Ajándék Isten szolgálatában

Fecske Orsolya 1973-ban született Szőnyben. Édesanyja pedagógus, édesapja, Fecske András művészeti író. Gyermekéveit Lábatlanon töltötte, majd családjával Budapestre költözött.

 

   A szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán rajztanári diplomát szerzett 1996-ban, majd elvégezte a Római Képzőművészeti Akadémia festő szakát. 2003-ban belépett a Szociális Testvérek Társaságába. Tagja a Magyar Alkotóművészek Egyesületének és a Molnár C. Pál Baráti Körnek.

   – Milyen forrásokból táplálkozik alkotóművészként, illetve kik mutattak utat a művészi előrehaladásban?

   – Mélyen művészetszerető pedagógus- és művészcsalád, édesapám és nagypapám is foglalkoztak művészettörténettel és kortárs művészettel. Édesapám vezette a Hollósy Galériát, nagypapám pedig, akit szintén Fecske Andrásnak hívtak, az újpesti Könyves Kálmán Gimnázium tanára volt. Csodálatos helyen születtem, Lábatlanon nőttem fel, és a családom másik felének, akik földművesek voltak, nagyon sokat köszönhetek. Lábatlan maga volt számomra a kis mennyország az állatokkal, a földdel, a tájjal.

   Hamar kiderült, hogy minden foglalkoztat, ami művészet, a szüleim rájöttek, ha le akarnak kötni, akkor a megoldás egy új ceruzakészlet. Édesapámon keresztül már a kezdetektől remek művészembereket ismerhettem meg, akik az életem folyamán nagyon komolyan mellém álltak. Édesanyám a lábatlani, édesapám a nyergesújfalui könyvtár igazgatója volt, ahol a Kernstok-kert mint jó hagyományú művészélettel rendelkező helyszín adott volt. Vecsési Sándor és Bazsonyi Arany mestereimmé lettek, akik tanítgattak és jó tanácsokkal látták el szüleimet és engem is, hogy hogyan is lépjünk tovább.

   A gimnáziumi éveim alatt és később Patay László festőművésznek köszönhetek nagyon sokat, a falfestészettel és az egyházművészettel kapcsolatos vonzódásomat, tapasztalatomat, tanulmányaimat. Amikor Budapestre költöztünk, az ő tanácsukra mentem gimnáziumba, ahol rajz tagozat indult volna, de ez végül elmaradt, így egy emelt szintű nyelvi osztályba kerültem, mert úgy gondolták, hogy később is megtanulhatom a festészet csínját-bínját, fejlődjek csak a magam tempójában, és azután majd mélyebbre evezhetek. Ez nagyon jó tanácsnak bizonyult, mert a gimnáziumban – a Babits Mihály Gimnáziumban – pezsgő élet folyt. Sok mindenre nyitottá váltam, és be is tudtam fogadni. Az érettségi után, amikor egyértelművé vált, hogy merre tovább, szinte robbanásszerűen pótoltam be mindent, amit egy művészeti iskolába járó megtanulhatott már korábban. Egy évig a Dési-Huber Körbe jártam Korga György tanár úrhoz, ez hihetetlenül sokat számított. Itt megtanulhattam mindent, amit a rajzolásról tudnom kellett. Utána kerültem rajz szakra Szombathelyre. Horváth János tanár úr vitte az osztályunkat, Szily Géza, Tóth Csaba, Kisléghy-Nagy Ádám tanítottak ekkor itt, nyaranta pedig Patay mester mellett dolgozhattam mint egyik segédje a Békéscsaba-jaminai Jézus Szíve-templom, majd a ráckevei Keresztelő Szent János-templom kifestésekor. Mindezek meghatározó élmények voltak.

   Amikor a végéhez közeledtünk a főiskolának, szerettem volna Londonba, a Királyi Akadémiára menni, de végül éppen angol-német szakos nyelvész nagymamám tanácsára mégis Olaszországot választottam. Adódott is egy államközi ösztöndíj, amivel a Római Képzőművészeti Akadémiára kerültem. Fantasztikus négy év következett, magából Rómából adódóan is. Azt nem is lehet elmondani, hogy egy művészpalántának mit jelent ez! Amikor séta közben bemenve a következő utcasarkon lévő templomba egy Caravaggio-kép jön szembe… Ennek az izgalma, gyönyörűsége az akadémiai idő alatt töretlenül megmaradt.

   A főiskolán egy viszonylag konzervatív neo-manierista osztályba kerültem, de elsődlegesen nem ez a stílus hatott rám. Nyaranta hazatérve pedig folytatódott a falfestészet feladata, immár az önálló munkáimmal. Az első falfestményem a Horváth Zoltán által tervezett alsógödi Szent István-templomba készült, Ország Tibor atya hívására. Ez hozta a következő megbízásokat is sorban. Az egri egyházmegyei Encsen készítettem a következő falképet, ami eddig a legnagyobb méretű munkám, egy 150 m2-es szekkó, ami szintén a Horváth Zoltán építész tervezésében épült Szent Anna-templomba került. Ezt követte Tatabányán a Szent István-templom apsziskupolájának Pantokrátor Krisztus képe, majd az épp akkor várossá váló Lábatlan, szülőfalum házasságkötő termének falképe. Majdnem oltárképet mondtam, mert olyan jellegű, és a hely szépsége és kicsit szentsége is benne van. A címe Szerelem, és mindaz helyet kapott egy-egy szimbolikus jelenetben, amit számomra Lábatlan és a gyerekkorom, az életem indulása jelentett.

   Ez után a munka után léptem be a Szociális Testvérek Társaságába, akiket még szombathelyi éveimben ismertem meg. Az utolsó főiskolás éveim alatt kezdett el mocorogni bennem, hogy mi is ez a szerzetesség, hogy is működik. Az a gondolat és a vágy is, hogy lehet magamat teljesen az Istennek szentelve élni és dolgozni, a művészi munkámhoz is kötődik. Viszonylag későn, 13–14 éves koromban tértem meg, majd lettem elsőáldozó, és 21 évesen bérmálkozó, épp akkor, amikor Patay mester mellett a ráckevei templom festésében segédkeztem. Itt történt, hogy amikor épp fent festettem egyedül az állványokon, és a magnóból Vangelis 1492-je szólt, utolért ez a mély vágy vagy döbbenet: „Istenem, milyen szép lenne ezt csinálni egész életemben úgy, hogy egészen a Tied vagyok!” Egy világ nyílt ki számomra, amit addig nem vettem észre. Visszamenvén a szállásomra, két könyvet találtam, ami a szerzetességgel foglalkozott, ezeket az atya boldogan nekem is adta. Ezután már az járt az agyamban, hogy hová is lehetne belépni. A Jóisten nagy rendező és nagy pedagógus, pont erre az időszakra esett, hogy együtt utaztam egy testvérrel, akiről nem tudtam, hogy szerzetes. Tőle egy beszélgetés után váratlanul megkaptam a szombathelyi címüket, és elkezdtem hozzájuk járni. Még a római tanulmányaim előtt történt ez, és a velük töltött utolsó év lett a legszebb főiskolás évem. Ezekkel a tapasztalatokkal és barátsággal mentem aztán Rómába. Végül már hazatérve, az encsi munkám közben egy zarándoklat alatt eldöntöttem, hogy egész biztosan a szerzetesi hivatást választom, és a lábatlani munka befejeztével kezdődött el a társasági életem. A társaságban az apostoli és a közösségi élet nagyon nagy hangsúlyt kap, ott vagyunk a társadalomban is civil munkánk révén, ehhez alkalmazkodik az életünk is. Van köztünk mindenféle pályáról testvér: restaurátor, pedagógusok, vízmérnök, lelki gondozó, orvos, de még polgármester is volt egyikünk.

   – Hogyan fonódik össze életében a szerzetesi és a művészi feladatkör?

   – Érdekes és szép volt megélni, hogy mindaz, amit kaptam ajándékba Istentől, az mennyire az ő szolgálatába állítható. Amit belépésemig tettem, az végül is semmiben nem különbözött attól, amit azóta teszek a közösségi küldetésben, de megszentelődik, és gazdagabb értelmet kap azáltal, hogy más módon áll az emberek szolgálatába. Szerzetesként kicsit más szemmel látok rá már a művészetre is, hirtelen az evangelizáció eszközévé válik a kezemben, noha voltak már korábban is egyházi munkáim. Most jobban értem a lényegét, így tudatosabban tudom művelni is. Eddig is próbáltam együttműködni a Szentlélekkel, aki a legnagyobb művész, de a vele való szorosabb kapcsolatban mélyül, bontakozik bennem minden, és ez kihat természetesen a munkámra is.

   – Már ilyen fiatalon is több eltérő műfaj jelentős alkotása köthető a nevéhez. A falképeket hogyan követték ezek?

   – Egy következő korszak a művészi utamon az ólmozott üvegablakok szakasza lett. Az első felkérés a Mátrában, a Bagolyirtáson lévő katolikus üdülő kápolnaablakára érkezett. Soha nem csináltam előtte ilyet, engem is meglepett, de nekifogtam. Elkészítettem a tervet, és egy kedves festőkollégám segítségével jutottam el a Mohay Üvegstúdióhoz, akikkel hosszú éveken át együtt dolgoztunk, és kiviteleztük az ezt követő ablakokat. Én terveztem és festettem az kompozíciót, a többi munkafolyamatot ők végezték. Tőlük tanultam meg ezt a nagyon érdekes és izgalmas technikát. A Tömő utcai templom ablaksorozata, a Kun utcai Szent Rita-templom két ablaka, és a felsőgödi templom bal mellékhajójának ólomüveg dísze.

   Egy nehezebb és bonyolultabb művészi munkánál igen meghatározóak a szakmai előkészületek, az előtanulmányok, a helyszín megfigyelése, és amikor elkészül a mű, jönnek a különleges lelki visszajelzések. A Kun utcai Szent Rita-templom ablaka esetében volt egy nagyon érdekes, és tipikus ilyen eset. Történt ott akkortájt a több ezer korábbi mellett egy csodás imameghallgatás és gyógyulás egy hölggyel Szent Rita közbenjárására, egy bibliai történetben leírtakhoz nagyon hasonló módon. Így az ólomüveg ablak jobb oldalára megterveztem Jézust és a két térdeplő női alakot, Szent Ritát és a hölgyet, balra a templomot, a rózsakertet, de valami még hiányzott a két kompozíciós elem közé. Gondolkodtam egy darabig, és arra jutottam, hogy odarajzolok egy bébimotoros kisgyereket, aki megy Jézus felé, s rácsodálkozik erre a jelenetre. Átbeszéltem a dolgot a testvérekkel, tapogatózva, hogy mit szólhat ehhez egy külső szemlélő, és aztán félve, de elküldtem az atyának a tervet és a színvázlatot. Pár perccel később cseng a telefon, és az atya újságolja, hogy ő fotót is tud adni erről a bébimotorosról! Ez a kisgyerek meghatározóan odatartozott a templom képéhez ebben az időben, de erről én nem tudhattam. Ez az, amikor a Szentlélek dolgozik. Ilyen, amikor a Jóisten játszik velünk, és jó ez a játék, ha engedjük.

   – Életének fontos része, hogy közreműködjön a gyermekek istenkapcsolatának mélyítésében.

   – Ezen munkáim után egy egészen új világba csöppentem. Vízvárdy Rita testvérem akkor még a Magyar Televízió Engedjétek hozzám! című műsorának volt a szereplője, az ő katekézise mögé készítettem háttérként gyerekrajzokat. Nem sokkal később a környékünkre került Papp Tamás atya, aki Horváth Sándor atyával egy havonta megjelenő füzetecskét készített Élő kenyér címmel, amit idestova negyedik éve kezdtem illusztrálni, ez tulajdonképpen magának a Bibliának az illusztrálása. Ennek kapcsán született a Biblia puerorum elnevezésű kiállításom, ami sok helyen volt látható, most a MKPK irodaházában. Itt kapott helyet az állandó kiállításom kétévente változó anyaggal, amiben egyrészt szerepelnek a versillusztrációim, főként Kányádi-illusztrációk, másrészt a Biblia puerorum rajzai. A grafika nagyon kedves műfaj számomra, a maga rugalmasságával, erős hatásával egy pillanat alatt közvetíteni tudja, ami megszületik bennem és fontosnak tartok megjeleníteni. A versillusztrációkkal elsődlegesen a kapolcsi fesztiválon vettem részt, a taliándörögdi templomban rendezett kiállításon. Rendszeresen láthatók itt nálunk, a máriaremetei Szentlélek-templomban is bibliaillusztrációim.

   Három éve ért a következő megbízás az Ecclesia Kiadótól, egy hittankönyvet kezdtem illusztrálni, melynek szintén Vízvárdy Rita a szerzője, Bajor Erika és N. Székely Noémi a másik két kollégám benne. Az első kötet az Isten szeret engem, a második a Gyere velem Jézushoz. Az utóbbi éveim ennek a szolgálatában és örömében telnek. Beszélhetek a gyerekeknek arról, ami nekem elsődlegesen fontos: az Istenről, és érthetővé, közelibbé varázsolhatom számukra a Biblia szent szövegeit. Ez a terület a műfajból adódóan is közel áll hozzám, illetve szeretettel és bátran tudok továbbadni nekik olyat, amit én magam is megélek. A Jézussal való kapcsolat, az Isten élete bennünk, amit az evangélium táplál, nagyon komoly irányítást tud adni ebben a lelki-szellemi zűrzavarban, ami körülöttünk van. Nagyon hálás vagyok, hogy a picikhez, az új generációhoz tudok szólni, akiknek nem mindegy, hogy miben nőnek fel. Továbbadhatom nekik, ami bennem kikristályosodott, ami életté vált – mindezt az ő nyelvükre lefordítva. Hiába múlik az idő, az a gyerek, aki voltam, ugyanúgy él bennem, így nagy kedvvel és lelkesedéssel rajzolok meg nekik az utolsó pici csigától a napocskáig mindent, amit megtapasztaltam, hogy milyen gyönyörű, ami akkora örömet jelentett nekem gyerekkoromban, amiért annyira hálás vagyok.

   Lehet, hogy ők már nagyon más generáció lesznek, máshogy fognak felnőni, de hiszek benne, hogy azok az alapvető értékek, amik az emberségünk értékei, a körülöttünk levő világra való rácsodálkozás, az, hogy mit számít az emberi szeretet, hogy olyan Isten van fölöttünk, aki minden pillanatban gondot visel ránk, az állandó kell, hogy legyen, és ezt kell, hogy tudják ők is. Van állandóság, az Isten jelenléte és élete az emberben állandó az első perctől fogva. Az más kérdés, hogy ők miben fognak élni, hogy felfedezik-e ezt az állandó Istent, ezt a szilárd pontot, amit – bármilyen nehézség is jöjjön közbe – nem lehet elvenni tőlük. És értik, megdöbbentő módon. És hiszem, hogy ez a Szentlélek működése, hogy az ember a művészeten keresztül olyan tapasztalatot tud átadni, ami maga a valóság. Istennel megélt tapasztalatát festi bele a képbe, amin keresztül a szemlélő „veszi az adást”, és saját, Istennel való kapcsolata gazdagodik általa, akár kérdésekre is találhat választ így. Ez valami egészen gyönyörű dolog!

   – Mely művei állnak legközelebb a szívéhez, illetve melyek elkészítését élte meg a legnagyobb kihívásként?

   – A legkedvesebb munka mindig, ami éppen aktuális. Ha a kihívásokat gondolom végig, az egyik legnagyobb az volt, amikor a Tömő utcai kápolna kapujára kaptam felkérést mozaik készítésére. Balázs Miklós kollégámnak köszönhetem, hogy ez megvalósult, aki megtanította a mozaiktechnika csínját-bínját. Ő készítette el a gránit alapot, amire majdnem egy év alatt raktam fel a Szűzanyát és a Kisdedet ábrázoló mozaikot. Nagy ajándék volt, hogy ezt megvalósíthattam és megtanulhattam.

   A tatabányai Szent István-templom apszisképe is nagy feladat volt, mégpedig azért, mert ott egy homorú felületre, egy gömbcikkely alapra kellett megfestenem az óriási Krisztus arcot, tehát a rövidülés megoldása volt különlegesen nehéz benne. Azóta is sokszor jut eszembe, amit Sztrilich Ágnes testvér tanácsolt a munka előtt, hogy fohászkodjak Szent Benedekhez a helyes rálátásért, mert ő egy sugárban látta a Szentháromság három személyét. Nagy izgalom volt, amikor bontották az állványt, de sikerült!

   Mindezek mellett azonban bármelyik gyerekrajz is ugyanilyen nagy feladat, ugyanolyan komoly előtanulmányokat igényel, mint egy falkép, a korhű ruhák, eszközök felkutatása, megfestése, nem lehet a gyerekeknek mást mutatni, mint a valóság.

   – A korábbi korok alkotói közül kik hatottak Önre a legnagyobb mértékben?

   – A római éveimben megismert korai keresztény művészet, a 10. századi, és a római falfestészet. Herculaneum, Pompeii és Róma korabeli falfestményei, természetábrázolása, a Fayumi portrék lenyűgözők számomra. A trecento és a quattrocento művészete már egészen fiatal korom óta nagyon közel áll hozzám, innen sorolhatnám a neveket: Duccio, Masaccio, Simone Martini, Giotto, Fra Angelico, Botticelli, egészen Raffaellóig. Szeretem a színeiket, az életszemléletüket, azt a fajta szakralitást, azt a gyermeki ártatlanságot, ami ebben a korszakban tükröződött. A reneszánsz könnyedségét is nagyon szeretem, egyszerre szent és könnyed, életszerető és nemes, rá tud csodálkozni a világ szépségére.

   – Mik a következő időszakra megfogalmazott tervei?

   – Most egy kisgyerekeknek szóló mesekönyvön dolgozom, illetve a hittankönyv következő kötete vár rám.

 

Lovas Orsolya

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks