A várakozás öröme magasba emelheti szívünket

Ég és föld közötti világunk harangzenéje mindig szól, s ha a szeretet örökkévalóságra mutató reménycsillaga bennünk világít, még a könny is életarannyá válik. Maczkó Mária eMeRTon, Magyar Örökség és Prima-díjas énekművész vallja ezt, akinek Nagy Gáspár szerint „szeretetből fogant énekszavai vannak, melyek nem mártóztak meg a mindennapok mocskában.

 

Nem használták, koptatták, nem torzították, nem facsarták, nem alázták őket mindenféle emberek.” A küldetéses énekes, Tura díszpolgára, vallja: az emberek között a keresztény értékrend, az erények helyett a vagyon és az erőszak mértéke tesz különbséget, s ez ellen mindenkinek a maga eszközével tennie kell.

– Milyen példaképek, jelzőoszlopok irányították az életét, jelentettek segítséget s adtak kapaszkodót ahhoz, hogy a népdaléneklést és a tanítást válassza hivatásul?

– Szülőföldem, a Galga menti Tura gazdag népzenei hagyományát kaptam örökül. Az önkifejezés legősibb eszköze, az ének életre szólóan elkötelezett a népi kultúrával és a még élő hagyománnyal. A Jóistenen és Szűz Márián kívül példaképeim szüleim – Tóth Julianna és Maczkó Mihály –, a nagyszüleim – Seres Anna és Tóth Mihály –, Tóth L. Mihályné Jula néni énekes, az elsős tanítóm, Fodor Ilona Baba néni, akinek a férje, Fekete Laci bácsi volt az énektanárom. Még általános iskolás koromban elvitt Pásztóra Rajeczky Benjamin ciszter pap barátjához meghallgatásra.

– Miért, nem volt biztos a dolgában?

– Vélhetően csak megerősítésre várt. Béni bácsi, miután befejeztem az éneklést, azt mondta: Lacikám, Maczkó Máriáról még fogunk hallani.

– Igaza lett…

– Talán magam sem reméltem, de a jóslat valóban beteljesedett, ám nagy hasznát vettem a sportnak is. Hálás vagyok Köles Péter bácsiért, aki a kézilabdapályán és az életben is küzdésre, kitartásra biztatott, s a vesztésre is felkészített. Boldogan viselem a debreceni Svetits Katolikus Gimnázium pecsétjét a homlokomon. Géczy M. Erzsébet, Szabonnya Eszter M. Jolánta és Lépes M. Katalin nővérek anyai gondoskodását, szerető tanításait a szívemben. Meg kell említenem Enzsöl Ellák „gyalog” pap barátomat is, aki két lábon járó üzenetet jelentett sokunknak.

– S a néptáncmozgalomban, a népzenében ki volt legnagyobb hatással Önre?

Tímár Sándor, kinek melengető szárnyai alatt tíz évig szólistája lehettem az Állami Népi Együttesnek, arra biztatott: ne menjek bele a mocsárba, mert lehúz a hínár. Széles Andrással Budai Ilona népdalkörében voltak meghatározó koncertélményeim, s ez a barátság azóta is tart; csakúgy, mint Szabó András előadóművésszel. Marosi Julianna a beszédes éneklés megtestesítője volt. Sokszor hangoztatta: „Fájdalom fölött tündökölni! Ez az élet csodája!” Kallós Zoli bácsi maga volt a tetőtől talpig ének. Sokszor elkísérhettem népdalgyűjtő útjaira. Domokos Pál Péter, a moldvai csángó magyarok nagy ismerője, tisztelője sokat érdeklődött a Galga mente felől.

– Ha gondolatban visszatekint harminc évvel ezelőtti önmagára, s összehasonlítja a mai huszonévesek énképével az akkori „Maczit”, mit mondana?

– Nagy akaraterővel, cselekvő energiával, tiszta szemmel, bizakodóan, töretlen hittel és lelkesedéssel, s visszafogott alázattal néztem a világba. Kegyelemként élem meg ma is, hogy vidám természettel, sok mosollyal és nevetéssel áldott meg az Isten, s mindehhez nyitott szívet kaptam. Fiatal énekesként egy nap az ország akár három különböző helyén is közönség elé léptem. Nyáron heti váltásokban hat táborban tanítottam és tanultam, szinte alig aludtam. Könnyen ment minden. Egészen máshonnan és máshogyan indultunk, mint a mai fiatalok. Bár én nem panaszkodom, hiszen az Állami Népi Együttessel bejártam a világot. Mindig volt előttem cél, tudtam, Kinek dolgozom, Ki az „állandó főnököm” a Jóisten személyében. Andersennel tudtam: felemelkedik minden szív a népdal madarával, amely örökké énekel. Rónai Lajos zenész barátommal gyűjtöttük Galga mente népdalait és daloskönyvvé szerkesztettük. Akkor rang volt egy lemezt elkészíteni, ma már csak pénz kérdése.

– Rivaldafényben kell legyen a népdalénekes, vagy elég, ha Isten előtt állva kulcsolja énekes imára a kezét?

– Rivaldafény nélkül nem látják meg az embert; túl nagy a lelki-szellemi vakság. Énekes imára kulcsolt kézzel tudom, hogy Istennek, az Atyának a szeretete vezet. A legjobb utat gondolta el számomra. Ha nem így lenne, más úton vezetne. Azért imádkozom, hogy életem minden napja nevezetes és drága legyen. Bátorságot és erőt kérek, hogy naponként valami hasznosat és jót cselekedhessem. Egykor az emberek hitték és tudták: ha énekelnek, ha imádságot mondanak, ha tudatosan megélik az ünnepeiket, térben és időben egyaránt megerősítik helyüket a világban. Tökéletesen tisztában voltak egymásra utaltságukkal, és az égi erőkre hagyatkozás szükségességével. Egészséges maradt a lelkük, hisz a természet közelében éltek és ősi imádságot mondtak: „Ég szülte Földet, / Föld szülte fát, / Fa szülte ágát, / Ága szülte levelét, / Levele szülte bimbóját, / Bimbója szülte virágát. Virága szülte Szent Annát, / Szent Anna szülte Máriát, / Mária szülte Jézus Krisztusunkat, / Aki megváltott mindnyájunkat.” Az övéi vagyunk az örömeinkkel, gondjainkkal, a vidámsággal, az énekléssel együtt.

– Ön is sok egyetemi hallgatót indított útnak; köztük Csizmadia Annát, aki megnyerte az első Fölszállott a páva tehetségkutatót szólisták kategóriájában, s aki már tanítványainak adja át a népdal és a népénekek szeretetét. Ez az erős lánc, de úgy is mondhatnám láncreakció nemcsak énekest, táncost, hanem az egész nemzetet élteti…

– Jól látja. Csizmadia Anna magabiztos kiállással, remek stílusérzékkel, tudatosan és ösztönösen énekel. Intuitív képességeit kiválóan kamatoztatja. Őszinte jelenségként magával ragadja a hallgatóságot. Harmóniát sugárzó énekes, biztos intonációval, s aki csiszolatlan gyémántként tűnt fel előttünk, közöttünk. Szívós munkafegyelemmel, szenvedélyesen végezte feladatait. Igényes dalválasztásaival változatos műsoraiban gyönyörködhettünk. Úgy vélem: jókor volt jó helyen, s az első Páva-győztesként tüneményként ragyog közöttünk. A palócok konok hűsége összeköt bennünket, mert palócnak lenni kegyelmi állapot. Anna tudja, hol a helye. Hatalmas vággyal tért haza szülőföldjére, hogy a Szabadkai Zeneiskolában is – ahol egykor tanult – kamatoztassa tudását, szórja kincseit. De nagyon boldogok a szegedi és a hódmezővásárhelyi gyerekek és fiatalok is, akik tőle tanulhatnak és mosolyával nyernek megerősítést. Amióta énekel, azóta tanít – csakúgy, mint én –, hiszen a népdalok, melyeket a Vajdaságban örök ajándékul kapott szüleitől, nagyszüleitől, előénekesektől, nem az övéi. Azokat tovább kell adnia, meg kell osztania másokkal; azokkal a kincsekkel együtt, amelyeket életútján gyűjt még hozzá. Ez az erős lánc, láncreakció valóban örökre összeköt bennünket, és az egész magyar nemzetet élteti, erősíti.  

– Kerestem a nevét a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem oktatói között, de nem találtam. Amikor tanított, mit tapasztalt? Mindegyik hallgatónak olyan fontos volt e közeg, e műfaj, e létforma, mentalitás és magatartás, mint amilyen Önnek?

– Jelen pillanatban sajnos nem tanítok az egyetemen, de – a 45. zsoltár soraival – „Szívemből ünnepi ének árad, s dalomat zengem a Királynak.” Örökké hálás vagyok Vakler Anna tanárnőnek, a népi ének tanszék vezetőjének, valamint Richter Pál igazgató úrnak, hogy meghívtak egykor tanítani. Galga mente szebbnél szebb dallamkincsét, népdalait, népénekeit, népzenéjét méltó helyen, a Zeneakadémia falai között oktathattam. Sok tehetséges, érzékeny lelkű fiatal első kézből tőlem hallhatta népdalörökségünket. Számos nyitott, kedves hallgatóval találkoztam a nyolc év alatt, kikben pezsgett a tudásvágy, a mélyreható érdeklődés, az igényesség és a maximalizmusra való törekvés, akik nagy ambíciókkal keresik hangjukat, és benne önmagukat. Hála van a szívemben mindannyiukért. Azokért, akik bárhol éneklésre nyitják az ajkukat vagy kézbe vesznek egy hangszert, megtanulnak egy táncmotívumot. A fiatalok örökítik át ezeket a kincseket. Boldog az a nép, akinek van kire bízni ősi kultúráját.

– A turai művelődési házban művészeti vezetőként dolgozik. Magot vet népnek, nemzetnek; jóllehet a gyümölcsérésnek nem biztos, hogy mindig tanúi lehetünk…

– A népdalénekes csoportokat, a Turai Kisénekmondókat és a Turai Férfi Dalárdát vezetem, de a többi folklórcsoport néptánc-, népzene- és népdaltanításában is segédkezem. Közreműködöm különféle népművészeti rendezvények szervezésében is, és szívesen vállalok előadó-művészeti tevékenységet is. Feladataim közé tartoznak még a különféle gyűjtések, kutatások, mivel a felszínre kerülő – eddig még lappangó – népdal- és táncmotívumkincs egyedülálló értéket képvisel. A gyerekekkel mindig könnyű dolgom volt, hiszen fogékonyak a szépre, az értékre, és a szeretetre. A bizalomra mindig szeretet és bizalom a válasz, s már most tisztában vannak azzal, hogy feladatuk az értékmentés és -továbbítás. A kultúra visszatanítható azoknak is, akik már nem születtek bele a még élő hagyományba. Az autentikus magyar népdalok tanulása mellett néphagyományainkkal, népviseletünkkel ismerkednek kicsik és nagyobbak, de a szokásdalokból is kapnak ízelítőt, és a kézművesség alapjaiba is „belekóstolhatnak”. A csoportok az éneklés és az alkotás örömének, a közösségteremtés, a hagyományos női és férfi szerepek megőrzésének szándékával jöttek létre.

– Koncertmisék, zenés áhítatok, önálló műsorok és a közönség szeretete élteti. Istenről is beszél, az Igéről, a szeretetről. Jókai Anna azt mondta: Sír az Isten, nekünk nincs más dolgunk, minthogy letöröljük a könnyeit…

– Jókai Anna először a félelem leküzdésére biztatott gondolataival, aztán örömmel töltött el, hogy a Nemzeti Együvé Tartozás kuratóriumában is találkozhattunk. Nagy kár, hogy már csak múlt időben beszélhetünk róla. Ez a gondolata is csodálatos, s nekem is az a célom, hogy krisztuskövetőként énekes fohászaimmal letöröljem Isten könnyeit. Adni, hogy gazdagabb legyen az ember. A szívesen végzett munka öröme az embertől semmit sem vár, és semmit sem kér. De én mindent kérek és várok Istentől: az emberek megszentelődését és az én küldetésemhez szükséges erőt is, hogy a jóság és a szeretet csodáit tehessem. Azt is tudom, hogy az életet élni kell, nem elég hallgatni. Cselekedni, könnyeket letörölni, vigasztalni, erősíteni, jót tenni. Nehéz megfogni a kezét annak, aki ökölbe szorítja vagy karmolni készül.  Wass Alberttel vallom: „Nekem már csak az a dolgom, hogy hidat építsek a múlt és a jövendő között. És, hogy ennek a hídnak pilléreibe beleépítsek mindent, amit a múltból a jövendőbe átvinni érdemes.”

Beszélgetésünk idején advent titka reszket a levegőben. Milyen érzülettel készülődik az ünnep misztériumára, s adventi koncertjeire?

– Várom a közelgő ünnepet, mert e várakozás beteljesült öröme emelheti csak magasba a szívünket. Elcsatolt magyar területekre készülök a Vajdaságban. Régóta szívügyem a nemzeti egységet erősíteni, s a jótékonysági koncertjeimen a népénekek és a népdalok erejével próbálom gyógyítani a sebeket, orvosolni a sebzettséget. Papp Lajos szívsebész professzorral imádságos szeretet köt össze. Évek óta együtt imádkozunk a verőcei templom előtt Magyarországért, és minden nyáron ott vagyok a tanyáján, ahol határon túli szegény gyermekeket táboroztat. E missziós felajánlás, ez a lélektől lélekig „nyújtózás” egyaránt erőt ad az anyaországi és a határon túli testvéreknek. Amikor az égiek valahová meghívnak, boldogan megyek, de ha a földiek szólnak, hogy lelki segítségre várnak, hogy túléljék a körülöttük lévő helyzetet, akkor is indulok, mert hiszem, hogy égi küldetést teljesítek. Isten az én fénylő napom. Ő vidámítja meg életemet. Ő az, aki boldogságra teremtett, és ő ad erőt akkor is, ha kialvóban a lelkesedés, hiszen a szeretet tüze újabb tüzeket lobbanthat lángra. Kell ennél több?

Lőrincz Sándor

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

 

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks