A segítségnyújtás a szeretet egyik legmagasabb dimenziója

„Hiszem, hogy aki kézen fog egy gyermeket, máris tett valamit a jövőért” – vallja dr. Herczegh Anita bíró, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat jószolgálati nagykövete, Áder János köztársasági elnök felesége. A négygyermekes édesanyával családi gyökerekről, hivatásról, szolgálatról, Istennel való kapcsolatáról és a járvány következtében árván maradt gyermekek megsegítésére létrejött Regőczi Alapítvány munkájáról beszélgettünk a Sándor-palotában.

 

– Anita asszony gyermekkorából milyen meghatározó momentumokra emlékszik vissza?

Nyugodt, békés és szerető családban nevelkedtem a testvéremmel. Szüleim csaknem ötven éven keresztül – édesapám haláláig – éltek boldog házasságban. Édesapám, Herczegh Géza jogtudós, egyetemi tanárként, míg édesanyám Petneházy Melinda háztartásbeliként biztosította a családi hátteret. Apám református, anyukám pedig katolikus, de ez nem okozott problémát közöttük. A házasságkötésükkor megállapodtak egymás között, hogyha fiút ad a Jóisten, akkor reformátusnak keresztelik, ha pedig lánygyermeket, akkor katolikusnak. Aztán megszülettünk a bátyámmal. A történet még továbbfolytatódik, mert mindkettőnknek négy gyermekünk van, az egyik oldalon négy református, a másikon négy katolikus unokával. Így az állás döntetlen maradt.

– Mindez valóban szép családi összhangra utal. Mégis a szülei között nem eredményezett feszültséget a hivatásbeli különbség?

Édesanyám nem mehetett egyetemre az 1950-es években. Később megbékélt ezzel, s a mi nevelésünkre fordította a figyelmét, amit nem élt meg áldozatként. Az irodalom és a művészetek területén is nagy műveltségre tett szert. Az 1990-es évek környékén, mikor a rendszer már lehetővé tette, létrehoztak apámmal egy alapítványt, ami a felvidéki és a határon túli gyermekek magyarságának megőrzését támogatja. Apám felvidéki származású volt. Halála után édesanyám vette át az alapítvány teljes irányítását. Ebben a szerepkörben megtalálta a feladatát és az örömét.

– A hivatástudat felismerésében mennyire játszott szerepet az édesapai példa?

Mindig is humán érdeklődésű voltam, de édesapám tevékenysége megerősített, s még egyenesebbé tette az utat a jogi hivatás felé. A felmenőim között apai és anyai ágon is található bíró a családban, így talán nem is volt olyan meglepő, hogy ezt a pályát választottam. Ugyanakkor az anyai példa is meghatározó volt.

– Mindez összefügg a család Brüsszelbe való kiköltözésével?

Igen. 2009-ben a férjem Brüsszelben lett parlamenti képviselő. Ez a helyzet döntés elé állított. Ha itthon maradok a négy gyermekünkkel, akkor folytathatom a bírói hivatást, viszont csak ritkán lesz együtt a család. A gyerekeknek vasárnapi apukát nem akartunk. Meghoztam a döntést, így a bírói hivatást elengedtem egy időre, és a két kisebbik gyermekünkkel együtt költöztünk ki Brüsszelbe. A két nagyobb egyetemistaként itthon maradt, s remekül megállták a helyüket. Előzetesen úgy terveztem, hogy mindez csak három év lesz, de az élet más forgatókönyvet írt. Azzal, hogy a férjemet köztársasági elnöknek választották, ehhez hozzáadódott még tíz esztendő. Tehát a hivatásbeli váltás édesanyám életéhez hasonlóan ugyanúgy bekövetkezett, de egy pillanatig sem éreztem lemondásnak, hiszen akad feladatom bőven.

– A köztársasági elnök feleségének a szerepkörét illetően milyen feladatokat kell vállalnia?

Tisztelem eddigi elődeim karitatív tevékenységét, és mindazt, amit a hagyományok ápolásáért tettek és tesznek. Ezekbe a tevékenységekbe mindenki a saját egyéniségét is beleszövi, s ezzel magam is így vagyok, természetesen a kötelező, protokoll feladatokon túl. Ami az egyéniségemhez és lelkemhez is közel áll, az a karitatív tevékenység. A programjaim gerincét a gyermekekkel kapcsolatos feladatok alkotják. Legyen szó hátrányos helyzetű, nagycsaládban élő, határon túli vagy tehetséges gyermekekről.

– A Covid-járvány miatt is a gyermekek felé terelődött az újabb feladatköre. Meséljen a Regőczi Alapítvány létrejöttéről!

Férjemmel a tavaszi pandémia idején az esti beszélgetéseink során rendszeresen szóba került a koronavírus-járvány, s annak súlyos következményei. Sajnos mindig arra a fájdalmas felismerésre jutottunk, hogy szinte nincs olyan magyar család, aki közvetve vagy közvetlen módon ne lenne érintve. Egyre többször hallottuk, hogy már nemcsak az idősebb generációt, hanem a fiatalabbakat is áldozatul ejti e súlyos világjárvány. Biztosan érzékenyebbé tett minket az is, hogy az első unokánk februárban született. Szívbemarkoló családi drámákról hallottunk, többek között olyanról, ahol hat kisgyermek maradt szülők nélkül. A vírus okozta veszteségek akkor több mint ötszáz gyermeket érintettek. Ekkor férjemmel úgy döntöttünk, hogy létrehozunk egy alapítványt, amelynek segítségével igyekszünk az elveszett szülőt legalább anyagi értelemben pótolni. Minden gyermek személyre szabott segítségre számíthat attól függően, hogy mire van szüksége: ösztöndíj, lakhatási támogatás, szociális juttatás, a közlekedés támogatása és még számos olyan gondoskodási forma, ami a fejlődését, gyarapodását, tanulását, megélhetését segíti elő.

– Alapítványuk névadója, az Isten vándoraként is sokat említett Regőczi István atya. Miért őt választották?

Ismertük Regőczi atya küzdelmes élettörténetét, olvastuk a könyveit, közös bennünk a brüsszeli vonatkozás is. A Budapest XII. kerületében található Kútvölgyi Boldogasszony-kápolna szintén közeli lelki hely számunkra. Egyértelmű volt, hogy az ő nevével, immáron az égből való támogatásával szülessen meg az alapítványunk. Az indulás óta nagyon sok támogatást kaptunk szerte az országból, megtapasztalva a magyar emberek jó szándékú segítőkészségét. Számos kisebb és nagyobb cég, és rengeteg magánszemély is támogatja célkitűzésünket. Alapítóként fontos számukra, hogy minden forint oda jusson el, ahol segítségre van szükség. Ezt segíti az a honlap (regoczialapitvany.hu), ahol elérhető minden információ a rászorulók és az adományozók részére egyaránt.

– A magánéletében hogyan élte meg ezt a hosszú és nehéz vírusidőszakot?

Ez az apró vírus megmutatta, hogy a világ urai nem mi vagyunk, emberek. Még mindig többet beszélünk a környezetvédelemről, s csak keveset a teremtésvédelemről. Sokan teljesen elszigetelődve, félelmekkel telve élték a mindennapokat. Én amondó voltam, hogy ne passzív szemlélői és kétségbeesett szenvedői legyünk az eseményeknek, hanem aktív résztvevői. Bevallom, ebben a korlátozásokkal teli időszakban nehezen találtam a helyem. Segíteni szerettem volna, s ezt a kényszerhelyzet adta tétlenséget a gyermekeim is észrevették rajtam. Az egyik lányom tanácsára két barátnőmmel összefogtunk, és ezer maszkot varrtunk. Végre lett feladatom, s ez a tennivaló lelkileg is feltöltött. Így legalább, ha csak egy kicsit is, de hozzátehettem a magam részét a közösségi összefogáshoz.

– „Minden Istennek tetsző próbálkozás támadásoknak van kitéve, de végül mindig győz a szeretet és az igazság” olvashatjuk Regőczi atya visszaemlékezéseiben. Anita asszony a személyes életében hogyan talált rá a hit útjára?

– A hit mindig is jelen volt az életemben, bár nem egyforma intenzitással. A mélyebb hitre ébredésem nagyrészt az engem s a férjemet körülvevő barátoknak köszönhető, akiknek a keresztény hit a mindennapjaik részét képezte. Szerettünk volna hozzájuk tartozni, s példájukat követve hasonlóan élni. Emlékszem, mikor Brüsszelbe költöztünk, a kinti barátaink meghívtak a Magyar Házba vasárnapi misére. Havas István atya szentmiséje s a közösség olyan befogadó szeretetet sugárzott felénk, ami egy idegen országba érkezett családnak kimondhatatlan nagy ajándékot jelentett. A közösségi létformában az ember valóban megtapasztalja, hogy sosincs egyedül. Ezekkel a hívő barátainkkal még tíz év távlatából is szoros kapcsolatot ápolunk. Itthon, a pasaréti ferencesekhez járunk, ahol szintén megtaláltuk azt a közeget, amiben otthon érezhetjük magunkat.

– Mi az a többlet, amivel egy hívő ember éli a mindennapjait?

Bevallom, ezt még senki sem kérdezte meg tőlem, s egyébként is nehéz beszélni arról, ami a lélek legmélyén lakozik. A szavak nem mindig adják vissza az érzést, de a hit számomra megnyugvás, s egy olyan iránytű, ami a legkilátástalanabb helyzetekből is kihozott. Olyan remény, ami értelmet ad a földi létezésemnek. Elég, ha csak a felmenőimre gondolok, akik életük során olyan tragédiákon mentek keresztül, amit úgy gondolom, Isten segítsége nélkül nem lehetett volna túlélni. Nagypapám nagyon fiatalon halt meg, otthagyva két kicsi gyermeket, akik közül az egyik a kétéves édesapám volt. Nagymamám a két gyermekkel egyedül maradt az 1920-as évek felvidéki kisebbségi létében. Aztán magyarországi rokonok hívására pár év elteltével átköltöztek az őshazába, ahol a nagymama megismerkedett egy kiváló emberrel, aki később a férje lett, s olyan szeretetben nevelte fel a két gyermeket, mint a legnagyszerűbb apák. Történelemprofesszorként nagy tudást és a tanulás lehetőségét biztosította a gyerekeknek. Így lett édesapámból nemzetközi jogász professzor és hágai bíró. Nagy tanulság számomra, hogy a legkilátástalanabb helyzetekben sem szabad annyira összetörni, hogy elveszítsük a reményünket. A Jóisten mindig tudja, hogy mit miért tesz. Meg kell tanulnunk bízni benne.

– Anita asszony a hivatalbeli és a számos jószolgálati szerepvállalása mellett mivel tölti legszívesebben a szabadidejét?

Sportos életet élünk a férjemmel. Barátainkkal nyáron evező- és biciklitúrákra járunk, télen síelünk. Nagyon szeretek bridzsezni, ez szintén közös családi hobbink. Természetesen a gyerekekkel, s most már az unokámmal töltött idő a legédesebb. Májusban lejár a második köztársasági elnöki ciklusunk, így ez a szép feladat véget ér, de a szolgálat nem. A Regőczi Alapítvány s a többi meglévő karitatív feladat nagyon fontos, így ezek a munkák továbbfolytatódnak. Hosszú idő után most újra lehetőségem nyílna a bírói hivatásom gyakorlására is, de az idő majd eldönti, hogy megfér-e a meglévő szolgálatok mellett. A karitatív feladatokkal az utóbbi évtizedben egy újabb hivatást kaptam, amiben öröm létezni. Az emberi összefogás és segítségnyújtás a szeretet egyik legmagasabb dimenziója. Ezt megtapasztalni felemelő. Ilyenkor úgy érzem, sokkal többek kapok, mint amennyit adni tudok. Ahogy barátunk, Böjte Csaba ferences testvér mondja: jónak lenni jó. Ennek megtapasztalására őszinte szívvel buzdítok mindenkit.

Lonkay Márta
Fotó: Figuli Judit, KEH

 

 

 

2021-10-03

 

 

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks