pál pápa. Agapé, 2014.)

A magas vendéget az egyiptomi elnök, Hoszni Mubarak fogadta, de a látogatás csúcspontja az Al-Ahzar Egyetemen tett látogatás volt. Ahogy a katolikus vallás legfontosabb döntései a Vatikánban születnek, a szunnita muzulmánok vallási központja ez az egyetem. Aznap tehát Kairóban olyan találkozóra került sor, amilyenre a világtörténelem során még soha: a kereszténység és az iszlám legmagasabb tekintélye közötti tárgyalásra.

Talán éppen ebből a soha nem volt helyzetből fakadt az a protokolláris véletlen, hogy a német újságíró mintegy bent felejthette magát a két egyházfő, Tantawi nagysejk és II. János Pál pápa, valamint legszűkebb munkatársaik bizalmas tárgyalásán.

„A kölcsönös udvariaskodások után – emlékezik Englisch – Tantawi így szólalt meg:
– Szent atyám! Először is az alapelvekben kellene megegyeznünk. Az első alaptételnek ki kell mondania, hogy minden ember egy férfitól és egy nőtől származik.
– Egyetértek – mondta a pápa. – Minden ember egy férfitól és egy nőtől, Ádámtól és Évától származik.
A nagysejk folytatta:
– Isten akaratának mindig és minden körülmények között eleget kell tenni.
– Igen, így van. – mondta a pápa.
– Isten kinyilatkoztatta magát az embernek.
A pápa bólintott, és így folytatta:
– Egyezzünk meg abban is, hogy a vallás nevében rosszat tenni, erőszakra felszólítani, viszályt és erőszakot szítani: súlyos megsértése Istennek.
Tantawi azonnal helyeselt.
Egyetlen pont maradt, amiben álláspontjuk nem egyezett: Jézus istensége.
A továbbiak kidolgozását az egyházfők szakértői bizottságokra bízták.”

Így emlékezik tehát egy laikus, német újságíró a nevezetes találkozóra. Megdöbbentő, hogy ebben a perspektívában a legfontosabb kérdések megoldása milyen egyszerű!

Azt sajnos már nem tudtuk meg sem ebből az emlékezésből, sem szokott hírforrásainkból, hogy mi történt a bizottságokban, de jól tudjuk, mi történt 2001. szeptember 11-én. Közel két évtized pergett le azóta terrorral, háborúkkal, elképzelhetetlen szörnyűségekkel, s fájdalmas belegondolnunk, hol tartunk ma. Hirosima és az ikertornyok tragédiája között 56 év telt el. Már alig akad élő ember, aki személyesen emlékszik a világháború borzalmaira. A barna és vörös lágerek pokláról ugyan sokat beszélünk, de mára ez is történelemmé, irodalommá szublimálódott. Azt azonban látnunk kell, hogy napjainkban is az atomkatasztrófával egyenrangú, globális kérdésekkel kell szembenéznünk. Keresztényeknek és másvallásúaknak, hívőknek és hitetleneknek egyaránt.

Elsőként talán arra a kérdésre kellene válaszolni, hogy meddig szaporodhat az emberiség. Hiszen napjainkban minden közgazdasági elmélet alaptétele éppen a növekedés. Növekvő népesség, növekvő termelés (és ezzel növekvő profit). Igaz, a nyugati civilizáció demográfiai válságba került, és terjed a „halál kultúrája”, a Föld össznépessége azonban egyre gyorsabban szaporodik. Lássuk, mit mond a népesedésről a vallás, mit mond a Biblia!

Lehet arról vitatkozni, hogy az ószövetségi Biblia valóban minden szavában isteni kinyilatkoztatás-e, avagy csupán egy zseniális, de ősi voltában mégis emberi és élő kultúrproduktum. Arra is figyelni kell, hogy mondanivalójában és stílusában is szükségszerűen többrétegű: elsődlegesen saját korának emberéhez szól korabeli nyelven. Fontosabb azonban az örök érvényű üzenet. Ennek tükrében nézzük meg a Teremtés könyvét! „Isten megteremtette az embert, saját képmására, [...], férfinak és nőnek teremtette. Isten megáldotta őket és szólt hozzájuk: »Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá.«” (Ter 1,27-28) Ezeket a szavakat elemezve könnyen engedünk a kísértésnek, hogy a termékenység és a szaporodás parancsát emeljük ki. A következő felhívás azonban: „töltsétek be a földet”, egyúttal korlátot is jelent. Addig szaporodjatok (esetleg csak addig?), míg be nem töltitek! A Föld kiterjedése és természeti adottságai ugyanis áthághatatlan határt képeznek. S vajon mi a módja e határ tiszteletben tartásának? Ezután a negyedik kitétel, az uralom a felelősségre figyelmeztet. Ami uralmunk alá esik, azért minden tekintetben felelősek is vagyunk.

Hol van hát a határa az emberiség szaporodásának? Sok vita van erről. A sok-sok éhezés ellenére számosan vallják, hogy a Föld még további nagy tömegek eltartására is képes, ha mi, emberek okosan gazdálkodunk az erőforrásokkal, s az a bizonyos „fejlődés” nem csak a gazdagok luxus-igényeinek kielégítését szolgálja. Másrészt viszont azt a bizonyos határt egyszer mégiscsak elérjük. S hogy azon túl mi a kozmikus isteni terv, sajnos nem tudjuk. Pedig a következő kérdések mind ebből fakadnak.

A technikai fejlődés és a globális kapitalizmus ugyanis az életszínvonal és fogyasztás különbségeit a végletekig fokozta, és új világnézetet, fogyasztói társadalmat szült. Elárasztják a földet a mennyiségek, s a megsemmisített értékek után paradox módon félelmetes hiányt hoznak létre. A gazdagság és a nyomor, a pazarló luxus és az éhhalál, a nélkülözés a mai világban kirívóbban létezik egymás mellett, mint korábban bármikor. A gazdag országok a fegyveres gyarmatosítás után gazdasági eszközökkel szívják fel a szegényebbek kincseit, de ennek hasznát csak az elit élvezi, míg a felelősségét szétterítik a közemberekre. A zsúfoltságban élő és nyomorgó népek pedig a jobb élet reményében megindulnak, akár annak idején a mi Ábeljeink Amerikába. Az is természetes, hogy ebben az áramlásban megjelenik az erőszak is: a háború, a terror, de ez a folyamat akkor sem járhat évezredes és ma is élő kultúrák lerombolásával. Az Úr parancsolta uralom az emberiség önuralmát is magában foglalja, ezt a folyamatot tehát gátak között kell tartani. Annál inkább, mert mindannyiunknak jobb lenne, ha minden nép a maga hazájában találhatná meg a maga boldogulását.

A népek megindulása azonban további sajátos kérdéseket vet fel. A prognózisok szerint a 21. század folyamán Afrikából indul el a legtöbb új hazát kereső, akár öt-hatszáz millió vándor. Muzulmánok és keresztények, nagyjából fele-fele arányban. Új hazájukban meggyökeresedett értékrendet találnak, ők pedig hozzák magukkal saját, így vagy úgy kikristályosodott értékrendjüket. Az Írás tanítása egyértelmű: Fogadd testvérként a rászoruló, jóakaratú vándort! „Ha betértek egy városba és ott befogadnak titeket, egyétek, amit elétek tesznek..” (Lk 10,8). De a Biblia sem a rabló befogadására, nem balekságra tanít. Magától adódik a kérdés: Európában vajon ki a jobb bevándorló, ki tud jobban azonosulni az európai értékrenddel – a keresztény afrikai, vagy pedig a muzulmán? S ha olyan szerencsénk lenne, hogy a mi térségünkben nem háromszázmillió muzulmán, hanem háromszázmillió keresztény afrikai jelenik meg, akkor is él a kérdés: mi lesz Európa és Magyarország keresztény kultúrájának, tárgyi kincseinek a sorsa?

A jövevények többsége bizonyosan nem római, vagy Luthert és Kálvint követő keresztény lesz. Gótikus katedrálisainkban gregorián helyett majd goszpel zene szól, s animista hagyományok fogják átfesteni a szertartásokat, sőt magát a hitet is. Ha pedig muzulmánok jönnek, polgári életünk is gyökeresen átalakul, a szabadság és a jogállamiság feloldódik az iszlám törvényekben, a sariában. Pedig mi szeretnénk tovább élni a magunk életét. Békére vágyunk, s a zsoltárossal kérjük az Urat, őrizze meg a kezünk munkáját. Ezért már most el kell döntenünk, miként viszonyuljunk az újkori népvándorláshoz – elfogadjuk-e, támogassuk-e, avagy védekezzünk?

Visszatérve Englisch élményeihez, egy másik kérdés is körvonalazódik. Amikor II. János Pál pápa ötödször látogatott Mexikóba, fogadásakor az államelnök, Vicente Fox megcsókolta a pápa gyűrűjét, s ezzel még az alkotmányt is megsértette. A mexikói politikusoknak ugyanis alkotmányuk szerint tilos hivatalosan részt venni egyházi szertartásokon. A parlament ezt számon is kérte rajta! Pedig ma Mexikóban él a világ egyik legnagyobb katolikus közössége. Íme, egy alapvetően keresztény országban ideáig éleződött a szekularizáció és a vallás szembenállása. (Ezt példázza a francia ápolónő mellkeresztje, vagy az olasz iskola falán a feszület is.) Lám, annak jegyében, hogy a vallást az államtól különválassza, hogy az állami életet kiemelje a klérus befolyása alól, a liberális demokrácia megtiltja a politikai vezetőknek, de hovatovább az utca emberének is, hogy lényük legbenső, legemberibb felét napi hivatásuk során érvényesülni engedjék. Ad abszurdum: egy politikus például nem lehet könyörületes?

Végül ugyancsak a népesség szaporodásából és fogyasztási szokásaiból fakadóan, ezekkel párhuzamosan lebeg fejünk felett a környezetromlás és -rombolás, valamint a klímaváltozás Damoklesz-kardja is. Ide sorolhatók azok a járványok is, amelyek az elmúlt években számunkra többnyire csak távoli viharfelhőként jelentek meg, de most már ez is itt van a kertünkben, házunkban, és nem vitatható, hogy ez is a civilizáció és a fogyasztói életvitel következménye. (Hogy szemléléséhez némi távlatot kapjunk, ajánlott olvasmány Defoe döbbenetes kortársi beszámolója az 1665. évi londoni pestisről.) Már a járvány érkezésében is főszerepet kapott a korszerű közlekedés és a fogyasztási szokásrend a turizmussal, síeléssel, interkontinentális „just in time” kereskedelemmel, de a védekezés módszerei még jobban kiemelik: a társadalom eltömegesedése, napjaink fogyasztási és gyülekezési szokásai melegágyát adják a vírus terjedésének. Ezen a réven pedig, ismerjük el, karácsonyi és egyéb ünnepi szokásaink, a bevásárlási láz, a szilveszteri utcai sokadalom különösen veszélyes vírushordozó.

Jézus születésekor az angyalok békét hirdettek a jóakaratú (!) embereknek. (Lk 2,14) S mert az ember teremtése után „Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott” (Ter 1,31), joggal vélhetjük, hogy a Földet benépesítő népek, emberek túlnyomó többsége jó és jót akar – megérdemli tehát a békét! Ahogy a pápa és a nagysejk megölelvén egymást egykettőre egyetértésre jutott, úgy földünk meglévő kincsein is meg tudunk, meg kell tudnunk osztozni embertársainkkal, a kölcsönös tisztelet és megértés talaján. Ám ezért mindnyájunknak meg kell hoznia a maga áldozatát! Elsőben is mérlegre kell tenni életünk dolgait, és elválasztani az értéket az ocsútól. Szent II. János Pál pápa breviáriumában olvassuk: „A mai társadalmi környezetben, melyet az »élet kultúrája« és a »halál kultúrája« közötti drámai harc jellemez, erős kritikai érzéket kell kiérlelnünk magunkban, amely fölismeri az igaz értékeket és a hiteles igényeket.” József Attila Tél című verse jut eszünkbe:

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
hogy melegednének az emberek.
Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
csorbát, töröttet, s ami új, meg ép,

Dalolna forró láng az égig róla,
s kezén fogná mindenki földijét.

fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
és rakni, adjon sok-sok meleget.
Azt a tüzet, ó jaj; meg kéne rakni,
hogy fölengednének az emberek!

Népek vándorlása, járványok közepette tehát hamvadjon el mind az ocsú, a hívság, s maradjon meg szeretetben tisztán, szűzen a Gyermekvárás, a karácsony-ünnep!

Molnár László Aurél

 

 

2020-12-29

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks