A színésznő kincsestára

Ivancsics Ilona, a Szomszédok egykori Vágási Jutkája hatvanéves lett. Se arcán, se alkatán nem látszik a kor, jóllehet, művészeti vezetőként olykor nyomasztják a gondok, hiszen a koronavírus okozta járványhelyzet miatt igencsak lecsökkent meghívásaik száma, ám mégis talpra álltak. Remek színészekből álló társulata, az Ivancsics Ilona és Színtársai állandó játszási helyet kapott Szentendrén, de régóta saját kőszínházról álmodik. A Kabos Gyula- és Pro Urbe Szentendre-díjas művésznőt somogyi gyökerekről, emlékekről, színészlétről, kapaszkodókról kérdeztük, s arról, hogy mit tart „nemzeti minimumnak”.

– Most, hatvanévesen kettéválik-e Önben a színész és a nő? Egyáltalán: foglalkoztatta korábban a kora?

– Hát persze, ám szerencsés alkat vagyok, mert színészként sokáig játszhattam naiva szerepeket, aztán negyvenéves korom körül jöttek az igazi női szerepek. Jókai Anna mondta nekem, amikor közöltem, hogy én szeretném játszani a Fejünk felől a tetőt Nusiját, aki egy kemény, megtört asszonyfigura: „Ilona, ezzel a kölyök pofával?”Szóval színpadon jó pár évet lehet visszafiatalodni, vagy akár öregedni, ezért is csodás a mi hivatásunk. Elfogadom a hatvan évemet, örülök, hogy megérhettem, bár talán fájó, hogy jóval kevesebb van előttem, mint mögöttem, de hiszek abban, hogy a földi életünk nem pont a mondat végén, hanem csak egy pontosvessző, ami után egy újabb mondat következik, ahogy ezt Mezey Mária írja a Vallomástöredékekben.

– Gyermek- és diákkorában Nagybajom, Kaposvár, Somogy a világ közepét jelentette. Aztán ez áttevődött Budapestre, hiszen játszott a József Attila Színházban, de a soproni Petőfiben is, ám a legnagyobb ismertséget a Szomszédok televíziós sorozat Vágási Jutkája hozta. Később, Szentendre székhellyel létrehozta a Száguldó Orfeumot; ebből lett az Ivancsics Ilona és Színtársai. Amikor hazalátogat szülőföldjére, mit érez? Megrendülést, katarzist, bánatot, nosztalgiát, örömet, vagy mindezt együtt?

– Amikor 18 évesen elkerültem Nagybajomból, nagyon boldog voltam, kinyílt előttem a világ. Hatalmas örömmel vágtam bele a színművészetis évekbe Budapesten. Ha kérdezték, honnan jöttem, talán kicsit szégyelltem, hogy csak egy falusi lány vagyok. Aztán teltek az évek, és a gyökerek egyre fontosabbak lettek. Megértettem, hogy bár sokat tanultam, tapasztaltam, de az igazi kincs az, amit otthonról hoztam magammal, az egyenességet, az őszinteséget, a természet szeretetét és az Istenhitet. Szerencsére sokszor hívtak és hívnak, akár Kaposvárra, ahol a gimnáziumi évek teltek, akár Nagybajomba fellépésekre, ünnepségekre. A színházi előadásainkkal is folyamatosan jelen vagyunk, és mindig nagy szeretetet kapok, ami nagyon nagy erőt jelent nekem a folytatáshoz.

– Emlékek nélkül szétgurulnának életünk gyöngyei. Ön hogy próbálja egyre hosszabb nyakláncként őrizni ezeket a gyöngyszemeket?

– Romantikus alkat vagyok, időnként előveszek családi albumokat, és jót pityergek, mivel a szüleim már nincsenek velem, a fiam is felnőtt. Ahogy telik az idő, tényleg csak a szép emlékek maradnak meg bennem, mert nem vagyok haragtartó, elfelejtem a sérelmeket, pedig sok érdekes, talán felejteni való esemény is volt az életemben. Ha lesz időm, biztosan megírom, az lesz a címe: Úton önmagam felé.

– Repertoárjukból hadd emeljek ki önkényesen három darabot, amelyben különleges átéléssel van jelen. Jókai Anna Fejünk fölül a tetőt című előadása, amelyben a szívbetegséggel küszködő, lelkileg kimerült asszonyt, Nusit játssza, de a Hubay Miklós-drámában, az Elnémulásban halálra ítélt, utolsó estéjét töltő, állapotos nő, Aleluja szerepében is zseniális, s említhetném a Török Tamás Sej, szellők című, groteszk úttörő revüjét, amelyben a szocialista embereszmény alapján, „átmosott” agyú szakfelügyelővé avanzsálva próbálja megváltani a világot. A tehetségen túl honnan ez a bámulatos erő, amely Önből árad?

– Nagybajomban mondta nekem nemrég egy kedves tanárom, hogy én már kiskoromban is színész akartam lenni. Én ezt akkor így nem fogalmaztam meg, hiszen azt sem tudtam, merre van a főiskola, csak arra emlékszem, hogy végtelen öröm volt nekem kicsiként énekelni, szavalni, néptáncra járni, szóval ösztönösen lettem színész, mert ez ad nekem energiát, örömöt, kiteljesedést. A színpadon állni vagy rendezni nem munka, hanem hivatás, azt csinálom, amit szeretek. Ez nagy ajándék.

– Úgy tűnik, a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Gyűjteménnyel sikerült szorosabbra fűzni a kapcsolatukat. Milyen lehetőséget kínál az együttműködés az Ivancsics Ilona és Színtársainak?

– A Skanzen nekem emblematikus hely, minden évben végigjárom immár harminc éve, amióta Szentendrén élek. Ezért is örülök, hogy a Skanzen Vigadójában építhettük föl a színházunkat, és szeptemberben megvolt a nyitó előadásunk, Móricz Magyar mesék vígjátéka, ráadásul teltházzal. Folyamatosan fogunk itt játszani saját és vendégelőadásokkal, s a tíz év alatt felépített színházi klubtagságunk, ami közel 5000 néző, akik rendszeresen megtekintették előadásainkat, ide is örömmel jönnek, mert a hely csodás. Társulatommal arra is törekszem, hogy missziót vállalva, a magyar drámairodalom kincseit eljuttassuk az ország legkisebb szegletébe is, mert ez a mi kultúránk része, amihez közünk van, amivel tudunk azonosulni. Persze külföldi színdarabokat is játszunk, így még színesebb a repertoárunk.

– Néhány éve megkérdeztem, hogy Ön kitől tanult, s azt válaszolta: „Mindenkitől, aki a színházban megfordult; az idősebb művészektől az alázatot és a pontosságot, a fiatalabbaktól a lazaságot, és hogy rossznak is lehet lenni. Az öltöztetőimtől, a fodrászoktól a szeretetet, ami a legszebb a mi szakmánkban, hiszen ahogy felgördül a függöny, attól kezdve egyfelé húzzuk a szekeret, lehet akármilyen személyes vita köztünk. Ezt szeretném megérni az országunk életében; számomra ez a nemzeti minimum.” Hogy érzékeli most: mindenki tisztában van a „nemzeti minimummal”?

– Szomorúan tapasztalom, hogy van még tennivaló e téren is. Az én gyermekkoromban hazugságokkal kellett élnünk, belőlem is sikerült kilúgozni akkor a nemzeti érzelmeket. A szovjet hősi emlékműnél bőszen mondtam a kommunizmust dicsőítő verseket, mert akkor ezt kellett tenni, fogalmam sem volt, mit szavalok. A szüleim kímélni akartak, és nem meséltek az igazságról. Fájdalmas gyerekkori emlékem, hogy édesanyámmal kétévente mehettünk meghívólevéllel Kárpátaljára a nagymamámhoz, és ő is kétévente jöhetett hozzánk. Técsőn a rokonoknál éreztem igazi hazaszeretetet, és fájdalmat az elszakítás miatt. Boldog vagyok, hogy a határon túli magyarjaink helyzete a rendszerváltás után az anyaországgal így alakulhatott. Édesanyám örült volna, ha megéri, hiszen itthon előfordult vele kiskoromban, hogy „leoroszozták”.

Amit hiányolok, az a normális párbeszéd. Nem kell elfogadni a másik véleményét, de tiszteletben lehetne tartani. Ha a többség megválasztotta a mostani vezetést, márpedig ez történt, akkor azt tiszteletben tartom, nem fröcsögök, utálkozom, én ezt nagyon nehezen viselem. Na, ez lenne a nemzeti minimum…

– Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettesnek és Palkovics László miniszternek több mint 70 színész, rendező, színházi szakember küldött levelet, amelyben támogatják a Színművészeti Egyetem modellváltását lehetővé tevő törvényt. Az aláírók között az Ön nevét is olvastam. Egykori hallgatóként, de színészként is nyilván megvan a véleménye… Vagy erről ne faggassam?

– Szívesen válaszolok. A színház a közeledésről, nem pedig az elszigetelődésről szól, ami most folyik. Nem értem, miért kell félni a nemzeti kultúra, hazaszeretet gondolatától. Mintha szinte szitokszó lenne. Világpolgárok akarunk lenni anélkül, hogy tisztában lennénk a saját nemzeti kultúránkkal? Mikor leszünk végre büszkék a magyarságunkra? Hiszen óriási nemzeti kincsünk van, amiből bőven lehet válogatni és nem majmolni, lemásolni a külföldi divatot, mert az a menő, az a progresszív. Szükség van a korszerű, formabontó színházi előadásokra is, de nem öncélúan. Volt alkalmam ilyen vizsgát is látni az egyetemen, és nehezen bírtam végigülni. De tisztelem a más gondolkodást, legyen ilyen is.

A mostani tanári kar bizonyára kiváló szakemberekből áll, de miért nem lehet színesebb a paletta? Nem értem, miért ez a nagy tiltakozás más gondolatok befogadása ellen. Egyébként meg szó sem volt arról, hogy a mostani tanári kar nem viheti végig az osztályát, tehát a színészmesterséget bátran megtanulhatják ugyanattól a mestertől. Persze az igazi tanulás majd a színházakban kezdődik, ahova szétszóródnak az országban, ahol különböző színházi műhelyekhez kell alkalmazkodni, feltéve, ha mindenki kap felkérést.

– Nem tudom, mennyire számvetős fajta. Ha a mostani, kerek születésnapjára kapna egy szűz naplót, mit írna az első lapjára?

– Akkor kezdődjék a második felvonás!

Úgy legyen!

Lőrincz Sándor

 

 

2020-11-26

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks