A szeretet szimfóniái

Művészi hitvallásról, sorsszerű találkozásokról, felebaráti szeretetről, nagycsaládról, templomi szolgálatról, zenepedagógiáról beszélgettünk a Magyar Állami Operaház magánénekesével, Megyesi Schwartz Lúciával.

 

– Nemrégiben tért haza Kazahsztánból, ahol a Kodály-módszerről tartott előadásokat másodmagával. Miért tartja fontosnak, hogy a tőlünk oly messzire fekvő országokban is megismerjék a relatív szolmizálás módszerét?

Úgy gondolom, ez olyan zenei örökség, amit nemcsak megőriznünk kötelesség, hanem tovább is kell adnunk. Kodály Zoltán alkalmazásában a szolmizációs hangok zenét olvasó jelekké, használható formulákká váltak. Ez sokkal érthetőbb és egyszerűbb zenepedagógiai forma, mint például az abszolút skála módszere. Az itthoni iskolai énekórákon magától értetődő a szolmizálás, de ez nem mindenhol van így. Nekünk bizonyos idő után a skála menete és az egyes hangközök beidegződtek, és hangzásukkal megjelenítették a zenét ugyanúgy, mint ahogy a szavaknak is valamilyen képe jelenik meg, ha megtanuljuk a betűket összeolvasni. Bármilyen dalt, dallamot „el lehet olvasni”, vagyis le lehet énekelni a relatív szolmizálás segítségével. A bennünk élő, begyakorolt szolmizációs sémát ugyanis, mint valami megfejtő kódrendszert, akármilyen hangnemre, dallamra rá lehet illeszteni. Gyermekként nem is igazán tudatosult bennem, hogy a Kodály-módszer szerint tanulok meg kottát olvasni, zenét hallgatni és zenét hallani. Egyszer csak készséggé vált bennem, s úgy hiszem, ennek pontosan ez a lényege. Később az énekesi pályán is nagy hasznát vettem, hiszen ha hallok egy dallamot, az számomra rögtön relatív szolmizálásban jelenik meg. Fontos megemlíteni, hogy a Kodály-módszer javítja a zenei intonációt, fejleszti a ritmusérzéket, növeli a zenei írástudást, és segíti az egyre bonyolultabb darabok előadását. Ez a fajta zenei nyelv fejleszti az érzékelést, a motorikus képességeket és a gondolatok megformálását, ezzel támogatva az írás-olvasás és a matematikai-logikai készségek működését is. Úgy hiszem, bármilyen zenével foglalkozó, illetve zenét szerető ember számára előny, ha elsajátítja e módszer lényegét.

– Külföldön hogyan fogadják a Kodály-módszert?

Kazahsztánból nagyon pozitív élményekkel tértünk haza Gráf Zsuzsanna, Liszt Ferenc-díjas karnagy barátnőmmel. Astanában és Almatyban tartottunk előadásokat, s azt tapasztaltuk, hogy az ott élők nyitottak az újra, s szeretnének fejlődni zenei téren is. Természetesen pár nap csak arra elegendő, hogy betekintést nyerjenek ebbe a zenepedagógiai módszerbe, de úgy hiszem, sikerült átadni a lényeget. A világ számos pontján jártunk már a Kodály-módszer kapcsán, s az emberek a tengerentúlon is nagy érdeklődéssel vettek részt a mesterkurzusainkon. Argentínába – mondhatni – már hazajárunk. A kint élő közösséggel öröm együtt dolgozni, s ez minket is arra ösztönöz, hogy fontos és helyénvaló mindaz, amiért tevékenyen dolgozunk.

– Szavait hallgatva olyan lelkesedés és öröm árad a lényéből, mikor a zenéről beszélünk, hogy az valóban magával ragadó. Az énekesi pálya eleve elrendelt út volt az életében?

Igen, mondhatjuk, hiszen a zene gyermekkorom óta meghatározó része a mindennapjaimnak. Már kisiskolásként rendszeresen énekeltem a pécsi székesegyház kórusában. Szeretett édesanyám egykoron hegedült, így az ő hatására kilenc évig én is e hangszer bűvöletében éltem, s egy ideig a Baranya Néptáncegyüttes prímása is voltam. Mindezek mellett vonós zenekarban játszottam, néptáncoltam, népdalversenyeket nyertem. Aztán a Pécsi Művészeti Gimnáziumban magánének és szolfézs szakra kerültem, ami úgy hiszem, megpecsételte a későbbi művészi pályafutásomat. Végül maradt az éneklés, s a szegedi főiskolán folytattam Sinkó György tanítványaként, utána a Zeneakadémiára kerültem Bende Zsolthoz. Hangom fejlődésében számos csodálatos pedagógus mellett Hamari Júlia mesteremnek külön is hálával tartozom. 1993-ban elindultam az I. Nemzetközi Barokk Énekversenyen, amit végül megnyertem, de ami fontosabb, hogy itt ismertem meg Júliát, aki a zsűri elnökeként felfigyelt a tehetségemre, s ami külön ajándék, hogy a későbbi férjemmel, Turjányi Miklóssal is ezen az énekversenyen találkoztam először. Úgy hiszem, sorsszerű és eleve elrendelt történet a miénk. Akkoriban még ő is az énekesi hivatást űzte fő foglalkozásként. Ma is a zenei világban tevékenykedik, csak a másik oldalról szolgálva azt: tizenötödik éve a Zempléni Fesztivál igazgatója. Közben elindultam az operaénekesi pályán, és 1994 óta vagyok a Magyar Állami Operaház magánénekese.

– A világ számos nagy hangversenytermében és dalszínházában megfordult. Énekelt Carment Németországban, Hamupipőke címszerepét a philadelphiai operában. A sort folytathatnánk Japánon át egészen Argentínáig. Olyan világhírű karmesterekkel dolgozott együtt, mint Klaus Arp, Fischer Ádám vagy Kocsis Zoltán. Az operavilág meghatározó művészei közé tartozik, mellette a mai napig koncertek, s dalestek állandó szólistája. Van-e még szerepálma, illetve olyan zenei stílus, amiben szívesen kipróbálná magát?

Mezzoszoprán énekesnőként valóban a hangomhoz illő valamennyi szerepet megadatott elénekelnem. Egy művésznek természetesen mindig vannak, és kell is, hogy legyenek céljai és álmai a hivatását illetően. Hiszem, hogy semmi sem történik véletlenül az életünkben, és a lehetőségek, amelyek még rám várnak, a megfelelő időpontban utolérnek majd. Ez egyébként az egész pályám során így történt. Ami a szerepeket illeti, Carmen, az örök nő karaktere még mindig foglalkoztat. A dalok világa szintén közel áll a hangomhoz s a személyiségemhez is. Az utóbbi időben sokat énekeltem a német zeneszerző óriás, Brahms műveit, s a jövőben is szövögetek még terveket a daléneklés területén. Énektechnikailag és zeneileg pedig Bach és Mozart az, aki mindig helyre tesz. Mozartot énekelni az egyik legnehezebb vállalkozás, hiszen annyira tiszta zenét komponált, hogy azt tökéletesen kivitelezni valóban bravúros teljesítmény, de én szeretem a kihívásokat. Nemcsak a jó pap, az énekes is holtáig tanul.

– A zenei pálya mellett a magánéletben is kiteljesedett, hiszen négy fiúgyermek édesanyjaként éli a mindennapokat. Két hivatás egy életben?

Igen, valóban kettős élet az enyém. Számomra azonban sosem volt kérdés a gyermekvállalás. Életem legnagyobb ajándéka a négy fiam és a férjem. És ma sem döntenék másként. Nem tagadom, mozgalmas életet élünk, ami folytonos logisztikát és figyelmet igényel, hiszen egy nagycsaládban mindig történik valami, amire hirtelen kell reagálni csakúgy, mint a színpadon. Hozzá kell tennem, itthon anya vagyok és nem énekes vagy művésznő. A színházi életet nem hozhatom haza, és nem is szeretném. Nekem a gyermekeim érkezése tette teljessé az életemet, s bízom benne, hogy hitben, szeretetben, békességben nőhetnek majd fel.

– Családjával Vasadon élnek. Ebben a Pest megyei kis községben nagyrészt reformátusok laknak. A helyi plébánossal összefogva, közös kezdeményezésükre megépült a Boldog Charles de Foucauld oltalmába ajánlott kápolna 2007-ben. Az új évezred hajnalán, amikor templomok zárnak be és ürülnek ki, miért tartották fontosnak egy katolikus kápolna építését?

Hitünket közösségben megélni, s érezni, hogy tartozunk valahová, mindig is fontos volt a számunkra. Mikor húsz évvel ezelőtt fiatal házasokként ideköltöztünk, meglepődve tapasztaltuk a katolikus közösség hiányát. Évek teltek el, mire megismerkedtünk Csáki Tibor plébánossal, akinek karizmatikus személyisége és elképzelései egyeztek a miénkkel, így együtt kezdeményeztük a kápolna építését. Férjem közbenjárására sikerült egy kis telket kapni az önkormányzattól, majd Tibor atya és a támogatók segítségével megépült a kápolna, ahová ma már negyven–ötven ember, köztük több kisgyermekes család is rendszeresen jár. Úgy érzem, mi a templomi közösséggel egy kis szigetet alkotunk itt, a faluban, hiszen a hétköznapokban is barátai vagyunk egymásnak. A minden évben megtartott karácsonyi hangversenyünk is közösségépítő, és nagy öröm látni, mikor zsúfolásig megtelik a kápolna. Ilyenkor művészetünket felajánlva, ezzel az adventi koncerttel hangoljuk a lelkünket az ünnepre.

– Tehát az énekművészi hivatás egyfajta szolgálat is az életében?

Igen. Áldott embernek érzem magam, mert olyan hivatást kaptam, amiben nap mint nap felfedezhetem a Jóisten jelenlétét. A zene olyan transzcendentális dolog, ami a zsigerekig hatol, és azonnal képes érzelmeket kiváltani. Ez olyan dimenzió, ami a nyitott lelkűeket s a tiszta szívűeket valóban megérinti. Isten nélkül viszont ez lehetetlen volna, ez csakis fentről jöhet. A miséken való éneklés már gyermekkoromtól kezdve meghatározó az életemben, s a szakrális darabok ma is közel állnak a lelkemhez. A repertoáromban szerepel Pergolesi Stabat Matere, Händel Messiása és más oratóriumai, több Mozart-mise, a Requiem, a Vesperás, Bach passiói, a h-moll mise, Rossini Kis miséje, Kodály Budavári Te Deuma és még sokáig sorolhatnám. Nemrég ünnepeltük húsvétot. A budapesti Szent Mihály-templomban minden év nagycsütörtökén, így idén is énekeltük a Máté-passiót. Illetve Győrben és Veszprémben Rossini Stabat Materében működtem közre szólistaként. A nagyböjti időszakban a passiók és oratóriumok éneklése egyfajta lelki ráhangolódás és önreflexió is a számomra. Tavaly, s azelőtt is, a Művészetek Palotájában megrendezett Bach János-passióban Mária szerepét alakítottam. Édesanyaként különösen is megérintett a fájdalmas anya valósága. „Áll az anya keservében.” Ilyenkor az ember megrendülten elgondolkodik azon, mi is történt kétezer évvel ezelőtt... Mária alázatos magatartása a legnagyobb fájdalom idején is példaértékű. Szeretteink elengedéséhez bizony nagy lelkierőre van szükség, de a remény, hogy egy jobb helyen, hitünk szerint az örök boldogságban élnek, s várnak ránk, belső békével tölt el engem is. Ezek a lélekre ható művek mindig közelebb visznek önmagamhoz, s a világban betöltött helyem újbóli megtalálásához.

– Több ezer színpadi fellépéssel a háta mögött sikere a mai napig töretlen. Örömteli, békére törekvő ember, aki mindig a szeretet hangjain szól a körülötte élő világhoz. Mi szükséges ahhoz, hogy valaki ennyi év után is hitelesen és művészetét mondanivalóval megtöltve tudjon kiállni a színpadra?

A művészi pálya valóban nehéz terep. Hálával tartozom a családomnak és a barátaimnak a lelki támogatásért. Tanítványaimnak a szakmai tanácsokon kívül mindig elmondom, hogy legyenek érdeklődőek s nyitottak a világra. Nagy szükség van továbbá az alázatra, hiszen a ma sikeréért holnap már újra meg kell küzdeni. Még most is képzem magam, mert hiszem, hogy ez egy élethosszig tartó tanulási folyamat. A közönséggel való kapcsolattartás is fontos számomra. Öröm, mikor látom az emberek szemében az értő szeretet fénysugarait, ebből töltődöm én is. Amikor éneklek, sokszor úgy érzem, hogy híd vagyok, aki képes közvetíteni valamit fentről. A jövőben is szeretnék adni abból a karizmából, amivel megáldott a Jóisten, és remélem, a hangom által még sokáig az emberek örömére lehetek.

Lonkay Márta

 

 

2018-04-08

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

 

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks