Áldó hatalmak oltalmában...

Kortársak tehetségről, kereszténységről, hitről, küldetésről és kegyelemről

Az újságíró már csak ilyen: kérdez, s ha teheti, a mélyre ás. Akár a lélek mélyére, hogy megtudja, interjúalanyának milyen a kapcsolata a Teremtővel.

 

A hátam mögött hagyott több mint harmincéves zsurnaliszta múlt megtanított arra: ha élvezem a velem szemben ülő bizalmát, kérdezzem bátran istenhitéről, egyházról, vallásról, a keresztény értékrendről, a zsinórmértéknek számító Szentírásról, s a kegyelemről. Legfeljebb majd elakad a szó, bezárul a résnyire nyílt ajtó, s válasz nélkül maradok, mondván: ez magánügy, nem tartozik rám, nem azért találkoztunk, hogy a természetfelettiről váltsunk szót. Szerencsés vagyok, mert ezidáig nem utasított el senki, legfeljebb kissé megdöbbent, amikor előhozakodtam kérdésemmel.

„Egyszerű” embereim már a kezdetben nyitottak voltak – talán ebben az esetben is igaz: a kegyelem a természetesre épít –, ám, bevallom, akkor eléggé feszengtem, amikor ismert író, költő, színész, rendező, operatőr szembesült faggatózásommal. Olyan személy, akiről vélhetően nem köztudott, hogy égi-földi párbeszédben zajlik élete. Meg az sem, hogy a talentumot a Fennvalótól eredezteti, hogy kezével Isten ír, netán maga is elismeri: a vallás nem magánügy, hanem a legszemélyesebb közügy – ahogy Semjén Zsolt régóta, a még miniszterelnök-helyettessége előtti időktől vallja.

A pünkösdhétfőn elhunyt – micsoda tökéletes égi koreográfia! – Jókai Annával az utóbbi években gyakran találkoztam, s telefonon is tartottuk a kapcsolatot. Anna „spirituális érintettségben” élt és alkotott, ezért nem kellett attól tartanom, hogy bármikor zavarba hozható. Nemcsak Isten országa, az irodalom, a művészetek kapcsán, de jobb- és baloldal ügyében sem rejtette véka alá véleményét, hiszen kíméletlenül szókimondó volt; nem véletlenül támadták érte egyesek. Még nem fogtam fel, hogy már csak múlt időben lehet írni-beszélni róla. Első interjúm kapcsán, amikor irodalmárlétről, adventről és karácsonyról faggattam, kíváncsi voltam, mit üzen hívőnek és ateistának. Kendőzetlenül válaszolt: „A hívőnek azt üzenem, hogy a hit mellé legyen bizonyossága, legyen tudása is arról, hogy létezik egy felettünk, egy bennünk lévő valóság. A hitetlennek pedig azt üzenem: részvétem. Mély részvétem.”

Persze az irodalom kapcsán is megfogalmazta, amit később a Bölcsek és pásztorok című kötetében közzétett: „Az irodalom, úgy hiszem és tudom, közvetítés az égi és a földi princípium között. Kinek mankó, kinek bot a vándorláshoz, kinek létra. Némelyeknek vastüdő a mindennapi létezéshez. (…) Ha a művészetet, az irodalmat és az íróját és művelőjét áthatja a megújult spirituális gondolkodás, részt vállalunk a kozmosz és az ember szolgálatában. A nemzet, a világ, az univerzum otthonos polgáraiként szerényen, de méltósággal viseljük az »előkészítők előkészítőinek« olykor hálátlan, semmiféleképpen sem látványos, de mindenkor fontos szerepét.”

A néhány hete nyugállományba vonult, Beton atyaként ismert kaposvári megyéspüspököt, Balás Bélát nagyböjti időben bírtam szóra. Azt mondta: „a sokgyerekes, biztonságban élő családokkal gazdagodhat az ország, az egymást szakadatlanul gyűlölő, vádló politikusokkal viszont nem jutunk előbbre.” A művészekről is beszélgettünk. A főpap szerint „a művészeknek a nemzet prófétáinak kellene lenniük, bár gyakorta negatív példát mutatnak, amikor a házasságuk szóba kerül. Második vagy harmadik feleséget és férjet emlegetnek, és élettársakról beszélnek a médiában.”

– Hol van a házasság iránt érzett felelősségük? – fakadt ki, majd nagyot sóhajtva megjegyezte: – Bár lenne köztük minél több, aki fontosnak tartja az önfegyelem különböző formáit, és erről nyilvánosan is tanúságot tenne, már jóval előrébb lennénk…

Nyolc éve a kaposvári Csiky Gergely Színházban Marguerite Duras, a háború utáni francia irodalom jelentős alakjának Naphosszat a fákon című, Anatolij Vasziljev rendezte színművének főszerepében tért vissza a színpadra betegségéből a magyar színjátszás nagyasszonya, a Kossuth-díjas Törőcsik Mari. Az azóta már elhunyt Schwajda György igazgatói szobájában, színészöltözőben, de televízió stúdióban is beszélgethettem Marival; szándékosan nem művésznőt írok, mert azt mondta, szólítsam csak Marinak. A Körhinta suhanására emlékeztettem, majd az azt követő fél évszázadra, a sikeres színpadi és filmszerepek tucatjaira, elismeréseire. Meg a közelmúltbéli, orvosai szerint is csodának tartott gyógyulására, ami bizony Isten nélkül nem ment volna. Kissé meghatódva, mintha életmérleget készített volna, így válaszolt:

– Engem elkényeztetett a sors, Isten valóban a tenyerén hordott. Most, hogy így vagy úgy, de meghaltam, arra jöttem rá: Isten azért hozott vissza, mert tudatni akarja velem: olyan gazdag életet adott, hogy a halálom nem lehet ilyen könnyű. Nem szoktam mérleget vonni az életemről, még így, a vége felé sem, de azt mondhatom, hogy valóban gazdag életem volt.

A Nemzet Színésze megjegyezte azt is: – Mélyen istenhívő voltam és vagyok, de nemcsak Istenben hiszek, hanem az emberekben is, akikben sorozatosan és tömegesen lehet csalódni, de mindig elámulok, amikor akár a legegyszerűbb környezetből is felcsillan valaki, aki igazán ember. Engem ez mindig meghat; lehetnek tanulatlan munkás- és parasztemberek, akik között olyan ragyogóan megmutatkozik, hogy milyen nagyszerű személyiségek. Tehát nem mindig attól függ, hogy milyen képzettséget kap egy ember, hanem attól, hogy milyen belülről.

Arra tereltem a szót: voltak, akik háttérimával segítették gyógyulását. A Magyar Katolikus Rádió hallgatói közül is sokan mondták a rózsafüzért, amíg a nemzet színésze kórházban vívta élet-halál harcát…

– Mesélték, s ez rendkívül meghatott. Az is olyan furcsa volt, hogy szinte minden egyház jelentkezett; még Bibliát is hoztak nekem becsomagolva. Az ima nagy erőt adott a visszatérésemhez. Nemcsak ezt, hanem sok mindent köszönök az Istennek. Egyszer majd biztos rám szól, hiszen ha nagy bajban vagyunk, akkor általában gyorsan odafordulunk hozzá. Ő pedig segít, amit az ember nem tud kellőképpen megköszönni – felelte.

Rátóti Zoltán színész-rendező, a Nemzeti Színház tagja még polgármesterként templomépítésbe fogott Magyarföldön; egy ökumenikus, hajó alakú fatemplom épült az őrségi faluban, ahova sokan betérnek. Nem általános jelenség, hogy a település első embere vállalkozik ilyen beruházásra, hiszen a templomépítés az egyház dolga. Nyilván ez egy szándék következménye, mégpedig azért, hogy legyen egy hely Magyarföldön, ahol az istenkereső ember találkozik az emberkereső Istennel. Amikor előkerült e téma egy televíziós beszélgetésünk során, a ceglédi születésű érdemes művész kissé meghökkent.

– Keresem a szavakat…, egy sugallatra történt minden – mondta átszellemülten. – Volt egy álmom, s az ember beleszeret az álmába. Ezért vittem végbe a templomépítést. Az indítékról még ma is nehezen tudok beszélni, de egy idő után rájöttem: adomány ez a képesség, s ezt az adományt el kell fogadnom.

Elegendőek a gének, amelyek örökre belénk kódolódtak, valamint a mellé párosuló szorgalom, kitartás és hűség, vagy kell egy Égi Rendező, akinek köszönhetően kegyelemként éli meg hivatását, színházi-színészi misszióját? – kérdeztem egyszer Molnár Piroskát.

A tehetség önmagában „csak” egy adomány az élettől – válaszolta a Kossuth-díjas színésznő. – Hogy hatni is tudjon, ki kell teljesíteni, állandóan gondozni, karbantartani, harmóniába hozni önmagunkkal. Ez viszont kemény következetességgel, nagyon sok munkával, alázattal, hivatásunk iránti hittel, elkötelezettséggel jár. Az égi kegyelem nem jön magától: tenni kell érte.

Szakonyi Károly Kossuth-díjas írónak is feltettem ezt a kérdést.

 – Hogy honnan kaptam az íráshoz az erőt? Istentől is jöhetett. Ő tudja leginkább, hogy már „gyárilag” megadatott a tehetség, vagy a könyves környezet, az érzékenység hozta-e ki belőlem a vágyat, hogy egy életen át írjak – felelte a népszerű színházi szerzőként is ismert író. – Nagyanyám nagyon istenes volt, és vallásos nevelést kaptam az iskolában, így már diákként hatott rám a kereszténység. Elsősorban Jézus alakja foglalkoztat. Talán nem blaszfémia, ha azt mondom: az ő törekvéseit rokonítom az enyémmel. A művész is a megváltást célozza meg, ezért ki is mondja, le is írja, hiszen a szeretet nem parancsol viszonzást, sem kufárkodást, a holnap oxigénje.

Csukás Istvánról színházat neveztek el Balatonszárszón. A Kossuth-díjas íróval, költővel beszélgetve megjegyeztem: Lázár Ervint egyszer az Istenről faggatták, s úgy válaszolt: nagybetűvel írom a nevét…

– Én is – csattant fel Csukás. – Reformátusként egy kicsit szemérmesebben foglalkozhatok ugyan a Teremtővel, de annál bensőségesebben, mint ahogy ilyen témájú verseim is igazolják ezt. Mocorog bennem a transzcendens. A hit emberi tulajdonság, s ez érint engem, mint ahogy a hozzá vezető út is. Profánul azt válaszolnám: az istenhit szomorúság- és szorongásoldó. Érzem a teremtő rendet, és azt is, hogy része vagyok. Újabban sokat olvasok a vallás és a hit témakörében. A tudományos, s a lelki-érzelmi vonatkozása egyaránt érdekel.

A Kossuth-díjas Sára Sándor életművét szerettem volna bemutatni egy interjúban, amikor gyökerekről kérdeztem, és arra is utaltam: Szereti az Isten, hogy látó szemet és halló fület adott… Talentum nélkül nem túl sokra ment volna a fotó- és a filmművészet világában.

– Isten tudja, hogy mely őseim mit csipegettek össze – mondta a turai születésű operatőr, filmrendező, aki a közelmúltban vette át a Magyar Művészeti Akadémia életműdíját, s egy időben a Duna Televízió elnöke volt. – Én is úgy érzem, mint József Attila, aki ezt írta a Dunánál című versében: „Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve /nézem, amit meglátok hirtelen. / Egy pillanat s kész az idő egésze, /mit száz ezer ős szemlélget velem. // Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, / öltek, öleltek, tették, ami kell. / S ők látják azt, az anyagba leszálltak, /mit én nem látok, ha vallani kell.” Úgy hiszem, Istennek, a Teremtőnek talán terve volt az életemmel… Gyerekként – katolikus családban nevelkedvén –, rendszeresen gyóntam, áldoztam, felnőtt korban azonban nem gyakoroltam a vallásomat…

Az ugyancsak turai születésű Maczkó Mária ajkán elfeledett népdalok, népénekek kelnek életre, s miközben száll a dal, varázslat részesei vagyunk. Immár több mint harminc esztendeje. Énekével megbabonázza hallgatóit, közös ölelésre hívja azokat, akiknek fontos Illyés igaza: „a szél kihívásaira a fa gyökérzetével válaszol”.

A Magyar Örökség-, eMeRTon- és Prima-díjas énekművész Isten örömhírt hozó énekese, aki élni és szeretni tanít édes-ékes anyanyelvünkkel, dalaival. Akár önállóan, akár előadóművész társaival vagy zeneakadémiás tanítványaival egy színpadon, vagy pódiumbeszélgetések során, országos népdaléneklési versenyek zsűritagjaként, szociális intézményekben, jótékonysági esteken. Templomok áhítatos csendjébe is elviszi dicséreteit, s olykor pincék hűvösében bordalokkal derít jókedvre bennünket. És életbölcsességével, hiszen megedzették a szelek…

Ahogy figyeltem arcát a múlt év végi Prima Primissima díjkiosztó gálaműsoron, még a televízió képernyője előtt is érzékeltem: ragyog. Szinte egyedüliként. Nem az aranyruhája miatt, hanem a tekintete s a lelke által. Örülhetnek tanítványai, hogy tőle nemcsak helyes hangképzést, előadásmódot, stílusismeretet sajátíthatnak el, hanem alázatot, empátiát, hitet, helytállást, kitartást, és az igazak homlokára írt magyar büszkeséget. Szerencsére a benne élő népművészet-, jövő- és nemzetféltő tűz tovaterjed, újabb tüzeket gyújtva. Kodállyal vallja: „Ha nem ültetjük el a zene szép magvát a legzsengébb korban, később már hiába próbálkozunk vele, ellepte a lelket a gyom.”

S hogy kik erősítik a népdalénekest, aki szabadtéren, ezrek előtt, zsúfolt művelődési házakban, vagy szociális otthonokban, Isten hajlékaiban nyújt vigaszt énekével és imáival, és ad reményt kételyekkel teli lelkünknek?

– Az égiek – érkezett nyomban a válasz –, hiszen nem kis feladattal küldtek e földre, ráadásul Nagyboldogasszony ünnepén. Arra szólíttattam fel, hogy énekekkel meséljek Isten országáról, magyarságunkról, megmaradásunkról – felébresztve sok évtizeden át mesterségesen elaltatott, szunnyadó nemzettudatunkat.

Eperjes Károly Kossuth-díjas színész-rendező ugyancsak éli hitét, és beszél róla; a keresztény értékrendről, Szűz Máriáról, a rendszeresen végzett rózsafüzér-imáról – nem ritkán színművészetis növendékeinek is. Ez azonban nem volt mindig így; de Isten megmutatta: a vargabetűkből van visszaút. Régi emlékeit is felidézte egyik találkozásunkkor, amikor nagy „kanbulira” készülve kezdő színészként Trabanttal hajtottak a Balaton jegére, de arról szívesebben beszélt, hogy Latinovits sírjánál mindig megáll, ha Balatonszemes felé visz az útja, meg arról, hogy nem hagyna ki egyetlen szentmisét sem. Régóta napi áldozó. Emiatt művésztársainak egy része talán bolondnak is tartja. Szamóca így summázott:

„Ezek szerint jó úton járok. Én remekül érzem magamat közöttük, de ez az út nehéz út. Azt mondják: meghibbant ez a pasi. Egy nem létező, konzervatív, hagyományőrző értékrendhez tartja magát. Lásd Tízparancsolat! Muszáj néha lopni, mert különben nem tudsz megélni, muszáj néha egy kicsit hazudni, mert ha mindig kimondod az igazságot, akkor mi lesz? Olykor én is nevetek a korábbi önmagamon. Az viszont elszomorít, hogy mit kap az emberiség a színházakban, a mozikban, a televízióban. II. János Pál pápa az olasz tévére vonatkoztatva azt mondta: a műsorok kilencven százaléka használhatatlan az emberiség számára. És ami használhatatlan az emberiség számára, az nem Isten dicsőségére szolgál.”

Egy-egy találkozás, beszélgetés öröme statisztikailag nem mérhető, az viszont bizonyos: áldó hatalmak oltalmában élünk, s a megszólaltatottaktól lehet tanulni. Az újságírónak is. A bizalmon, s olvasók százain, ezrein kívül ez a legnagyobb hozadéka a riportoknak. Meg az a tudat, amit Lázár Ervin így fogalmazott meg: „aki távolodik Istentől, az is közeledik hozzá, csak a hosszabbik utat választotta.”

Lőrincz Sándor

 

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

1 %

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A J Á N L Ó

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks