A wittenbergi 95 tétel és a trienti zsinat

Ötszáz évvel azután, hogy Martin Luther wittenbergi teológiaprofesszor 1517-ben a nyilvánosság elé lépett kora bűnbánati gyakorlatát kritizáló nézeteivel, a reformáció emlékéve ráirányítja figyelmünket ennek az eseménynek a jelentőségére a kereszténység történetében.

Talán meglepően hangzik, de maga Luther nem használta a reformáció szót saját törekvéseivel kapcsolatban, pontosabban ezek közül csupán az egyetemi tanrend humanista szellemű megújítására értette. Neki az volt a fontos, hogy a keresztények vallásossága újra evangéliumi legyen (erre utal az evangélikus kifejezés). Mindazt, ami az ő fellépése nyomán az egyházi életben megváltozott, csak egy évszázaddal később, az 1617-es jubileumi ünnepségek nyomán kezdték reformációnak nevezni. Pedig a latin reformatio szó („átalakítás”, illetve teológiai értelemben „az eredeti helyreállítása”), mint az egyház megújulásának programja, ismert volt a XVI. század elején, de kánonjogi összefüggésben használták, s a visszaélések kiküszöbölését, a „régi jó” törvények újbóli életbe léptetését és a törvényszegők – elsősorban a klerikusok – megbüntetését értették rajta.

Ha felütjük azt az éppen 1517-ben kiadott, s egyetlen példányban fennmaradt könyvecskét, amely a veszprémi püspökség két évvel korábban tartott egyházmegyei zsinatának határozatait tartalmazza, akkor abban megtaláljuk a reformatio szót a papság életének megjavításával kapcsolatban, szigorú büntetéssel fenyegetve az ellenszegülőket. Talán nem kell hosszabban érvelni amellett, hogy Luther felismerései az egyház megújulásával kapcsolatban ennél a jogi és klerikális megközelítésnél mélyebbre hatolók voltak; amint később, az Asztali beszélgetésekben feljegyezték szavait: „hiábavaló az erkölcsök reformálása, ha a tanítás marad a régiben”. 

A reformáció évente visszatérő emléknapja (október 31.) a közvélekedés szerint arra emlékeztet, hogy Luther Márton kifüggesztette 95 tételét a wittenbergi vártemplom kapujára. Csakhogy maga a reformátor, amint Erwin Iserloh katolikus egyháztörténész az 1960-as évek elején tisztázta, soha nem állított ilyesmit, a „legenda” eredete a közeli munkatársnak, Melanchtonnak Luther halála után, műveinek összkiadásához írott előszava, amelyet inkább allegorikusan kell felfogni. Újabban azonban előkerült a reformátor időskori titkárának, Georg Rörernek egy feljegyzése, amely – még Luther életében – azt örökítette meg, hogy a téziseket kifüggesztették a wittenbergi templomok (!) kapuira. Ezt a korabeli egyetemi szokások fényében úgy lehet érteni, hogy a professzor az egyetem „hirdetőtáblájaként” használt templomkapukon tette közzé azokat a vitapontokat, amelyekhez hozzászólást várt kollégáitól és tanítványaitól. S valóban, az eredetileg latinul megfogalmazott tézisek elé a szerző odaírta, hogy „akik nem jelenhetnek meg ezeket velünk élőszóban megvitatni, tegyék meg a távolból írásban”. Mivel a tézisek nyilvánosságra hozásának apropóját a város környékén elhangzó, visszaélésgyanús prédikációk szolgáltatták, a wittenbergi professzor egy kísérőlevéllel elküldte a 95 tételt az illetékes egyházi elöljáróknak; e kísérőlevél dátuma Mindenszentek ünnepének vigíliája (előestéje), azaz október 31. Az már a professzor baráti körének köszönhető, hogy a téziseket németre fordították, és mindkét nyelven kinyomtatták, ezáltal a nem túlságosan jelentős egyetem addig kevéssé ismert tanára hamarosan híressé vált.

Mi volt az az újdonság a wittenbergi tézisekben, amely túlmutatott az egyház megújulásának már jó ideje „a levegőben lévő” problematikáján, illetve a Bibliához fordulásnak a humanista tudósok által már addig is képviselt programján? Ezen a ponton nem elégséges a búcsúcédulák árusítása körül kialakult visszaélésekre hivatkozni, arra tudniillik, hogy a bűnök megbocsátása után a „jogos” lelki büntetések alól milyen feltételekkel lehet megszabadulni. Van rá példa, hogy a visszaélések ellen felléptek az egyházi hatóságok, a már idézett veszprémi zsinati anyag is tartalmaz ilyen rendelkezést, de abból a megfontolásból, hogy a búcsút hirdető szerzetesek ne veszélyeztessék a plébánosok hívektől származó jövedelmeit. Az újdonság egyrészt az ágostonos remeterend reformágához tartozó szerzetes-professzor egzisztenciális érintettségében állt. Luthert, aki éppen 1517 táján kezdte eredeti családi nevét (Luder) humanista módon, görögösítve használni (az eleutheriosz, szabad szóra, és ennek Szent Pál-i értelmére utalva), ebben az időben egy intenzív spirituális tapasztalat, az úgynevezett toronyélmény hatására a megigazulás teológiai problematikája foglalkoztatta, vagyis hogy az ember miként válhat Isten előtt bűnösből igazzá? Erre a kérdésre, úgy látszik, a korabeli egyházi gyakorlat által kifejlesztett „kegyelmi marketing-módszer” nemcsak Luther, hanem sok hívő számára sem adott megnyugtató megoldást. Másrészt a tézisek felvetettek egy másik, nem kevésbé lényegbe vágó teológiai problémát, azt, hogy az egyház, illetve a római pápa milyen felhatalmazás alapján igényli magának a kegyelemközvetítés jogát, azaz szab feltételeket a búcsú elnyeréséhez, és a Szentírás ad-e ehhez kellő támpontot? A disputa tehát már kezdetben sem csupán az egyházi életben tapasztalt visszaélések körül forgott, hanem az egyházi hatalmáról kialakított tan volt a tétje, amit az is mutat, hogy néhány hónapon belül a pápai udvar is aktív résztvevője lett a lutheri tételek megvitatásának.

A wittenbergi tézisek fél évezrede történt közzétételének hatásai szerteágazóak. A kereszténység története szempontjából mérföldkőnek bizonyult, mert egyházszakadáshoz vezetett, ráadásul a lutheri örökségre hivatkozó protestantizmus sem tudta megőrizni szervezeti egységét, és a hitvallások mentén több irányzatra bomlott. Az újkori társadalomtörténet szempontjából ma már megkerülhetetlen annak vizsgálata, hogy a konfesszionalizáció, felekezetszerveződés milyen hatást gyakorolt a modern államszervezet kialakulására, az emberek mindennapi életére és a kultúrára.

Ugyanakkor a radikális egyházreform visszahatása a római pápa hűségén megmaradt egyházrész, azaz a római katolikus egyház koraújkori újjászerveződését is befolyásolta. Nemcsak azért, mert ezen újjászerveződés első nagy lépését, a trienti (trentói) zsinatot a hitszakadás felszámolásának vágya kényszerítette ki, hanem abban az értelemben is, hogy – az amerikai egyháztörténész, John W. O’Malley találó megfogalmazásával élve – „a zsinat ágendáját (a teendők listáját) Luther írta”. Persze ezt nem szó szerint kell érteni, hiszen a wittenbergi reformátornak, bár hangoztatta az egyetemes zsinat összehívásának igényét, az 1540-es években már nem fűződött érdeke újabb tárgyalásokhoz a „pápistákkal”, inkább arra lehet gondolni, hogy a zsinati atyák nem tértek ki a Luther által felvetett kérdések megválaszolása elől. Dogmatikai téren nem mélyedtek el túlságosan azokban a témákban, melyeket a reformációs mozgalom fősodra sem kérdőjelezett meg (ilyen például a szentháromságtan), viszont alaposan körüljárták a megigazulás tanát, ami Luther szívügye volt. Hosszas munkálatok előzték meg a szentségtani határozatok elfogadását, különös tekintettel a szentmiseáldozatra és az egyházi rend szentségére, s bár nem vetették el mindenestül a középkori örökséget, amint azt Luther és követői igényelték, de nem is hagyták figyelmen kívül az általuk felvetett problémákat. Mindezek előtt azonban tisztázták azt a módszertani kérdést, hogy a Szentírás mely könyvei tekinthetőek kánoninak, azaz a teológiai érvelés kiindulópontjának, aminek következtében végső soron nem ugyanaz a Bibliája a katolikusoknak és a protestánsoknak.

A régi egyházi gyakorlatot ért reformátori kritika, de még inkább az evangélikus mozgalom felekezeti struktúráinak a trienti zsinat időszakára (1545–1563) jelentősen előrehaladt megszilárdulása katalizátorként hatott a római katolikus egyház belső folyamataira, a katolikus reformnak nevezett törekvés ugyanis egyszerre volt a régi egyházfegyelem helyreállítása és korszerűsítése. Az a versenyhelyzet, amit a felekezeti viták idéztek elő, a zsinat első szakaszában arra ösztönözte a püspököket, hogy a humanista eszményeknek megfelelően az igehirdetés és az oktatás színvonalának emelését szorgalmazzák. A zsinat végén elfogadott határozatok az egyházreform Luther előtti paradigmáját követték, vagyis a régebbi fegyelmi normák érvényre juttatását tűzték ki célul, de az egyház strukturális működésének a realitásokat szem előtt tartó felülvizsgálatával párosulva. Érdekes, hogy az újkori katolikus identitás sok olyan jellegzetessége, amit később „tridentinek” tartottak, nem is magán a zsinaton alakult ki, hiszen Trentóban többnyire csak az alapelveket fektették le (erre a „tridenti misekönyv” a legjobb példa). Ahhoz, hogy a számos kompromisszum árán kidolgozott reformprogram ne maradjon csupán írott malaszt, hanem a megújulás hatóerejévé váljon és meglegyen a szándék is a végrehajtásra, úgy látszik, szükség volt a lassanként visszafordíthatatlanná váló egyházszakadás sokkjára.

Gárdonyi Máté