Aki magyar...

Mondják, hogy a magyar nyelvterület valójában túlmegy a történelmi Magyarország határain, és Bécstől a Csángóföldig tart. Ez nem magyar többséget jelent ezeken a területeken, hanem olyan honfitársainkat, akik magyar érzésűek és fizikailag sem érzik magukat távol a magyarság központi tömbjétől.

 

A Fülöp-szigeteken dolgozó magyar misszionáriusként, háromévente esedékes otthoni szabadságom idején Bécstől Csíkszeredáig sok olyan helyen jártam, ahol az emberek magyarságuk gyökerei és értelme után kutatnak. A beszélgetések során nagyon gyakran terelődött erre a szó. A külföldön élő magyar misszionárius, aki távoli vidékeken élő emberekért dolgozik, és mégis magyar marad, sokakban felébresztette a nemzeti öntudatunk iránti kérdést. Miután augusztus 20-án országalapító királyunkkal együtt magyarságunkat is ünnepeltük, talán érdemes áttekinteni ezeket a találkozásokat.

„Még egy kérdésem lett volna, amikor beszélgettünk – mondotta idősebb bécsi barátom, amikor hosszas beszélgetésünk után váratlanul felkeresett a mödlingi verbita missziós házunkban. – Féltem rákérdezni, de nyugtalanított a dolog, ezért mielőtt visszamész a Távol-Keletre, még megkérdezem. Ezért jöttem ide ismét, bejelentés nélkül. A következő foglalkoztat. Mit jelent számodra a magyarságod ott a távolban?” Ilyenkor az ember mondhatna szép és mély gondolatokat, de én úgy éreztem, azzal szolgálok legjobban, ha meghallgatom. És jöttek a további gondolatok ebből az emberből, aki a II. világháború utáni tanulmányok nyomán ragadt a császárvárosban abban az időben, amikor a magyarországi sztálinizmus miatt tényleg nem lehetett hazajönni. „Az életem egészen Béccsel fonódott össze, de mégis nagyon rossz érzéssel mondanám azt, hogy osztrák vagyok a szívemben is, mint az útlevelemben.” Ezt csak meghallgatni lehetett, ehhez hozzászólni nem tudtam.

Egy másik bécsi barátom már a rendszerváltozás idején ment ki. Nem ment messze, a magyar határtól hatvan kilométerre telepedett le. Ahogyan ma is sokan teszik – talán letelepedés nélkül, naponta ingázva, ami azonban néha szintén effajta „se ide, se oda” gondolkodásba torkollik, ha a magyarságukról esik szó. „Tele vannak a bécsi és Bécstől keletre eső ausztriai vendéglátó ipari egységek magyarokkal” – mondogatták nekem a magyar határ nyugati oldalán. Rendszerváltozás után kitelepedett barátom ugyan magyar feleségével érkezett, azonban átélte a rendszerváltozás után Magyarországhoz egyszer közelebb, egyszer távolabb kerülő kelet-osztrák magyar diaszpóra sajátos sorsát. „Az én szívem Magyarországhoz húz, ha itt is élek, és ha látom is azokat a problémákat, amiket az itt felbukkanó magyarországi magyarok okoznak. De ezt nem követelhetem meg a gyerekeimtől, akik már itt születtek. Osztrák iskolába jártak, ott szerezték barátaikat, sőt az osztrák közvélemény magyarokkal kapcsolatos magatartását is néha átveszik. Mondogatom nekik, hogy a magyar emberek nyíltszívűebbek, kevésbé formálisak és sok tekintetben józanabbak is, mint az itteniek, de ez már nem az ő érzésük.”

Egy harmadik, Bécs körül, a magyar határ közelében élő ismerősöm gyermekeivel együtt telepedett le itt. Ők már kamaszok voltak, amikor a család kiköltözött Ausztriába – talán véglegesen, de ez sem biztos. Ezeknek a gyerekeknek különösen nehéz megérteni, hogy ők még mindig magyar állampolgárok, bár már jól tudnak németül. Érezhető, hogy nem itt születtek. Mégsem olyanok, mint az Ausztriában oly gyakori vendégmunkás családok leszármazottai, akik létszámuknál fogva ki tudtak alakítani egy „párhuzamos társadalmat”. Ausztriában a magyarság nem párhuzamos társadalomként él, ezért különösen nagy a súlya mindenki saját döntésének. 

Szintén nem könnyű a magyar nyelvterület másik végén élő emberek sorsa, még ha Csíkszeredán ma is magyar a többség. „Erős magyar állam nélkül nekünk nagyon nehéz lenne. Hálával gondolunk minden erőfeszítésre, beruházásra, amelyet az anyaország idehoz” – fejtette ki egy csíkszeredai katolikus. Gyakran érzik úgy, mintha a politikai vezetést birtokló románság támadóan lépne fel az itteni magyar kultúra ellen. Ezt az Úz-völgyi temetőben lezajlott események is erősítik, és a májusi csodálatos pápalátogatás sem tudta háttérbe szorítani. „Nemcsak magyarul beszélnünk, hanem a magyar kultúrát is ápolnunk kell, ha magyarok szeretnénk maradni.” A román állam nem bünteti a kettős (román és magyar) állampolgárságot, mely iránt sokan folyamodnak, hiszen Románia is ezt teszi a határain kívül rekedt románokkal. Mégis sokszor nemtetszést vált ki, karriert akadályozhat, ha valaki „túlságosan” hangsúlyozza a magyarságát.

Míg határainkon kívül „ellenszélben” gondolkodnak honfitársaink arról, hogy mi az, ami magyar bennük, magyarországi beszélgetéseimben inkább a „hátszél” az, amit emlegettek. A jelenlegi állami vezetés nagyon erősen támogatja a keresztény-nemzeti gondolatot. Minden, ami magyar és minden, ami egyházi, támogatást élvez. Amit ettől sokan vártak, hogy egyre többen járnak majd templomba és egyre büszkébbek lesznek magyarságukra, a legtöbb beszélgetőpartnerem szerint elmaradt. Így sokakat még el is bizonytalanít az állami hatóságoktól kapott politikai és anyagi támogatás, ami könnyen külsőségekbe torkollhat. Nem haladunk-e túl gyorsan, a dolgok mélyebb átgondolása nélkül? Nem söpri-e el az ellenszél, vagy a hátszél éppen azt, amit magunkban, a lelkünkben őrzünk? Ha már magunkon kívül nincs is már sok látszatja a magyarságnak, a kereszténységnek... Ahol hátszelet kapunk, ott mi történne egy esetleges politikai váltás esetén? Az ellenszelet pedig kibírjuk-e?

Fújnak a szelek, és csak akkor nem sodornak el minket, ha összefogunk. Még akkor is, ha ellenfeleink, akiket a munkahelyen, a társasházban, a faluban, a plébánián, a politikában nem bírunk ki, ők is magyarok.

Ez egészen másképpen látszik kívülről, ahogyan én is tapasztalom itt, a Távol-Keleten. A Fülöp-szigetek száztízmillió lakosához képest eltörpül a nem is egészen tízmilliós Magyarország. Itt, Ázsiában sokan nem is tudják, hogy hol van. Kik élnek ott, milyen nyelvet beszélnek? Milyen a kultúrájuk? Valóban néha nagyon nehéz meglátni a másikban azt, hogy ő is magyar. Hiszen úgy viselkedik, mint a nemzet ellensége. Mégis minden eset, amikor a másik magyarral gyűlölködünk, gyengíti a nemzetet. Szomorú látni, hogy sokak szerint ebből nincs kiút, hiszen „a magyarok mindig is megosztottak voltak”. Pedig Magyarország a világ egyik legrégebbi fennálló állama, ami nem elavultságot jelent, hanem azt az erőt is, amivel fenn tudtunk maradni az évszázadok küzdelmeiben. Szent István király sziklára építette országát. Gyakran a külföldi tartózkodás nyitja meg szemünket annak felfogására, hogy magyarnak lenni nemcsak születés és nyelv kérdése, hanem lelki közösségben való részvétel is. Ez a közösség fűz össze bennünket évszázadokkal ezelőtt élt elődeinkkel. Nem kirekeszt másokat, hanem közösséget teremt az, aki magyar.

Van egy másik terület is, amely szintén fontos nemzetünk fennmaradásához. Ez pedig az a kép, amelyet a külföld alkot rólunk. Sokan mondják, diplomaták és történészek is, hogy ez volt hagyományosan a magyarság gyenge pontja. Nem vettünk részt gyarmatosításban, de ahhoz sem szoktunk hozzá, hogy tudatosan hozzájáruljunk a nemzetközi közösség boldogulásához. Nem tudatosan már sokszor megtette a magyar tehetség: gondoljunk csak Nobel-díjasainkra, felfedezőinkre és misszionáriusainkra. Ezért köszönöm én is a Jel olvasóinak, a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége csoportjainak, Isteni Ige Missziós Imaközösségeknek és más közösségeknek is, hogy cebui munkámat is elismerik és támogatják. Magyarnak lenni nemcsak születés és nyelv kérdése, hanem abban a lelki közösségben való részvétel, amely bennünket összefűz évszázadokkal ezelőtti elődeinkkel.

Lányi Béla SVD testvér

 

 

2019-10-20

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks