Adventi reménység

Advent nem csak a várakozás, de a reménység ideje, hiszen aki igazán, szívvel-lélekkel várakozik, az egyben reménykedik is.

 

Az igazi várakozás elmélyült lelki-szellemi tevékenységet és reménységet jelent az eljövendő időre nézve. Ilyenkor ugyanis „anticipáljuk”, előre megragadjuk azt, ami jó esetben a jövőben fog megtörténni velünk. „Várva vártam az Urat, és Ő lehajolt hozzám, meghallotta kiáltásomat. Kiemelt a pusztulás verméből, a sárból és iszapból.” (Zsolt 40,2–3) Ez a bajba jutott ember sem szabadulhatott volna meg nehézségeitől, ha nem várva várja az Urat, ha nincs meggyőződve arról, hogy a Magasságos még a legnagyobb mélységbe is képes lehajolni érte. Ez ránk nézve is igaz, tehát jó, ha az adventünket, a várakozásunkat a remények, és nem a körülmények határozzák meg. Soha nem látott nehézségek idején azonban kinek van kedve ünnepelni? Kérdés, hogy egyáltalán lesz-e ünnepünk, s ha lesz, akkor milyen lesz.

A karácsony az isten-gyermek születésének ünnepe, a születés pedig maga az élni akarás, a jövőbe kapaszkodás, a reménységhez való ragaszkodás. Márpedig a reménytelennek tűnő helyzetekben az egyetlen, a túlélést támogató stratégia a reménység. Ily módon az advent nem más, mint reménykedő várakozás az igazi Reménységre, az Úr érkezésére, az eljövendő találkozás örömére.

Az igazi reménység Jézusban, a Fiúban és a fiúságban van, mert „Gyermek születik, fiú adatik nekünk”, aki által mi magunk is fiak lehetünk, és Istenhez mint atyához kötődhetünk. Itt a kötődésen, s az így létrejött kapcsolaton van a hangsúly, mely a létezés örök dilemmájára adhat választ nekünk, mert „Szélfútta levél a világ. / De hol az ág? de Ki az ág?” (Zelk Zoltán). A teremtett világban ugyanis minden kötődni akar: a levél az ághoz, az ág a fához, a fa a földhöz, amelyből kisarjadt. Még a bolygók és a csillagok is kötődnek, vonzódnak egymáshoz, vonzzák és taszítják egymást, mint a mindenség részei, saját naprendszercsaládjuk tagjai. Az állatvilágban is jelen van ez a kötődésre és kapcsolatokra épülő magatartás. Érdekes volt látni, ahogy egy idomított oroszlán kötődött a gazdájához, mivel néhány napig nem találkozhattak, a ragadozó percenként odadörgölőzött az idomárjához, jelezvén a kapcsolatuk fontosságát, az újabb együttlét varázsát. A domesztikált állatokról, kutyákról, macskákról tudjuk, mennyire képesek kötődni az emberhez, vele élni, olykor vele halni. Persze egymáshoz is kötődnek az állatok, az így kialakult kapcsolatokból származnak az utódok.

Az emberek világában ugyancsak nagy jelentősége van a kötődésnek és a kapcsolatteremtésnek, különben a magány vagy a semmi ága vár a szívünkre és ránk. A kapcsolatnélküliség igazi kárvallottjai például a hajléktalanok, akik előbb-utóbb elvesznek a maguk sivatagmagányában. Létezésünk alfája és ómegája a kötődés és a kapcsolat, amely testünknek, lelkünknek biztonságot, otthonosságot ad. A kapcsolati zavarok a családban és más emberi kapcsolatokban sajnos egyaránt jelen vannak. „Szeresd felebarátodat, mint magadat” – mondja Jézus, mert aki jóban van önmagával, csak az tud jóban lenni másokkal is. Az egymással való kapcsolatunkat megelőzi az önmagunkkal és az Úrral való találkozásunk, mely ugyancsak a szeretetre kell, hogy fókuszáljon.

Az adventi reménység záloga Jézus születése, a fiúság csodája, mely Isten és ember meghitt kapcsolatát munkálja. „Békíts ki Magaddal s magammal, / Hisz Te vagy a Béke!” (Ady) Csak az irgalmas, atyai szeretet tud kibékíteni minket a Teremtővel, önmagunkkal és egymással. Ez a bensőséges kapcsolat az, ami az élet és halál szűk mezsgyéjén botorkáló lépteinknek némi biztonságot adhat, miként a védőháló a légtornászoknak, akik bátrak és elszántak a magasban, mert tudják, ha zuhannak is, mintha Isten kezébe esnének, életben maradnak. Életünk során nemegyszer a védőháló is eltűnik, s nem marad más számunkra, csak a reménység, ami nem hagy cserben, „nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által” (Róm 5,5).

Szeretni és szeretettnek lenni, valakihez kötődni: minden igazi kapcsolatnak paradigmája lehet ez a szenvedélyes szeretet, amely olykor szenvedéssel teli, a kereszt jelét viseli. Csak reménytelen helyzetekben van igazán szükség a reménységre, az Örökkévalóval az életen és halálon is túlmutató, kikezdhetetlen kapcsolatra, melynek lényege a szeretet. Erre a reménységre paradox módon a reménytelenségben is csak reménységgel lehet várni.

Egyáltalán nem könnyű reménykedni akkor, amikor mélység vesz körül bennünket vagy bármilyen veszély fenyegeti az életünket. Jómagam kertünk őrállóitól, hűséges virágainktól tanulok mostanában reménykedve várni. A fázó, lassan már didergő leanderek és hortenziák családja kissé megkésve került melegebb helyiségbe. Néhány nap múlva, mikor benyitottam hozzájuk, meglepődve tapasztaltam, hogy az eleddig hideg és üres kamra és garázs megteltek élettel, a reménykedő élet melegével. A leanderek és hortenziák egymáshoz simulva, a hidegben összebújva a reménykedő életet lehelték rám, szavak nélkül is ezt mondván: „Idebenn sötét van, hiányzik nekünk az áldott nap simogatása, de nem hagyjuk el magunkat, összekapaszkodunk, így melegítjük egymást és várjuk reménykedve az éltető tavaszt.”

Jeles napok várnak ránk is mostanában, azonban a vírus egyre terjed, egyre nehezebb a helyzet, s várhatóan december derekán fog tetőzni a járvány mostani hulláma. Ilyen körülmények között készülhetünk a karácsony ünnepére, mely úgy tűnik, valóban más lesz, mint a többi. Elmaradnak majd a nagy találkozások, lakomák és ajándékozások. A népes családi ünnepek helyett immár szerény kis együttlétekre gondolhatunk csak. Szóval más lesz ez a karácsony, s ezért másként is kell készülnünk rá. Mindenekelőtt úgy, hogy megkérdezzük: valóban olyan nagy baj az, hogy más lesz a karácsonyunk, mint eddig volt?

Mert hátha jobb lesz, szerényebb, csöndesebb ugyan, de meghittebb és elmélyültebb, mint korábban lehetett. A lázas készülődés, a sok lótás-futás, a „kötelező” ajándékozás, a nagy vendégségek bizonyára hiányozni fognak mindaddig, míg meg nem érezzük szánkban „nevének jó ízét”, s a békességet, mely testünket-lelkünket egyaránt átjárja, szorongó várakozásunkat csöndes áhítattá formálja. Az ünnepi készülődés édes terhét megadással hordoztuk, miközben sokszor elmondtuk, fáradozásunk hiábavalónak bizonyult, a karácsony békéje és öröme az ajtónk előtt kopogtatás nélkül elvonult. Íme, itt a lehetőség arra, hogy csöndesebb, szerényebb, de békésebb, örömtelibb karácsonyunk legyen, melynek fókuszába nem annyira a találkozás és az ajándékozás, hanem inkább a spiritualitás kerül. Ehhez pedig nem kell mást tenni, csak ismét gyermekké lenni, mert „a gyermekeké az Isten országa”. Mert ők tudnak igazán lelkesedni mindenért, a betlehemi jászolért, a kisdedért, a karácsonyfa alatt elhelyezett ajándékokért, melyekkel azonnal játszani kezdenek. Gyermeknek lenni ugyanis azt jelenti: szüntelenül játszani, vagyis álmaikat, vágyaikat, elképzelt történeteiket valóra váltani. Amikor játszanak, megszűnik számukra a valóság, s térdig gázolnak a maguk megálmodta történetek sűrűjében. Egy darab fával is el tudnak játszani, mert abban száguldó autót, vonatot vagy űrhajót vélnek fölfedezni.

Nimród unokánk sokszor és szívesen játszott egy olyan traktorral, amelynek hiányzott a két első kereke. Engem nagyon bántott ez a hiátus, a hiányzó kerekek, legszívesebben leselejteztem volna ezt a játékot. Később rájöttem, hogy Nimród szemében és kezében ez a traktor nem egy csonka-bonka járgány, hanem egy csodálatos John Deere, amellyel pompásan lehet a földeken munkálkodni, például szántani. Szóval a gyermekek ilyenek, s ilyeneké az Isten országa is. Mi fölnőttünk, és közben elfelejtettünk játszani, pedig a bennünk lévő homo ludensre, a játékos emberre ugyanúgy szükségünk volna, mint a homo faberre és sapiensre, az alkotó és gondolkodó emberre.

„A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni” – kérdezi Kosztolányi, s fölsorolja, mennyi mindent lehetne együtt játszani. Karácsonyhoz közeledvén a Mindenható is megkérdezi tőlünk: „A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni”, akarsz-e betlehemest játszani, mint a kántálók, eljössz-e lélekben Betlehembe, abba a barlangistállóba, ahol egy Gyermek fekszik a jászolban, az én Gyermekem, az én szeretett Fiam? Akarsz-e vele, velem találkozni, akarsz-e karácsonyost játszani, gyermekké, Isten gyermekévé lenni? Ha igen, akkor ne görcsölj tovább, ne feszítsd túl a húrokat, engedd el magad, s fedezd fel a benned lévő tartalékokat. A halkan muzsikáló csendet, a lelked mélyén szunnyadó szeretetet és a gyermeket, aki voltál, s aki most is benned él, miként József Attilában, aki így írt magáról: „A kis kölyök, ki voltam, ma is él / s a felnőttet a bánat fojtogatja; / de nem könnyezik, egy dalt zöngicsél / s ügyel, hogy el ne szálljon a kalapja.”

Hát ne félj újra gyermekké lenni, mert én is ezt tettem azon az éjszakán, amikor a Megváltó megszületett Betlehemben. Bízzál bennem és magadban, s ne félj se élni, se meghalni, mert nem vagy egyedül, én mindig veled vagyok, hiszen Immánuel a nevem. „A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni”? Akarod-e hinni és remélni, hogy jó kezekben vagy, amikor rám bízod magad? Menj el egészen Betlehemig, mint a pásztorok vagy a napkeleti bölcsek tették, hogy meglásd a Kisdedet, s fölfedezd benne magadat és engemet.

Ne aggodalmaskodjál, engedd, hogy a lelked ráncai kisimuljanak, egy kis időre feledkezz meg a gondjaidról! Tudom, hogy nehéz így tenned, mégis azt kérem, hogy légy a játszótársam ezen a karácsonyon, játsszunk együtt betlehemest, bízzál bennem, bízd rám magad, én meg rád bízom a gyermek Jézust, az én egyszülött Fiamat.

Advent van, a reménység ideje, lassan közeledik a karácsony ünnepe. A görcsös igyekezetet tegyük félre, legyünk inkább Isten játszótársai, játsszunk vele betlehemest, játsszunk karácsonyt, a gyermekeink önfeledt örömét megirigyelve engedjük, hogy a lelkünk lassan megszülető, boldog csendjében fölzendüljön az angyali ének: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat” (Lk 2,14)

Simon István
lelkész

 

2020-12-19

 

 

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks