A világ egyetlen helye

Egy sivatagban látott, zöldülő fácska csodája

Mottó: A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés. (Pál apostol: A zsidókhoz írt leveléből)

Alig hihető, hogy ebben a kietlen pusztaságban, a száraz kövek, a vigasztalan homok, önnön árnyékának sivatag medrei fölött, a fulladásig kiszáradt hamuszín levegőben ez a bokor (?), cserje (?), fácska (?) kizöldüljön. És mégis – ember nem gondolná – zöldül és él. Valami kósza vízér lenne éppen itt a mélyben? Vagy egy véletlen csíra, egyetlen harmat elveszett ragyogásától megrészegülve az élet ízével atomjaiban, konokul, bódultan, a szenvedések homályain át mint a magát tíz körömmel mentő küzd, növekszik a mindig pillanatnyi öröklétig?

Lehet, hogy így van, lehet, hogy másként. Hallottam egy mesét, mintha éppen erről, egyszer, réges-régen, még gyerekként. Ezt mondom el most.

„Van a világon egy madár. Ennek a madárnak a csőrében van az a mag, amiből bárhol, bármikor, bármilyen körülmények között is kizöldülhet egy fa, a Világ Erejének Fája. De van ennek a nem túl nehéznek látszó feladatnak egy súlyos feltétele: meg kell találni azt a helyet, ahol egyszerre együtt hallani a Föld, a Fény és az Ég termékenyítő, életért könyörgő énekét. Ezt nem könnyű megtalálni, mert ez az ének egyszerre csak egy helyen hangzik fel. A madár tehát, csőrében a magocskával a magasba szárnyal, hogy megkeresse a Helyet. Körülrepüli a földet, s egyszer csak éneket hall. De olyan pontra talált, ahol csak a Föld énekét hallja. Tudja, hogy ez jó, ez öröm, ám nem elég, és tovább kell kutatnia. Megint szárnyra kel tehát, és már másodszor repüli körül a földet. És egyszer csak talál egy helyet, ahol megint ének hangzik föl. A Földé és a Fényé. A madár megörül, de szomorú is, mert tudja, hogy ez jó, de még ez sem elég. Harmadszor is nekivág. Már-már útja végén jár és fáradtan-csüggedten bukdácsol a levegőben, már-már mindenről lemondva, már-már a lezuhanás előtt. De egyszerre csak hármas hangzatot hall: igen, a Föld, a Fény és az Ég énekét. Együtt! Tudja, hogy most már jó helyen jár, és ujjongó szívvel ejti le a magocskát. És akkor veszi észre, fogja föl, hogy micsoda kietlen pusztaság ez, száraz kövek, végtelen, vigasztalan homok világa. A madár csodálkozik, szorong, de aztán csodálatosképp megkönnyebbül, mert megérti, hogy erre a fára éppen itt van szükség, ennek a fácskának éppen itt kell kizöldülnie, ebben az élettelen sivatagban. És úgy is lesz, úgy is lett, ez az a cserje, amit itt látunk. Érte szólt az ének. A madár pedig folytatja útját, röpül fáradhatatlanul, hogy megtalálja a minél több, de a mindig egyetlen, a legfontosabb helyet, ahol a Föld, a Fény, az Ég dalában, a Világ Szépségének Fája kizöldülhet. Mert tudja, látta, hogy az élet mindenhova képes eljutni, és a világot gazdagítani kell fával, zölddel, élettel, bizalommal.”

Lehet, hogy így van, lehet, hogy így volt, lehet, hogy másként. De akárhogyan is van, én ennek a szép és igaz mesének hiszek, és mindig örülök annak, hogy hihetek benne, amikor a világnak ezt a különös, szépségesen szép képét látom.   

 

 

A zene hatalma 

A dolog úgy kezdődött, hogy Jóska (a neve különben nem is lenne érdekes, de jó, nevezzük a nevén a Jóska-gyereket), aki a Duna mellett nőtt fel, az ötvenes évek elején részt vett valami meg nem engedett akcióban, hogy milyenben, arról érdekes módon sohasem beszélt. Ha kérdeztem, csak legyintett egyet, és oldalra nézett, kicsit fölfelé, valahova a messzeségbe. Mondják, valami megjegyzést tett annak idején, meg államellenes viccet mesélt, sőt még röplapokat is terjesztett. Mindezek következményeképpen arról, hogy továbbtanuljon, nem lehetett szó.

Így nem volt más választása, mint hogy a szocialista városok építkezésein segédmunkásként dolgozzon. Lapátolt, csákányozott, maltert hordott, építőanyagot vitt a mesterek keze alá. Munkatársai szerették, mert megbízható, békés ember volt. Így teltek, minden különösebb esemény nélküli napjai. Azt meg már megszokta, hogy figyelik. Ugyan, kivel ne fordulna ez elő?

Jóska tehát teljesen közönséges életet élt. Volt azonban egy különös, megkülönböztető sajátossága, az, hogy nagyon szerette a zenét. Mit szerette!, élt-halt érte. Emiatt egy kicsit csodabogárnak tartották, de tekintélyt is adott neki. Hangversenyekre járt, lemezeket gyűjtött. Ez a zene iránti vonzódás vagy szenvedély nehezen volt megmagyarázható. Az viszont tény, hogy édesanyja sokat és nagyon szépen énekelt, már akkor is, amikor a fiúcska még a pocakjában szunnyadt, s így szinte foganása pillanatától hallgathatta a felcsendülő dallamokat.

Egy alkalommal Jóska éppen valami lapátolással, a terep tisztogatásával volt elfoglalva, amikor valahonnan, jól hallhatóan Bach: V. Brandenburgi versenyműve hangzott fel. Jóska egy pillanatra megállt, és egy pillanat alatt átlényegült. Így, ebben az állapotban folytatta a lapátolást, ami ez után bár külsőre ugyanaz, lényegében azonban teljesen más lapátolás volt, mint amit eddig folytatott.

Vannak az életben valószínűtlen pillanatok. Mégiscsak munkahelyről volt szó, ami nem eleve a megszentelt rend helye, nem templomi hely. Innen is, onnan is hallatszottak az építkezés hangjai: a daruk csikorgása, az autók zúgása, egy-egy kiáltást hozott a szél, zörejek sodródtak. De a zajban csöndek is voltak. Érintetlen, átlátszó, tükrös tisztaságú csöndek. És ezekben a csöndekben kiteljesedett, és teljes pompájában áradt ki a zene. Zaj, zörej, nem érinthette. De csak annak, akinek füle van, hogy meghallja. Jóska éppen ilyen volt. Képes volt arra, hogy átszellemülten figyelje az összhangzást együtt, és minden hangot külön-külön. Szerencséje is volt, mert a munka során olyan részhez ért, ahol a lapátolni való anyag száraz, és a folyami homokhoz hasonló finomságú volt, minek következtében jóleső könnyedséggel hatolt bele a lapát. Jóskát különösen az első tétel befejező része bűvölte el. A hangok minden kötöttségtől megszabadulva, valami szent őrülettel rohannak a megsemmisülés vagy éppen a beteljesedés felé, minden pillanatban megteremtve és ugyanakkor elvesztve a maguk fölötti kontrollt, mert valami sosem elért csúcs, kifutás, ragyogó megkoronázás, boldog öntudatlanság várja őket, ahol többé nem érvényesek a kiegyenlítődés szabályai, semmiféle szabály sem érvényes, mert itt már csak a fel nem fogható kegyelem adhat felmentést a végső rend megtalálásának Istent kísértő vakmerőségétől. A fiú észre sem vette, hogy szerszám van a kezében, s az néha meg-megkoppan. Teljesen mindegy volt, hogy mit csinál, mert ekkor minden egyenrangú volt számára a zenével.

A baj természetesen nem ez volt, hanem az, hogy hátulról, a kissé lejtős terepen, az oldalt felhalmozott betongerendák felől egy dömper közeledett feléje. A dömper lassan, halkan mormogva közeledett, duruzsolt, s valahova távolabbra tartott volna. Az okozta a bajt, hogy Jóska, miközben a lapátolással volt elfoglalva, és a zenébe merülve nem hallotta a munkagép hangját, a dömper vezetője pedig, mivel éppen úgy fordult, hogy takarásban volt, nem vette észre az ott tevékenykedő embert. Illetve, amikor észrevette, már késő volt, és Jóska is későn próbált elugrani. 

A baleset következtében éppen hogy elkerülte az amputációt. Sokáig volt kórházban, sokat kínlódott a rehabilitáció során. Aztán nem számítva a bicegést, egészen jól rendbe jött. Később a történelem is fordult arra, amerre fordult, s Jóska, miután sikerült elvégeznie a technikumot, munkavezető lett, s így mentesült a fizikai munkától.

Zene nélkül élete végéig nem tudott meglenni. De a legérdekesebb az, hogy minden zeneművek közül Bach: V. Brandenburgi versenyművét szerette legjobban. „Vannak dolgok, amelyekben élet és halál kérdései kifejezetten nekünk valóan, színről színre jelennek meg” – szokta mondogatni. Ezt hallva még azok is megértően bólogattak, akik nem egészen értették, hogy tulajdonképpen miről is van szó.

G. Tóth Károly

 

 

2020-03-01

 

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

 

1%

 

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks