A világosságot nem lehet véka alá rejteni...

Fésűs Éva meseíró művein, rádiójátékain generációk nevelkedtek, és a mostani fiatal szülők is örömmel veszik kézbe könyveit – újra felfedezve kedves mesefigurákat, ismerős történeteket. A ceglédi születésű, Kossuth-díjas meseíró Kaposvár és Vác díszpolgára, 1950-től élt a somogyi megyeszékhelyen, ahol 93. évében 2019-ben örök álomra szenderült. Szentendrén élő fiával, Temesi Balázzsal, szerzői jogainak örökösével beszélgettünk szellemi hagyatékának megőrzéséről, népszerűsítéséről.

 

– Milyen szellemi végrendeletet hagyott gyermekeire Fésűs Éva?

– Az életről szóló gondolatait, amelyeket tekinthetünk „szellemi végrendeletnek” is, elsősorban az írásai tartalmazzák – a gyermekeknek a meséi, a felnőtteknek sokkal átfogóbban a versei. Verseket előbb írt, mint meséket – az elsőt kilencéves korában közölte egy újság…

Formálisabban fogalmazva: ez nem kevés feladatot jelent számunkra – elsősorban nekem, mert én vagyok a szerzői jogainak örököse. Az írásait gondozni kell, és kiadni, amit lehet. Ez elsősorban a meséket jelenti; sok olyan van, ami nem jelent meg írásban, hanem csak elhangzott a rádió valamelyik műsorában. Most azon dolgozok, hogy minden írását rendszerezzem, számítógépre vigyem, hogy olyan ellenőrzött szövegek legyenek, amelyeket már könnyen fel lehet használni.

– Úgy tudom, Kaposváron is megtekinthetők lesznek személyes tárgyai…

– Igen. Szita Károly polgármester úr kezdeményezésére készül egy emlékszoba. Ennekfelszerelésére átadtunk néhány bútort. A több képen is szereplő dolgozó-sarkot az íróasztalával és a könyvespolccal, az írógépétés azt a kerek asztalkát, ahol sokakat látott vendégül egy beszélgetés közbeni kávéra, és amely asztalka talán ott is betölthet ilyen feladatot. A könyvespolchoz odaadtuk azokat a könyveket is, amelyeket ott tartott és részben a munkájához is használt. Emellett összegyűjtött gyermekrajzokat, róla szóló írásokat, fényképeket – majd válogatnak a rendezők belőlük.

– Hova kerül a Kossuth-díja?

– Édesanyám kitüntetéseit a végrendelete értelmében én őrzöm. Ha elkészül a kaposvári emlékszoba, akkor megegyezés szerint lehetséges ezeknek a kiállítása is – természetesen megfelelő védelemmel, s természetesen úgy, hogy azok csak letétbekerülnek Kaposvárra.

– Levelek, kéziratok, relikviák felett őrködik. Tudta, hogy ennyi minden megőrződött a sok-sok évtized alatt?

– Azt mindig tudtuk, hogy a szekrényeiben ott lapulnak a kéziratai. Emellett rengeteg fénykép és néhány érdekes tárgy is van, amelyek túlélték a háborúkat és visszanyúlnak 150 évre, mert itt nemcsak édesanyám, hanem a nagyobb család hagyatékáról is beszélünk, amelyet ő őrzött.Itt nálam van a falon egy olyan fénykép, amely egyik ükapám, leveldi Kozma Sándor családját ábrázolja. A kiegyezés után ő szervezte meg az ügyészséget Magyarországon, és ő volt az első királyi főügyész. A fotón a dédanyám még karonülő kisbaba. Ő 1872-ben született. A családi levelesláda azonban ennél régebbre nyúlik vissza. Sok keresztlevél, házasságlevél egészen az 1700-as évek végétől megőrződött.

– A hagyatékban ráakadt valamire, aminek létezéséről nem tudott?

– Megtaláltam rengeteg iskolai bizonyítványt, egy kisebb fiókot csak ezekkel töltöttem meg. És megleltem azt a legelső, kilencéves kori versét, amelyről úgy tudta, hogy elveszett. Előkerült édesanyám gyermekként használt evőeszköz-készlete is – erről valóban nem tudtunk.

– Mit volt a legmegrendítőbb kézben tartani?

– Ilyen élményem nem volt, mert azért általában ismertük a megmaradt tárgyakat, és ezek csak relikviák…, nem a lényeg, mert az máshol van. Nem a világban. Ő így írt A lényeg című versében: „a rejtőzködő, ami sosem látszik, / de a lélekhez szelídült anyagban / tündöklőn ott sugárzik.” Ezért tudtam édesanyám temetésén az urnáját is a fiammal együtt vinni…

– Mit érzett, amikor néhány napja húgaival, Krisztinával és Ritával együtt részt vett a taszári iskola tanévnyitóján, amely egyben névadó is volt, hiszen az idei tanévtől már a Fésűs Éva Általános Iskolába járnak a helyi és a környező települések diákjai?

– Nagyon derűs ünnepség volt, és mindhármunknak jutott feladat is: Rita a Kapos Tv-nek nyilatkozott, a családjával Kölnben élő Kriszti az iskolai emlékkönyvbe írt szép sorokat, én beszédet mondtam. Nem a sajátomat, hanem amelyet édesanyám írt néhány éve egy kaposvári iskola évnyitójára, de most éppen idevaló volt. A névadó kapcsán az iskola kedves műsort állított össze édesanyám műveiből, jó volt hallgatni a gyerekek kiváló szerepelését. Hadd olvassam fel, milyen gondolatokkal köszöntem meg Faludyné Kiss Szilvia igazgatónőnek az iskola névválasztását: „Még ott Nálatok gondolkoztam azon, hogy miért is örülök, hogy éppen Ti vettétek fel édesanyám nevét – de nem tudtam olyan pontosan megfogalmazni, ahogy szerettem volna. Aztán itthon tovább forgattam a szavakat, és erre jutottam: a kisebb közösségekben élők sokkal közelebb állnak a valóságos élethez és annak igazi problémáihoz, mint a személytelenebb nagyvárosok lakói, akiknél ezeket sok álprobléma fedi el, és az, hogy Nálatok a környékbeli falvak gyerekei tanulnak, éppen ezt a közelséget fogja össze. Mindez pedig összecseng azzal a világgal, amely édesanyám meséiből is kibontakozik.”

– Édesanyja meséin generációk nőttek fel, jóllehet, sokáig nem is tudták róla, hogy Temesi Lajosnéként él három gyermekkel, s gyors- és gépíróként dolgozik, miközben mesék, mesejátékok tucatjai születnek régi, kiszuperált írógépén. Önöknek milyen gyakran mesélt?

– Mi voltunk az első számú hallgatói. Sokszor olvasta fel esténként az éppen elkészült mesét, kicsit tesztelve is bennünket: mit szólunk hozzá? Mi már ágyba bújtunk, de az íróasztala abban a szobában állt. Odaült, és a kislámpa fényénél olvasta fel Kukkantó, Csupafül vagy más mesehősének éppen aktuális kalandjait. A húgaimmal áhítattal és örvendezve hallgattuk. Mindez olyan természetes volt, hogy egyáltalán nem gondoltunk arra: különleges helyzetben vagyunk.

– Verseiben, meséiben a humánum mellett a természetszeretet, az istenhit is megjelenik. Az örök értékek mentén született e gazdag életmű. Számos interjút készíthettem vele, s bizony mindig elmesélte: a szerkesztőknek megmondta, ő istenhívő, így aztán templomba is jár, fia pedig egyházi gimnáziumban tanul… Ha ilyen háttérrel elfogadják írásait, akkor dolgozik. Elfogadták, legfeljebb figyelmeztették: ne fogja „vallásosra” a meséit. Ő ezt megtette, de így is evangelizált. Gyereket, szülőt, nagyszülőt. Ön is így érzi?

– A világosságot nem lehet véka alá rejteni, nem arra való. És akkor is világít, ha nem emlegetjük szüntelenül a fényforrást. A forrás pedig mindenkiben benne rejtőzik, még ha nyíltan nem is vallja be – mert nem belőlünk fakad. Ezért mindenkiben él az igény a becsületes, jószívű, egymást tisztelő élet után, amelyért természetes, hogy elsősorban saját magunkkal meg is kell küzdeni. Nem érhető el egy varázspálca-suhintással. Ezért is szeretik édesanyám meséit. Ez valóban evangelizáció a művein keresztül. Amikor pedig édesanyám az életéről beszélt, ott már nem kötötték a szerkesztői elvárások, nyíltan fogalmazhatott, és ezt mindig meg is tette. Ez is evangelizáció, és ez a módmindannyiunk számára nyitva áll.

– Édesapja a kereskedelemben dolgozott, és nemcsak férjként, apaként is sok feladat hárult rá. Ő jelentette a „hátországot”, hogy így segítse feleségét az alkotómunkában. Szüleitől milyen muníciót kaptak, amit magukkal vihettek a nagybetűs életbe?

– A már említett életforma igénylését, amelyet a szüleink is éltek, és amelyhez hozzátartozik Krisztus és az isteni örök értékek megvallása is. Emellett egy olyan szilárd és szeretetteljes hátteret, amelyre mindig támaszkodhattunk, és amelyre örömmel gondolunk vissza. De ha már szóba hozta: számomra még azt is, hogy Pannonhalmán élhettem és tanulhattam négy évig. És Pannonhalma nem négy évre, hanem egy életre szól…

– Önök, gyerekek, mindhárman nagyszülők már. Gondolom, fő helyen a Fésűs-mesék vannak a polcon. Az unokák hogy fogadják dédanyjuk történeteit?

– Az első unokám egy napon született édesanyámmal, ő ezt mindig külön „kiváltságként” éli meg. A nagyobbak természetes, hogy már ismerik a meséket – mármint a Magyarországon élők. A németországiak nem beszélnek magyarul – legalábbis egyelőre. Ezeket a meséket viszont nem lehet lefordítani, mert ide íródtak, magyarul. Édesanyám sem engedte meg a fordításokat. A legnagyobb lányomék mást is tettek: kiadták a „Csupafül 22 meséje” könyvet annak első megjelenése ötvenedik évfordulójára. Az ő családjukban így még hangsúlyosabban vannak jelen édesanyám meséi. Természetesen az unokáink mást is olvasnak, hiszen mi is sok mesekönyvet ismertünk akkoriban.

Lőrincz Sándor
Fotók: Kovács Tibor

 

 

2020-10-10

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks