A szolidarizmus

A társadalom megújításának keresztény történeti modellje

A századforduló válságérzete

A 20. század beköszönte nemcsak az emberiség előrehaladásának és fejlődésének volt az időszaka, de a gondolkodók széles körében komoly válságérzetet váltott ki. Ez a válságtudat – különösen az első világháború idejére – áthatotta a teljes századfordulós társadalmat, elméletalkotókat és politikai elitet, majd innen sok esetben utat talált az „átlagpolgárok” életébe is. A válsággal foglalkozók számára a megváltozott körülmények között egyértelmű volt, hogy az elmúlt száz év fejlődésmenetéből kinövő, liberális alapokon nyugvó manchesteri gazdasági, és az individualizmust valló társadalmi, politikai berendezkedés igen súlyos helyzetbe jutott. A válságjelek leírásában, számos esetben, azonos jelzőket, közel ugyanolyan megfogalmazásokat találunk, gyakran egymással nem érintkező tudósok, gondolkodók esetében is. Talán egy egész generáció életérzését fogalmazta meg Szekfű Gyula 1920-ban legendássá vált művében: „Mintha az ember évezredes értelmi fejlődésének büszke magaslatáról lezuhant volna a mélybe. Nem csoda, ha terjed a tan az európai műveltség végleges pusztulásáról, ha mind többen és többen nézünk szemébe a lehetőségnek, a legkegyetlenebbnek, mely a nyugati közösség tagjait érheti: hogy civilizációnk éppen úgy végső haldoklását éli, mint élte a görög-római a negyedik-ötödik században.”1 A válságfilozófusok az elidegenedéssel, a fejüket felütő barbár tendenciákkal és a mindent elborító relativizmus tombolásával – továbbá országonként eltérően a konkrét válságtünetekkel – szemben alapvetően mindannyian valamilyen új hitet és ebből fakadóan a fennálló rezsim teljes megújulását, vagy egy másfajta rendszerrel történő felváltását látták kiútként. Az egyes országok szakmai-politikai közvéleménye egyetértett abban, hogy az individualista, szétforgácsolódó társadalmak helyett a közösségi szint megerősítésével valósulhat meg a válságok leküzdése. Szintén alaptézisként fogalmazódott meg, hogy nem elégséges a tünetek, vagyis a társadalmi feszültségek és a gazdasági, szociális problémák felületi kezelése, ennél sokkal mélyebbre ható megoldásokra van szükség. Ez pedig mindegyik esetben egy teljesen új politikai, társadalmi-gazdasági rendszer létrehozását jelentette. A változást igénylők előtt egyértelműnek tűnt, hogy újra kell gondolni a társadalmi és gazdasági érdekek képviseletének egész rendszerét, azaz újra kell szabályozni a gazdasági és szociális, valamint az ezeket átfogó politikai döntéshozatali struktúrákat, meg kell reformálni a kialakított liberális állam- és gazdaságrendszereket.2

A javaslatok igen széles skálán mozogtak, melyek között megtalálható a szélsőséges nemzeti és nemzetközi szocialista diktatúra kiépítésének kísérlete, a fasiszta államhatalom megszervezése és a liberális állam megújítása, valamint annak egy új, ámde nem etatista-totalitárius berendezkedéssel való felváltása is. Ez utóbbi a keresztény-keresztyén hitvilág alapvető értékeiből és hittételeiből táplálkozott, elutasította a marxista-szocialista osztályharcot, valamint a totalitárius állam megvalósítását is. Sokkal inkább a keresztény társadalomtanítás, a katolikus egyház szolidaritás-elve volt a kiindulópontja eme gondolatkísérletnek. Ennek szellemében képzelték el a konfliktusok feloldását is. A személyek egymásra- és társadalomra való utaltsága, valamint a társadalom kötődése az egyénhez: az egymásért való kiállás legyen a kiindulópontja a jövő államának. Számukra megvalósítandó cél volt a 19. század óta egyre határozottabban megfogalmazott szolidaritás, szubszidiaritás és a tulajdonból fakadó szociális kötelezettség. Éppen maga a válság és az ebből fakadó szolidaritás-elv mutatott rá az osztályellentétek leküzdésének szükségességére, ugyanis az osztályharc csak akkor lehetséges, ha több társadalmi osztály áll fenn. Mivel pedig eme ideológusok felfogásában a modern állam válságát az osztályok ellentéte határozza meg, a társadalom igazságtalan berendezkedése és az osztályharc elmérgesedése pedig a mindkét oldalon megjelenő politikai demagógiából fakadt, magát a túlpolitizált és pártok által irányított államot kellett fennálló formájából kimozdítani, átalakítani a válság leküzdéséhez.

Ehhez a szolidarizmus kibontakozó iskolája Aquinói Szent Tamás filozófiájára nyúlt vissza: az ember természeténél fogva társadalmi lény, szükségleteit csak a másokkal való közösség tudja kielégíteni. Az egyén nem egymaga áll az állammal szemben, hanem személycsoportok jelennek meg a folyamatokban, akik különböző funkciókat ellátva egységet alkotnak. „Amint a rész alárendeltje az egésznek, úgy viszonylik az egyén is a közösséghez. A törvénynek szükségszerűen az a feladata, hogy a közjót előmozdítsa. Ráadásul a józanész is azt sugallja, hogy a közösség java előrébb való az egyéninél – hiszen a »köz«-be az egyén is beletartozik.”3 Ebből fakadóan a keresztény társadalmi gondolat követői számára a korszakban nyilvánvalónak tűnt, hogy három természetes társadalmi forma (societates perfectae) létezik: a család, az állam és az egyház. Ugyanakkor mindhárom területen kézzel foghatónak tűnt a 19. század derekától (valójában a francia forradalom ideje óta) az egyre erőteljesebb szekularizáció és ezáltal a kereszténység visszaszorítására tett kísérlet. Éppen ezért megkerülhetetlen volt egy egyértelmű katolikus válasz megfogalmazása! Ennek során kristályosodott ki az egyház modern kori társadalmi (szociális) tanítása, mely a megváltozott körülmények közepette igyekezett értelmezni egyén és közösség, állam és individuum viszonyrendszerét. Az individualizmussal szemben a tanítás az embernek mint személynek és a közösségnek mint alapvető emberi társulásnak adott útmutatást a küldetéséhez és felelősségének kiteljesítéséhez. Ebben a megközelítésben az ember, mint önmagáért és a közösségért, a teremtett világért felelős személy jelenik meg. Ennek nyomán a személyes döntések és a közösségért végzett munka, a társadalomhoz való viszony azonos súllyal esnek latba!4

Előfutárok

A 19. század második felében fokozatosan alakult ki a keresztény-keresztyén európai gondolkodók körében a liberalizmussal való szembenézés, a társadalom megváltozott viszonyainak és az abból fakadó negatív tendenciáknak az elemző értékelése. Egyre hangsúlyosabban szociális kérdések és a keresztény erkölcsökön alapuló szolidaritás, a fennálló társadalmi, szociális valóság harmonizálása váltak központi gondolattá. Gyógymódként pedig a rekrisztianizáció és a caritas állt elsődlegesen a középpontban. E téren nem kerülhető meg sem Adolph Kolping, sem pedig Wilhelm Emmanuel von Ketteler mainzi püspök munkássága. Mindketten a szociális és gazdaságpolitikai átalakulást sürgetők táborának vezéralakjai voltak. Szintén ki kell emelnünk a szolidarizmus iskolájának létrejöttében az 1884 októberétől Fribourg városában ülésező Szociális és Közgazdasági Tanulmányok Katolikus Unióját. A kezdeményezők között találjuk a város püspökét, Gaspard Mermillod atyát, továbbá René de la Tour du Pin márkit, Karl von Löwenstein herceget, Franz Kuefstein grófot és Albert de Munt.5 (Magyar részről a későbbiekben Esterházy Miklós Móric gróf /1855–1925/, a főrendiház tagja /1887–1918/, az 1894. évi budapesti katolikus nagygyűlés elnöke, majd 1895-től a Néppárt társelnöke vett részt a kör munkájában.6) Az Unió legfontosabb következtetése volt, hogy a szegények, elesett társadalmi csoportok alkalomszerű segélyezése nem oldhatja meg a probléma mélyén húzódó társadalmi gondokat. Éppen ezért a gazdaság terén sem elégséges a „keresztény értékekhez való individualista visszatérés, vagy filantróp vállalkozások alapítása”. A társadalmi igazságosság gondolatát középpontba állítva átfogó megoldással kell a problémához közeledni. Az 1890-es zárójelentés értelmében épp ezért az állam feladata a mutatkozó túlkapások korrekciója, a magánvállalkozások tevékenységének összehangolása a közjóval (miközben garantálja a lehető legnagyobb szabadságot a magánkezdeményezéseknek). A magántulajdon kettős természetének kidomborítása is megjelent az Unió tanácskozásain: a magántulajdon nemcsak az egyén boldogulását hivatott szolgálni, hanem egyben közösségi aspektussal is rendelkezik, mely „elsődleges”. A munkálatok komoly hatást gyakoroltak és részben beépültek a korszak pápai enciklikáinak mondandójába is. Az 1879-ben kiadott Aeterni patris kezdetű enciklikája már az új társadalmi alapállásnak az előszelét jelentette, az Aquinói Szent Tamás és egyben Szent Ágoston szellemében történő megújulást állította feladatként a katolikus világ elé. Majd XIII. Leó pápa 1891-es Rerum novarum kezdetű enciklikájában – folytatva korábbi megnyilatkozásainak szellemiségét – már nem csak irányt mutatott a korábbi szent életű elődök segítségével, de egyértelmű tanítást is adott a kor kérdéseivel kapcsolatban: a kapitalista társadalmi és gazdasági berendezkedést karitatív-szociális intézkedésekkel, a szolidaritás jegyében igyekezett megreformálni. Mindez a kortárs magyar gondolkodók előtt is ismert volt, és alapvetően határozta meg a keresztény-konzervatív gondolkodást hazánkban a két világháború között.7

Heinrich Pesch és a szolidarizmus iskolája

Ilyen előzmények után – egyben a Rerum novarum eszméit továbbgondolva – született meg Heinrich Pesch (1856–1926) jezsuita páter, közgazdász és társadalomfilozófus eszmerendszere. Munkásságának több ezer oldalnyi lenyomata között a legfontosabb kifejezés minden bizonnyal az egyház társadalmi tanításának új értelmet adó szolidarizmus tanítása. Pesch olyan későbbi meghatározó egyházférfiak tanára is volt egyben, mint az 1931-es Quadragesimo anno kezdetű pápai enciklika létrejöttében kulcsszerepet játszó Oswald von Nell-Breuning és Gustav Gundlach, valamint gondolatai alapvetően hatottak a két világháború között munkáját megkezdő hivatásrendi Johannes Messner tanaira is.8

Heinrich Pesch egyetemi tanulmányai során teológiát, közgazdaságtant és filozófiát tanult, majd angliai tartózkodása alatt ismerte meg a gazdasági válság és a kapitalizmus árnyoldalait. A mainzi szemináriumban tanulmányozta számos meghatározó egyházi szereplő, így többek között Ketteler püspök gondolatait is, és itt írta meg első tudományos elemzéseit. Berlinbe költözve a nagyvárosi lelki gondozásba kapcsolódott be és 1905-től jelentette meg öt részben főművét Lehrbuch der Nationalökonomie (A közgazdaságtan tankönyve) címen.

Pesch felfogásának egyik legerősebb képe volt a korábbi korokból is már ismert szerves, élő társadalom: az élő szervezet minden egyes funkciója az egész test fenntartására irányul.9 Így Pesch szerint mind az individualista megközelítésmód, mely a korai liberalizmus gazdaságfelfogásában tükröződött, mind az ezzel szemben létrejött kollektivista megközelítésmód, mely a szocializmus, majd a kommunizmus sajátja, tarthatatlan és összeegyeztethetetlen az egyház tanításával. Meggyőződése, hogy nem a tőke a legnagyobb érték és a gazdasági tevékenység célja, hanem éppen az emberi szubjektum, melynek közösségben történő kiteljesedéséhez előbbi csak eszközt jelenthet. Így az individualizmussal és kollektivizmussal szemben létrehozandó új társadalmi rendszert 1902-ben nevezte meg Pesch „szolidarizmus”-ként. Ezt a keresztény erkölcs és a hit tanítása alapján álló társadalmi rendszert kell megvalósítani, amely érvényre tudja juttatni az emberek közötti szolidáris kapcsolatokat; ezek a kapcsolatok olyan természetes közösségekben nyilvánulnak meg, mint a család és az állam. Emellett a rendszernek biztosítania kell a közösségi szellem által erőssé váló, de jogilag is megalapozott, az adott történelmi szükségekhez igazított, kooperatív, képviseleti és korporatív törekvéseket az állam és a hivatás minél szélesebb kiteljesedésére. Nem lehet sikeres az „abszolút szabadság” és az „egyetemleges egyenlőség” rendszere sem, nem vezethet eredményre sem a csak egyéni előnyöket kergető egyedi vállalkozás, sem pedig a társadalmi csoportok közötti különbségek mondvacsinált elhomályosítása. Véleménye szerint a társadalom morális egységet alkotó egészébe kell szervesen integrálni az egyéneket.10 Míg a liberalizmus és individualizmus a szabadság-fogalmat, a marxizmus és a szocializmus az egyenlőség-fogalmat állította tanítása középpontjába, addig a szolidarizmus az egységet, az egymás iránti elköteleződést, a közös, kölcsönös kötelesség- és segítségvállalást helyezi fókuszába. Ennek megfelelő keretét adja a szubszidiaritás: ez nem egy individualista elv, sokkal inkább a szociális közösség alapelve; a középpontja nem az ember a maga magányában, nem az individuum, hanem az emberi személy a társadalom szövetében, az ember a maga nyitottságával és kapcsolataival embertársai körében. A szubszidiaritás alapvetően feltételezi a tagolt társadalmi rendszert, mely keretében megvalósulhat a szociális kooperáció. A „subsidium” nemcsak a beavatkozás tilalmát tartalmazza bizonyos feltételek közepette, hanem – Oswald von Nell-Breuning elemzésében – egyben a „segély az önsegélyre” gondolatát is.11

Pesch megközelítésmódja ezzel egyszerre tradicionalista, konzervatív gyökerekből fakadó és egyben modern. Magától értetődő volt számára, hogy érvelésében a katolikus filozófia skolasztikus–ontológiai gyökereihez és a katolikus természetjoghoz nyúljon vissza. A tradicionalista felfogásban a felebaráti szeretet és a másik emberi lény megbecsülése alapértéke az egyház tanításának. Emellett az egyház tanítása a társadalmi kérdésekkel főleg morális és részben jogi álláspontok alapján foglalkozott. Pesch megközelítését ezekhez képest ugyanakkor modernnek is tekinthetjük, ugyanis a forradalmak korának három hívószava közül (liberté, egalité, fraternité) egyet magáénak vallott, azt be tudta illeszteni saját immár tudományos igényű koncepciójába. Így új felépítményként jelent meg a katolikus társadalmi tanítás, amely – mint azt a fentiekben is láthattuk – a 19. század utolsó harmadának kihívásaira adott válasz volt.12 Példaértékű, hogy mindennek során sikerül elkerülnie mind az extrém modernizmus, mind a befelé forduló katolikus integralizmus csapdáját.13

Pesch világképében a polgári-liberális berendezkedés gazdasági alapjai és társadalmi adottságai nem képezték vita tárgyát: társadalom és gazdaság harmonikus rendszerében a szociálisan kiegyenlített kapitalizmusnak helye van, és egyben megkerülhetetlen a modern ipari társadalmak közgazdasági ellátásához. Egyetértett Adam Smith gondolatával, hogy a dolgozó ember a nemzeti jólét alapja és az emberi tevékenység a népek gazdagságának forrása. Ez is mutatja, hogy igyekezett megérteni és a helyes keretek közé terelni az elődök vitatott nézeteit. Érdekes ugyanakkor érvelése a magántulajdon szerkezetével kapcsolatosan. Pesch közgazdasági elméletében a tulajdon nem maga a cél, hanem mindösszesen eszköz az emberi célok, a mindennapi szükségletek kielégítésére. A társadalom szociális jellege abban lesz nyilvánvaló, hogy az isteni gondviselés a javakat az egész emberiség számára teremtette meg és ezáltal a vagyon csak embertársaink közreműködésével szerezhető meg. Ebből azonban Pesch számára következik az egyház szociális tanításának egyik kulcsmozzanata: a magántulajdon két jellemvonása, a személyes és szociális oldala. A törvényes igazság feladata őrködni a fölött, hogy a magántulajdon ne veszítse el szociális jellegét és – a közjó alapelveit szem előtt tartva – megfelelően kerüljön felhasználásra.14 Ehhez megfelelő társadalmi ellenőrzés és érdekképviselet kell, ismét egy igen modern vonás az elméletben. A társadalom integratív és szolidaritáselvű szerepével képes a modern gazdasági-társadalmi állam-berendezkedés vadhajtásait letörni.

Munkájának egyik kiemelkedő jelentőségű pillanata az igazságos bér fogalmának beemelése a tudományos vitákba, amelyet szintén a munkaadó és munkavállaló közötti szolidaritásból vezet le. Összhangban a pápai tanítással rámutat, hogy munka és tőke egymásra utalt a gazdasági folyamatokban, tulajdonosok és munkások egész életük és teljesítményük tekintetében egymástól függenek. Így a szolidarizmus egyértelmű alapkövetelménye, hogy közöttük ne álljon fenn hatalmas, feloldhatatlan konfliktus. Ha mindenki csak a saját gazdasági előnyeit és jólétét tartja szem előtt, az ugyanolyan negatív hatásokat okozhat, mint amikor egy családon belül minden családtag csak a saját érdekeivel törődik... Mindezek alapján a szolidarizmus programjába utat talált a közjó követelménye és a köz érdekében való szolgálat. A keresztény felebaráti szeretet erkölcsi posztulátumát a gazdasági élet vitáira, a gazdasági szereplők szembenállására, bérvitáira is át kívánta ültetni, mivel csak ez eredményezhette a partneri együttműködést. Ugyanakkor itt látjuk gondolatainak egyik nagyon fontos és kellően nem hangsúlyozott elemét is: a valós társadalmi béke csak önkéntes alapon, állami kényszerintézkedések nélkül érhető el e területen! Éppen ezért Pesch meggyőződése, hogy a szolidaritás a tudatos, szabad emberi cselekvés etikai következményeként alakul ki. A szolidaritás nem létezhet morális kötelezettségvállalás nélkül.15 Mindennek nyomán Pesch elsőként a katolikus gondolkodók közül határozta meg a szubszidiaritás mibenlétét: az állam csak kiegészítő szerepet játszhat, ott kell a törvényi keretek szabályozásán túl aktívan az egyének és közösségek érdekében fellépni, ahol az egyének és kiscsoportjaik rászorulnak segítségére. Alapesetben amit az egyének, családok és kisközösségek el tudnak végezni, az nem lehet az állam hatásköre.16

Pesch számára tehát a szolidarizmus központi gondolata – a hitelvekkel is alátámasztott – közjólét és az általános jól-lét mint társadalmi jogi kötelezettség jelenik meg. A jogi síkra terelt elvárás, a nép igényeiről való gondoskodás az igazi népjólét értelmében, egyben már az állam feladatává teszi a megfelelő környezet biztosítását. Az új rendszer alapelve ugyanis – Muzslay István elemzése szerint – az ember és a közösség kölcsönös felelőssége és egymásrautaltsága, vagyis szolidaritása és a szubszidiaritás (kisegítés) elve. Az emberi közösség ennek következtében nem értelmi elvonatkoztatás, nem egy élettelen mechanizmus, ahogy azt az individualizmus tana hirdette, hanem élő szervezet, miként maga az ember, aki a társadalom alkotóelemeként és egyben hordozójaként jelenik meg. A társadalmi jogi kötelezettség révén kell tehát minden állampolgár számára biztosítani a nyugodt életvitel és fejlődés, és különösen az alsóbb népcsoportok számára a szellemi, vagyonbeli és társadalmi felemelkedés lehetőségét.17

Összegzés helyett

Összességében tehát a szolidarizmus már nem a manchesteri kapitalizmus egész rendszerét támadta, hanem annak túlkapásait, társadalmi visszásságait igyekezett kiigazítani. Elfogadottá vált a modern gazdaság alapját jelentő Smith-féle berendezkedés, de azt új szolidáris alapokra kellett helyezni; ebben egyértelművé kellett tenni, hogy az ember nem izolált egyed, hanem társadalmi lényként közösségben létezik; a család helyreállítása adhatja meg a modern társadalmi közeg alapjait, melyet az individualista kapitalizmus rombolt le; az állam mindenkiért és a közjó eléréséért, a szubszidiaritás jegyében működik; a magántulajdon társadalmi kötelezettségekkel is jár, a magántulajdon birtoklása nem azonos annak használatával. „A szolidarizmus általános értelemben egy olyan szociális rendszer, amely mind az egyes emberek egymás közötti, mind a család és állam természetes közösségeinek tagjai közötti szolidáris kapcsolatot megfelelően, azaz a mindenkori közösség lényege szerint érvényre juttatja. A szolidarizmus rendszerét olyan közösségi elvnek nevezhetjük, amely mentes a túlzásoktól, tiszteletben tartja mind az egyén, mind a társadalmi egész jogait, valamint a szabadságot és a társadalmi felelősséget is.”18 Ezzel kialakult a keresztény közgazdaságtan egyik legjelentősebb 20. századi irányzata, amely hozzájárult az 1945 utáni újrakezdés megalapozásához.19 A hazánkban oly meghatározó gondolkodó, Mihelics Vid szavait idézve, ettől kezdve „az egyén és a társadalom viszonyát illetően csak három elmélet lehetséges, s ezekre az elméletekre épít szükségszerűen minden társadalmi berendezkedés és reformtörekvés. Két szélen áll az individualizmus és kollektivizmus, középütt pedig a katolicizmus, vagy keresztény szolidarizmus, amely nem kompromisszum a két véglet között, hanem önálló társadalmi szemlélet.”20

Dr. Zachar Péter Krisztián

 


[1] SZEKFŰ Gyula: Három nemzedék. Egy hanyatló kor története. Élet, Bp., 1920. 5.

[2] A kérdéskörről lásd részletesen: Zachar Péter Krisztián: Gazdasági válságok, társadalmi feszültségek, modern válaszkísérletek Európában a két világháború között. L'Harmattan Kiadó, Budapest, 2015.

[3] BOTOS Máté: Az állam szerepei és értelmezése a keresztényszociális ideológiában, avagy: egy konzervatív politikai gazdaságtan kezdetei. In: Heller Farkas Füzetek. Gazdaság- és eszmetörténeti tanulmányok. VIII. évf. Tarsoly Kiadó, 2010. 91.

[4] Lásd ehhez: RIGÓ Balázs: Egyén és közösség az Egyház társadalmi tanításában. In: Műhelytitkok (Tanulmányok a politikai filozófia, a politika és a szociológia tudományterületeiről). Szerk.: DITZENDY Orsolya. ELTE Eötvös József Collegium, Bp., 2014. 47–61. Valamint: TOMKA Miklós: Az egyház társadalmi tanítása. In: Az egyház társadalmi tanítása. Dokumentumok. Szerk: TOMKA Miklós – GOJÁK János. Szent István Társulat. Bp., 1993.; BERAN Ferenc – LENHARDT Vilmos: Az egyház társadalmi tanítása. Szent István Társulat. Bp., 2003.

[5] PAULHUS, Normand J.: Social catholicism and the Fribourg Union. In: Selected Papers from the Annual Meeting 1980. Society of Christian Ethics. (Continued by Annual of the Society of Christian Ethics 1981–2001. Vols. 1–21) 1980. 63–88. Valamint: BOTOS Máté: La postérité de l'Union de Fribourg dans la mémoire catholique. Schweizerische Zeitschrift für Religions- und Kulturgeschichte. 2006/4. 305–315.

[6] Vö.: GERGELY Jenő: A keresztény szindikalizmus története a XIX–XX. században. (A Keresztény Szakszervezetek Nemzetközi Szövetsége). MTA – ELTE, Bp., 2007. 9–11.

[7] Lásd ehhez a Jel újságban: Zachar Péter Krisztián: A magyar kereszténydemokrácia egy elfeledett apostola. http://www.jelujsag.hu/a-magyar-keresztenydemokracia-egy-elfeledett-apostola

[8] Vö.: RAUSCHER, Anton: Katholische Soziallehre und liberale Wirtschaftsauffassung. In: Selbstinteresse und Gemeinwohl. Beiträge zur Ordnung der Wirtschaftsgesellschaft. Szerk. RAUSCHER, Anton. (Soziale Orientierung, Bd. 5.) Duncker&Humblot, Berlin, 1985. 279-320.

[9] Erről bővebben: GIERS, Joachim: Wesen und Wandel des organischen Denkens in der katholischen Soziallehre. In: Jahrbuch für Christliche Sozialwissenschaften (JSCW) 1966–1967 (Nr. 7–8.) valamint MAZUREK, 1980. 87–89.

[10] Erről lásd: PESCH, Heinrich: Lehrbuch der Nationalökonomie. Erster Band: Grundlegung. Freiburg, 1914. 414.

[11] RAUSCHER, Anton: Das Subsidiaritätsprinzip in der Kirche. In: Jahrbuch für Christliche Sozialwissenschaft (JSCW) 1969. Band 10. 301–316.

[12] Az egyház társadalmi tanítása e perctől kezdve rendkívül fontos kettősséggel bír: egyszerre állandó és változó. Ahogy a 20. század végén Szent II. János Pál kifejtette: „Valójában a folytonosság és a megújulás igazolja az Egyház tanításának maradandó értékét. Ez a kettősség az Egyház szociális tanításának sajátossága. Egyrészt állandó, mert azonos marad alapeszméjében, „vezérelveiben”, „értékítéletében” és „cselekvési normáiban”, de főként az Úr evangéliumával való eleven kapcsolatában; másrészt mindig új is, mert állandóan alkalmazkodnia kell – megfelelő módon szükségszerűen – az idők változó körülményeihez és az állandóan változó eseményekhez, amelyek között az emberek és a társadalom mindennapi élete zajlik.” Sollicitudo rei socialis. II. János Pál pápa enciklikája a püspökökhöz és papokhoz, a szerzetesi közösségekhez, az Egyház minden fiához és leányához és minden jóakaratú emberhez a Populorum progressio kezdetű enciklika huszadik évfordulójára. 1987. december 30. I/3. rész

[13] Vö.: DIRSCH, Felix: Solidarismus und Sozialethik. Ansätze zur Neuinterpretation einer modernen Strömung des katholischen Sozialphilosophie. LIT Verlag, Berlin, 2006. 16–17.

[14] MAZUREK, Franciszek Janusz: Die Konzeption des gesellschaftlichen Solidarismus nach Heinrich Pesch. In: Jahrbuch für Christliche Sozialwissenschaften (JSCW) 21. 1980. 92–93.

[15] PESCH, 1914. I. k. 144. és I. k. 33.

[16] MAZUREK, 1980. 96.

[17] Vö.: MUZSLAY István: Gazdaság és erkölcs. Távlatok. A magyar jezsuiták folyóirata. 1992/7. sz.

[18] Pesch megfogalmazását idézi ANZENBACHER, Arno: Keresztény társadalometika. Szent István Társulat Kiadó, Bp., 2001. 135.

[19] Erről lásd a Jel újság hasábjain: Zachar Péter Krisztián: Az egyház társadalmi tanítása és az emberarcú piacgazdaság. http://www.jelujsag.hu/az-egyhaz-tarsadalmi-tanitasa-es-az-emberarcu-piacgazdasag

[20] MIHELICS Vid. Korunk Szava, 1932. 11. szám, jún. 1.

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

1 %

 

 

 

 

 

 

 

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks