Ajtók és arcok

„Emerenc, a derék szolgáló leplezetlen lelkesedéssel várja egykori védencét, aki az évek során felnővén messzire sodródott tőle. Gazdájától kölcsönkért házban, egy elegáns, szép szobában, finom falatokkal megrakott asztallal készül a találkozásra. Emerenc reménykedve ül és vár, miközben az órát lesi, a telő-múló perceket figyeli. Órák telnek így el, de ő még mindig csak vár, és vár és vár. Azonban mindhiába, mert a találkozás elmarad. Amikor végleg elfogy a türelme s a reménye, fölugrik a helyéről, s az általa készített jó falatokat dühében mind a vécébe szórja. Amit tett érthető, hiszen ő nem csak várakozott, de vágyakozott is. Szívből vágyott erre a találkozásra. Számára semmi sem volt fontosabb, mint találkozni azzal, akit oly régen látott, s akiért oly sokat fáradozott, akit olyannyira védelmezett és szeretett. A hiábavaló várakozás és vágyakozás, valamint a csalódás olyannyira elkeserítette és feldühítette, hogy a fáradsággal készült finomságokat megsemmisítette. Emerenc valóban komolyan vette a vendégét, szívvel-lélekkel várta őt.” Az idézet Szabó Magda: Ajtó című művéből való.

Advent ugyancsak a várakozás és a megérkezés megszentelt ideje. Alighanem mi is hasonló buzgósággal készülődünk a nagy találkozásra, az ünnepre. A földíszített hajlékok, a finom falatok, s „a díszbe öltöztetett szívek” mind-mind az adventi készülődésre jellemző jegyek. Azonban nem csak ebben hasonlítunk Emerenchez, de abban is, hogy gyakran csalódunk, s a nagy találkozás helyett sok kis találkozásból áll az ünnepünk. Érezzük a hiátust, hogy valami vagy valaki nincs sehol, de ezt magunknak se merjük bevallani. Szerencsére az ünnepi fogások mégiscsak elfogynak, ezért nem kell olyan elkeseredett lépésre szánni magunkat, mint a csalódott szolgáló tette. Vigasztalhat, sőt bátoríthat bennünket a tudás, hogy advent lényege nem annyira a várakozás, hanem inkább a megérkezés, az adventus Domini. Ily módon az Úr érkezése adott, nekünk csupán az a dolgunk, hogy fölismerjük és beengedjük őt, aki az ajtónk előtt áll és zörget. Nem a mennyek fényes, dicsőséges Krisztusát, hanem a Názáreti Jézust, aki a mi arcunkat viseli, mert az emberarcú Isten követeként jön közénk. A torontói hajléktalan Krisztus szobrának másolatai lassan bejárják a világot. Érdekes, hogy a padon fekvő Jézusnak nincs saját arca, azonban nem arctalan, mert a mi arcunkat viseli. Ki-ki a maga vagy felebarátja, netán ellensége arcát vélheti fölfedezni rajta. Az advent nagy misztériuma a fölismerés maga, melynek három mozzanata: a kopogtatás, a befogadás és az úrvacsora. „Íme, én az ajtó előtt állok és zörgetek, ha valaki meghallja a hangomat, s megnyitja az ajtót bemegyek hozzá, s vele vacsorálok, s ő énvelem.” (Jel 3,20)

Jézus a mi arcunkat viselve kopogtat az ajtón, és bebocsájtásra vár. E titokzatos találkozás tükörbe nézéssel kezdődik, mert adventben a Názáreti mindenekelőtt a mi arcunkat viseli, akiknek az ajtaján kopog. Ajtók és arcok találkozásáról van itt szó, kérdés, hogy fölismerjük-e ebben a csodát. „Néhány éjjelre, padra, kőre, / adjatok immár fekhelyet” (József Attila) – kérlel minket a hajléktalan Jézus, mert a lélek hajléktalansága ugyancsak fájdalmas érzés. Az önmagunkkal való szüntelen birkózás vagy kötélhúzás, a magunk elégedetlensége és bűntudata, a keserűség és a szorongás elidegenítenek minket önmagunktól és egymástól, vagyis spirituálisan hajléktalanokká tesznek. Akár magunk, akár mások okozta sebeket ejtünk és hordozunk, így is úgy is fájlaljuk azokat, szégyenkezünk miattuk, és lesütjük a szemünk. Mintha a Szenvedő Szolga éneke rólunk is szólna: „Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem törődtünk vele. Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. Mi pedig azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta. Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg.” (Ézs 53,3-4)

Advent másik misztériuma, hogy ezt a velünk együtt szenvedő és megsebzett Krisztust, s benne „csekélyke önmagunkat” (József Attila) befogadjuk, gyógyítani és gyógyulni hagyjuk. Amíg magunkat nem szeretjük vagy megvetjük, addig Krisztust sem tudjuk befogadni, s nem lehet igazi adventünk. „Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit!” – biztat bennünket Keresztelő János. Ha utat találunk önmagunkhoz, lelkünk mélyén őrzött fájdalmas titkainkhoz, akkor utat készítettünk a közeledő Krisztusnak, aki szolidáris velünk; éhségünkben, szomjúságunkban, betegségünkben, fogságunkban. Ezért mondja az ítéletkor: „Éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, beteg vagy fogoly voltam és meglátogattatok”, mert minden szenvedővel eggyé vált, minden szenvedésünket magára vette. Adventben Krisztus a mi arcunkat hordozva kopogtat az ajtón, és így szól hozzánk: „Békesség néktek, vegyétek a Szentlelket, legyetek irgalmasok!” (Jn 21). Aki megnyitja előtte az ajtót, az Isten nagylelkűségének egyszerre alanya és tárgya, mert advent csodája maga Jézus Krisztus, a békesség királya. Ha meghalljuk a zörgetését, a szavát, megnyitjuk az ajtót és elfogadjuk az úrvacsorát, melyben nekünk ajándékozza önmagát, akkor valóban átélhetjük az adventi csodát, amely megerősít minket abban a tudásunkban, hogy „velünk az Isten, ezért mindig van remény”. Péterék, amikor még halászok voltak és nem fogtak semmit, Jézus szavára reménykedni kezdtek, és ismét kivetették a hálót. Így tett az öreg halász, Santiago is, aki 84 napig hiába halászott a tengeren, mégis hajóba szállt a 85. napon, hogy ismét zsákmányra leljen. Öreg volt már, a szerencse is elhagyta, mégsem adta föl, egy „tengernyi” reménye mégis maradt, mert tisztelte, szerette a tengert, és reménykedett annak nagylelkűségében. Tudta, ha akarja, gazdagon megajándékozhatja őt a „gyönyörű óceán, a kedves és szép tenger”. Hamarosan hatalmas hal akadt a horgára, mellyel derekasan megküzdött, de hiába, mert a nagy fogás a cápák martaléka lett. Mégis, amikor tengerre szállt, élt benne a remény, hogy képes lesz legyőzni a balszerencsét meg a horgára akadt nagy halat. Santiago akkor is a tengerben reménykedett, meg annak Urában, amikor így szólt végső erőfeszítésében: „Szamárság feladni a reményt, s azonkívül bűn is.” Advent „tengernyi” reményt adhat nekünk, azoknak, akik egész éjjel halásztak és nem fogtak semmit, hogy újra kivessék a hálójukat, s megfogják a nagy halat, melyet az Úr egyedül csak nekik tartogat.

Simon István
lelkész
fotó: internet

2017-12-15

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

 

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks