Álarc nélkül

Mottó: Légy hű magadhoz… (Hamlet)

Mostanság a szájmaszk viselése minden közösségi térben kötelező. Ez a majdnem álarc jócskán eltakarja az arcunkat és megnehezíti a kommunikációnkat. Olykor alig ismerünk egymásra vagy magunkra a különféle szájmaszkok takarta találkozásokban. Mintha a vírus elrabolta volna az arcunkat vagy annak nagy részét, csak egy darabkát hagyva meg belőle.

 

Fürkészve keressük egymás megszokott, kedves vonásait és az ismeretlen arcok rejtett titkait. A legjobban talán a mosoly hiányzik, hiszen a maszk azt is eltakarja a szánkkal együtt. Csak a szemünkkel mosolyoghatunk és üzenhetünk egymásnak derűt, jó kedvet és reményt. A hiány a mi legjobb tanítómesterünk, hiszen ha valami hiányzik, mindjárt észrevesszük, megtanuljuk értékelni és becsülni. Így vagyunk most egymás arcával is, melyet eltakar előlünk a kötelező óvatosság jegyében viselt szájmaszk. Alig várjuk, hogy újra leplezetlen arccal nézhessünk és mosolyoghassunk egymásra.

Ez a szinte álarcszerű tünemény elgondolkoztathat minket, mennyire merünk őszinték lenni, álarcainkat letenni vagy föl se venni. Mert nemcsak farsang idején viselünk álarcot, de sok esetben egész esztendőben. Az arc és a szem a lélek tükre, de mi úgy szocializálódtunk, hogy ezt a tükröt eltakarjuk, elhomályosítjuk. Kosztolányi Pacsirtája egy meglehetősen csúnyácska leányról szól, akinek kedvéért lefüggönyözik, elsötétítik a házat, s letakarják a tükröket. Valahogy így próbáljuk mi is elrejteni mindazt, amit a lelkünkben és az életünkben nem találunk szépnek és jónak, megmutathatónak. Ezért aztán ha szomorúak vagyunk, netán dühösek, mosolygunk, ha sírni volna kedvünk, nevetünk, ha gyöngének vagy elesettnek érezzük magunkat, akkor erősnek mutatkozunk, ha rosszra gondolunk, jóságosnak akarunk látszani. Eltitkoljuk az érzéseinket, mást mutatunk, mint amit érzünk, s amik vagyunk.

Jézus az írástudókat és a farizeusokat nevezte képmutatóknak, akik fölöttébb vallásosnak mutatkoztak, de a szívük mélyén istentelenek és embertelenek voltak. A képmutatók, a hüpokritészek a görög színházak színészei voltak, akik mosolygó vagy síró álarcot tartottak maguk elé szerepük szerint. Eszerint álarcot viselni ősi módszer és nem is mindig kárhoztatandó. A perszóna – így hívták azt a bizonyos álarcot – az a szerep, amely egy bizonyos személynek adatott vagy adatik. Szükség van ezekre a szerepekre és szereplőkre, ezek nélkül megállna az élet. Nélkülözhetetlen például az apa- és anyaszerep, az orvos, a tanító, a bíró, a pap, a munkás és sok más egyéb szerep. A perszóna akkor működik jól, ha a szerep és a szereplő fedik egymást, ha a szereplő nincsen identitászavarban. Tréfásan szólva, ha nem a befőtt teszi el a nagymamát, nem a puska viszi a vadászt, s nem a farok csóválja a kutyát. Ha az apa és az anya valóban szülőként, az orvos gyógyítóként, a bíró „igazságosztóként”, a pap pedig Isten és ember szolgájaként viseli magát. Szomorú, ha nem így történik, ha szerep és szereplő nem találkoznak egymással igazán. Akkor van ez így, amikor az ember amúgy sem találja önmagát, a lelke mélyén félelem fészkel és bizonytalanság. Azonban ő mégis „fenségnek, Észak-foknak, titoknak, idegenségnek és lidérces, messze fénynek” mutatkozik, miként Ady, aki ugyancsak álarcot viselt, amikor így aposztrofálta saját magát, hisz a lelke mélyén ő is vágyott valamire, valakire. Álarcot viselünk, amikor nem merünk őszintén viselkedni, mert félünk, hogy mások kihasználják a gyöngeségünket. Félünk, hogy megszégyenülünk, ezért aztán erősnek és bátornak mutatjuk magunkat, s ha kell, rettenthetetlennek.

A Louisianai Egyetem egyik ismeretlen diákja egy előadás után a professzor asztalára tett egy levelet, mely az egész világon elhíresült Egy ismeretlen diák levele címen. „Kérlek, hallgasd meg, amit nem mondok ki, és ne tarts bolondnak. Ne engedd, hogy az arcom becsapjon téged, mert én ezer maszkot viselek, álarcokat, melyeket nem merek levenni, mert nélkülük nem tudok meglenni. Így viselkedni talán már művészet, ami a második természetemmé lett. Ne engedd magad becsapni, az Isten szerelmére, és ne tarts engem bolondnak. Úgy teszek, mintha barátságos lennék, mintha minden napos és fényes lenne bennem belül és kívül. Mintha a nevem bizalom és a játékom a hűvösség lenne, mintha egy csendes folyó lennék, és mindenről határozni tudnék, s nem volna szükségem senkire.

De kérlek, ne higgy nekem. Külsőleg magabiztosnak tűnök, de ez az én álarcom. Ez alatt semmi sincsen. Ez alatt az van, aki valóban én vagyok: aki zavart, félénk és magányos. De én elrejtőzöm, nem szeretném, ha valaki ezt észrevenné. A gyöngeségem puszta gondolatától is pánikba esek, és attól félek, hogy ezt mások meglátják és kihasználják. Ezért kételkedő álarcokat találok ki, amik mögé elrejtőzhetek, hanyag, okos megjelenés, ami segít becsapni azokat, akik szeretnének megismerni engem.

Pedig éppen az ő pillantásuk lehetne az én szabadulásom. Én tudom ezt. De csak akkor, ha elfogadás és szeretet lenne a szemükben. Ez az egyetlen, ami biztonságot adna nekem, amit én magamnak nem adhatok; azt az érzést, hogy valóban értékes vagyok. De én ezt nem mondom neked, nem kockáztatok, mert félek. Félek, hogy a pillantásodat nem az elfogadás és a szeretet fogja kísérni. Félek, hogy kevésnek találsz engem és kinevetsz, s a nevetésedtől meghalnék. Félek, hogy belül a lelkem mélyén semmi vagyok, értéktelen, s te meglátod ezt és elutasítasz engem. Így játszom a játékomat, az én kétségbeesett játszmámat. Biztos megjelenés odakünn, s egy reszkető gyermek idebenn. Ezért nyugodt hangon beszélek, felületes dolgokról fecsegek. Elmesélek neked mindent, ami valójában semmi, és semmit se mondok mindarról, ami valami, valóban fontos, és segítségért kiált bennem.

Ezért ne hagyd magad becsapni, mert én csak megszokásból beszélek. Kérlek, figyelmesen hallgass meg és próbáld meghallani, amit én nem mondok, de amit szívesen mondanék, s amit a túlélésért mondok, és azt is, amit nem tudok elmondani. Én megvetem a bújócskát. Igazán. Megvetem ezt a felületes játékot, amit játszom. Ez egy hamis játék. Szeretnék valóban igaz és őszinte lenni, egyszerűen önmagam lenni, de neked segítened kell ebben. Ki kell nyújtanod a kezed, ez az utolsó kívánságom feléd. Csak te tudod ezt az üres, halott fényt a szememből elvenni, csak te tudsz életre kelteni. Mindannyiszor, amikor barátságos és szelíd vagy, s a kedvemben jársz, mindannyiszor, amikor a megértést keresed, mert valóban aggódsz értem; szárnyakat kap a szívem, nagyon kicsi szárnyakat, nagyon törékeny szárnyakat, de szárnyakat.

Az érzés, az együttérzésed és a megértésed ereje életet lehelnek belém. Szeretném, ha ezt tudnád. Szeretném, ha tudnád, hogy milyen fontos vagy nekem, hogy emberré tehetsz, ha akarod. Olyan emberré, aki valóban én vagyok. Kérlek, én azt kívánom, hogy akard. Egyedül csak te tudod azt a falat lerombolni, amely mögött én reszketek. Egyedül te tudod az álarcokat levenni rólam. Egyedül te tudsz az én árnyékvilágomból, a félelemtől, a bizonytalanságtól és a magánytól megszabadítani. Ne nézz el fölöttem. Kérlek, kérlek, ne menj el mellettem!

Nem lesz könnyű neked. A hosszan tartó meggyőződés arról, hogy én értéktelen vagyok, vastag falakat emelt körém. Minél közelebb jössz hozzám, annál inkább vagdalkozni fogok. Féltem magam attól, amit igazából szeretnék. Azt mondják, hogy a szeretet erősebb minden védőpajzsnál, s ebben van az én reménységem. Kérlek, kíséreld meg ezt a falat lerombolni biztos, de gyöngéd kezekkel, mert egy gyermek nagyon érzékeny. Ki vagyok én? – kérdezheted. Én vagyok az a valaki, akit te jól ismersz. Én vagyok mindenki, akivel találkozol. Minden férfi és minden nő, aki szembe jön veled.”

Megrendítő olvasmány az ismeretlen diák levele, mely bejárta a világot, s melynek német szövegét fordítottam magyarra. Többé-kevésbé mindnyájan magunkra ismerhetünk, hiszen gyakran mi is álarcot, álarcokat viselünk, mert nem akarjuk kiszolgáltatni magunkat. Azonban ez az álarc egy idő után ráég az arcunkra, s már a tükörben sem találkozhatunk az igazi önmagunkkal. „Az arc nem a tiéd / Csak hordod valakiét. /…/ És az angyalok / végül nem ismernek ránk” – énekelte az Omega. Sőt még az Isten sem ismer ránk, hiszen az álarcunk az ő arcát, az Imago Deit is elfedi. Ily módon az istenarcúságunk is eltemetődik bennünk, láthatatlanná lesz az igazi arcunk.

Képmutató írástudókká és farizeusokká leszünk ahelyett, hogy az emberarcú Isten istenarcú gyermekeivé lennénk, miként Jézus, aki a láthatatlan Isten ikonja volt. Azonban ahhoz, hogy az álarcunkat le merjük venni, mérhetetlen nagy bizalomra van szükség. „Ilyen bizalmunk pedig a Krisztus által van az Isten iránt. Mivel tehát ilyen reménységünk van, teljes nyíltsággal szólunk, s nem úgy, mint Mózes, aki leplet tett az arcára, hogy ne lássák Izrael fiai a mulandó dicsőség végét. Mi pedig miközben fedetlen arccal, mintegy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr lelke által, dicsőségről dicsőségre.” (2Kor 3,4; 12-13, 18) Fedetlen arccal, álarc nélkül is lehet élni, sőt így lehet csak igazán. „Isten ugyanis, aki ezt mondta »sötétségből világosság ragyogjon föl«, ő gyújtott világosságot a szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán.” (2Kor 4,6) Jézus álarc nélkül, leplezetlenül mutatta meg az arcát nekünk, melyen mindvégig Isten dicsősége ragyogott. Ez az Atyának, a tékozló fiú apjának arca volt, mely Isten irgalmas szeretetét tükrözte.

Az arc a lélek tükre, Isten lelkének gazdagsága és szépsége ragyogott Jézus arcán. Az ároni áldás szerint az Isten legnagyobb jótéteménye, ha felénk fordítja az arcát, ha ránk mosolyog. Ne féljünk mi se álarc nélkül, Isten irgalmából élni, egymást elfogadni és bátorítani. Régen elmúlt a farsang, mégis gyakran álarcosbálban érezhetjük magunkat. A szájmaszk kötelező viselete emlékeztessen bennünket arra, hogy milyen jó lenne leplezetlenül, álarc nélkül, őszintén élni, egymás arcát nézve Isten fiának jóságos arcát szemlélni.

Simon István
lelkész

 

 

2020-07-28

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks