A pócsi Máriától a lettországi kolostorig

Az orosz nyelvi diáktáborban

Az 1970-es években a középiskolás diákok számára orosz nyelvi diáktáborokat szerveztek Nyíregyházán, elsősorban a nyelvi ismeretek alaposabb elsajátítása érdekében. Erre szovjet tanárok és egyetemisták érkeztek, és az intenzív nyelvgyakorlás ún. trojkában történt; egy orosz és két magyar diák nemcsak a napközbeni foglalkozásokon, hanem egész nap – még az éjszakai pihenés során is – együtt volt.

Abban az időben a megyei pedagógiai továbbképzési kabinetet vezettem. A művelődésügyi osztálytól arra kaptam megbízást, hogy a tábor vége felé vigyem el a szovjet vendégeket egy megyejáró kirándulásra. Nyolc egyetemi tanár és 40 egyetemista érkezett akkor Moszkvából.

Ragyogó júliusi napon autóbusszal indultunk a megyejáró körútra. Nagykállón áthaladva, éppen arról beszéltem az autóbuszban, hogy valamikor ez a város volt a megyeszékhely, az itt látható volt megyeháza most kórház.

Alig hagytuk el Nagykálló határát, amikor odajött hozzám a szovjet delegáció vezetője, egy középkorú hölgy, hogy most, menetben vigyem be őket Máriapócsra. Csodálkozva kérdeztem, hogy miért? Azért, mondta, mert ők tudják, hogy ugyan nem ortodox templomról van szó, de ahhoz hasonló, keleti rítusú a kegyhely.

A vendég óhaja parancs, gondoltam, bár tudtam, hogy másnap már tájékoztatják a megyei pártbizottságot erről a kitérőről az illetékes megfigyelők. Amikor az autóbusz megállt a kegytemplom előtt, a kiszálló diákok az „ügyeletes koldusokkal” találkoztak először. Arra lettem figyelmes, hogy a szovjet diákok – kivétel nélkül – elkezdtek rituálisan adakozni. Amikor a templomba beléptünk, tapasztaltam, hogy éppen liturgia folyik, Illés próféta ünnepe volt.

Csendben, szemmel látható áhítattal követtek engem a könnyező Mária kegyképe elé. Némán álltak, s már csaknem félóra után óvatosan jeleztem, hogy tovább kellene mennünk: – Davaj program! – suttogtam.

Amikor kijöttünk a templomból, a kegytárgyárus is kinyitott, hát óriási vásárlásba kezdtek. Szentképeket, kis kereszteket, olvasókat, s minden mást, ami a kínálatban elébük tárult. – Szuvenír? – kérdeztem. – Da, da! – válaszolták.

Nyírbátorban, a minorita templomban, mint különleges műemléket, a Krucsay-oltárt akartam megmutatni. Vendégeim leültek szemben az oltárral, s az egyik szovjet zeneakadémista azt kérte, kérjek engedélyt a plébánostól, az „atyectől”, hogy ő egy kicsit orgonálhasson. Természetesen a plébános hozzájárult ehhez, s ő játszani kezdett. Bachot idézte az orgonán. A tanáraikra néztem, s egy idő után ömlő könnyeiket törülgető, megrendült férfiakat és nőket láttam…

Ha ezt akkor más meséli nekem, nem hittem volna el, ma viszont élő tanúja vagyok az eseménynek.

 

A szovjet egyetemi tanárból ortodox szerzetes lesz

A történetnek azonban van még, abban az időben teljesen szokatlan folytatása. Már a harmadik éve jöttek újra, többnyire ugyanazok a tanárok más diákokkal Moszkvából. Volt köztük egy klasszikusan orosz jelenség, egy intelligens, szakállas, fiatal moszkvai egyetemi tanár, Viktor Aramovics. Egymás után kétszer is eljött Nyíregyházára. A harmadik évben hiányoltam, hogy nincs itt. Amikor a vezető tanárnőtől érdeklődtem Viktor után, zavartan magyarázkodni kezdett. Kedves magyar tolmácsom furcsán nézett rám, és azt mondta:

– Na, maga jól a közepébe talált ezzel a kérdéssel a Viktor-ügynek!

– Miért? – kérdeztem.

– Tudja, Viktor a két nyíregyházi látogatás után személyes levelezést folytatott velünk. Újévre mindig küldött jókívánságokat tartalmazó üdvözletet. A legutóbbi levelében azonban elköszönt. Leírta, hogy életének nagy élménye volt Magyarország és Nyíregyháza, de ő többet nem jár erre, mert amikor legutóbb hazament, felesége bejelentette, hogy elhagyja. Hónapokig az egyetemi dolgozószobájában lakott, majd úgy döntött, hogy bevonul Kijevbe, egy ukrán lavrakolostorba, és szerzetes lesz.

Újabb döbbenet az orosz kapcsolatokban! Néhány év múlva, egy jaltai társasutazáson vettem részt. Reggel érkeztünk Kijevbe, s egy szállodában lerakhattuk csomagjainkat, mert a nappali városnézés után egy másik vonatra szállva, csak este indultunk el Jalta felé.

Városnéző utunk során kivittek bennünket egy város szélén álló kolostorhoz, amelynek a temploma – mint mondták – mindig nyitva tart, ma azonban „véletlenül” éppen zárva van. (Ugyenezt már Ungváron is eljátszották velünk.) Viktor jutott eszembe, mondtam a társaimnak, hogy én most leszállok a buszról, s majd a helyi járattal megyek be a városba.

Elindultam a lavrakolostor felé, becsengettem a kapun. Talpig ortodox barát nyitott ajtót. Megkíséreltem elmagyarázni, hogy Magyarországról jöttem, s egy kedves ismerősömet keresem, akiről úgy tudom, hogy itt él. – Viktor Aramovics a neve.

Nem tudom, mennyit értett meg az én szövegemből, de a névre – bizonytalanul ugyan – felfigyelt. Látszott rajta, hogy ismerős neki a név, de talán maga sem tudja pontosan, honnan.

– Atyec Mamontov? – kérdezte.

– Lehet – mondom –, hogy ez a vezetékneve.

A telefonhoz nyúlt, és hosszas magyarázkodás után hallottam, azt mondta, hogy atyec Viktort keresi valaki Magyarországról.

Hosszú folyosóra láttam el, amíg vártam. A távolban feltűnt egy fekete reverendás, szakállas, szerzetesi föveget viselő, fiatalos mozgású pópa.

Amint közeledett felém, karját kitárva, így kiáltott fel: – Nyiritháza!

– Da, da – mondogattam, amikor átölelt.

Eddig az én történetem Viktorról.

 

Csodával határos találkozások

2017 tavaszán, egy vasárnap délelőtt a Szent István Rádióban, a testvéregyházak műsorában egy evangélikus lelkészfeleség beszélt megragadóan szép és hiteles szavakkal saját hitének formálódásáról, és egyszer csak kimondja ezt a nevet, hogy Viktor Aramovics. Arról beszél, hogy az 1970-es években debreceni orosz szakos egyetemistaként egy félévet töltött Moszkvában, ahol az irodalomprofesszora Bulgakov: Mester és Margarita című regénye kapcsán felteszi a kérdést, hogy tudja-e valaki, mi az eredeti forrása ennek a regénynek? Ő tudja, hogy a Biblia, de nem meri ezt egy marxista szellemű egyetemen bevallani. A tanár, látva, hogy a kérdés kapcsán fülig pirult, így biztatja: Mondja meg nyugodtan, nem lesz belőle baj!

A rádióadás végén a szinte hihetetlennek tűnő felismerés örömteli izgalmával telefonon felhívtam a Szent István rádió szerkesztőjét, aki megadta Görög Zoltánné Hajnalka telefonos elérhetőségét.

 

Amikor elmondtam neki, hogy miért keresem, hangjából a meglepetés és az öröm érzése sugárzott felém. Mondanom sem kell, hogy a telefonbeszélgetést az izgalmas élmény hatására alig tudtuk befejezni. Azt is rögtön elárulta, hogy ő 2013-ban még találkozott Viktor atyával. Megállapodtunk, hogy én elküldöm neki a Viktor történetéről szóló írásomat, ő pedig az Evangélikus Életben 2014. január 26-án megjelent visszaemlékezésével örvendeztetett meg.

Hajnalka története ott folytatódik, hogy 1977 nyarán Debrecenben táviratot kapott a moszkvai egyetemi tanárától, aki arról értesítette, hogy ő most Nyíregyházán van egy szovjet diákcsoport kísérőjeként, s arra kéri, találkozzanak a nyíregyházi vasútállomáson. Akkor, ott vallotta meg Viktor, hogy ő ortodox keresztény. Megkérte Hajnalkát, hogy segítsen orosz nyelvű bibliákat találni.

Hajnalkának egy miskolci barátja révén, az ottani ortodox pópától egy kis bőröndnyi Bibliát sikerült szereznie. Sokat beszélgettek a hit dolgairól. Amikor a Duna-part lépcsőin ülve a Szentháromságról beszélgettek, fénykép is készült róluk. Elutazása előtt arra kérte Viktort, hogy ne vigye el egyszerre a bőröndnyi Bibliát. Jogosan féltette a lebukástól. Így, amikor Viktor átért a határon, táviratot küldött: Mama zdarova (a mama egészséges), az akció sikerült.

Sűrűn leveleztek, s amikor egy év múlva arról értesítette Viktort, hogy evangélikus lelkészhez megy feleségül, ő elküldte jókívánságait, biztosítva arról, hogy továbbra is imádkozik érte, de már soha többé nem írt. A nyolcvanas évek közepén sikerült megtudnia, hogy szerzetes lett valahol a Baltikumban.

Aztán egyszer az internet segítségével rábukkant egy bizonyos lettországi archimandritáról (papi méltóság, rendfőnök) szóló cikkre, amelyben felismerte Viktort. Sok mindent sikerült kideríteni Viktor atyáról, azt is, hogy egy Karsava nevű lettországi kisvárosban él.

Hajnalka levelet írt Karsavába, és a borítékba beletette a régi közös fényképük másolatát. Postafordultával érkezett a válasz: „Első találkozásunk óta imádkozom érted. Köszönöm, hogy te sem felejtettél el engem. Ajándékba fogadd el tőlem egyik könyvemet, amelynek címe: Az élet titka. A szeretetről szól.” Később az internetről értesült arról, hogy Viktor atya súlyos betegsége miatt visszavonultan él.

2013 tavaszán egyre sürgetőbbnek érezte, hogy utazzanak el Karsavába. Férje lelkesen támogatta a tervét, hogy elrepüljenek Rigába. Ott autót béreltek, és mintegy ötórás utazással jutottak el az orosz határ mentén fekvő kisvárosba. Hajnalka orosz tudásával könnyen szót értett az ottaniakkal. Az akkori gyülekezetben szolgáló Alekszej atya és Alla asszony, a templomszolga elvezették őket a házhoz, ahol Viktor atyát a nővére ápolta.

A régi levelekkel és fényképekkel felszerelkezve becsengettek a házba. A szigorú, idős Raisza asszony senkit sem enged súlyos Alzheimer-kórban szenvedő öccse közelébe. Először ajtót sem akart nyitni, végül nagy nehezen beengedte őket a konyhába. Egyszer felállt és kiment. Kisvártatva széles mosollyal az arcán tért vissza: „Képzeljék, a bátyuska emlékszik! Látni szeretné Hajnit!”

Remegő léptekkel indult Viktor betegágya felé, aki elmosolyodott. Hajnalka átfogta folyamatosan imára kulcsolt kezét. Férje az ajtóból próbálta megörökíteni a találkozást. Viktor ugyan régóta nem beszélt, de tekintete, mosolya csodálatos belső békét és szeretetet sugárzott most is. Mielőtt elbúcsúztak volna, Hajnalka fejérett tette reszkető kezét és megáldotta.

Barátaim, ismerőseim, akiknek elmondtam ezt a történetet, beleborzongtak a hihetetlennek tűnő, már-már a csoda határát súroló emlék felidézésébe. Mi ketten, Hajnalkával, aki ma az evangélikus diakonissza egyesület elnöke, tanúságtevői vagyunk egy keleti szerzetes 20. századi szovjetunióbeli életszentségének.

A történet utóélete

Úgy éreztük, hogy ezt a nem mindennapi történetet ennyi év távlatából is fel kell mutatnunk, ezért szeptember 21-én Nyíregyházán, a Városmajori Művelődési Ház meghívására hárman idéztük fel a találkozásokat.

A diáktábor egy akkori tagja, Konziliné Bunya Julianna 16 évesen vett részt a nyelvi tanfolyamon. Őszinte, rajongó emlékezésével idézte fel a történteket. Jómagam a kirándulás élményét és a kijevi találkozást meséltem el. Görögné Hajnalka pedig csaknem 40 év után a szerzetes Viktorról adott megható emlékezést.

Az összejövetelen a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola kispapjai énekeltek, s – a résztvevők legnagyobb megdöbbenésére – Viktor atya egy beszédét hallhatták, és az internetről levett temetését is láthatták.

Csermely Tibor

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks