Ámen

Keressetek magatoknak más csillagot, más nevet és hazát,
mert itt megnyomorodik a lélek, nem látjátok, ami van,
malacokkal magát teleszülő dögkút,
ameddig a fuldokolva kiköpött hangotok ér, nincs más,
csak a szem, ami a száj helyett az áment mondja,
a fákból kiszakadó szél, amely a hó hideg ágait levágja,  
a kukoricatábla levéllángolása a kirepülő fácánoktól,
hogy ott aludjak hánykódva-ringva újra a szekéren,
ha vermekkel, ingovánnyal eljön a gyermekcsontú nyár,
de eljön-e majd a zöld partokkal, akácok árnyékával,
hogy újraálmodjam a hajnali havazást,
az angyalt, amikor sámánokkal kínál sót és kenyeret,
földhordó teknő fölé hajol, elszáll, otthagyva engem,
ott az úton, nyál-csurgó tehenekkel az édes-sötét porban,
tékozló fiúkkal, akik a várost magukból kialudták,
akik zabtüzes lovak mellett szaladtak, eljössz-e hozzám?
mint a madárjósok, kik mindent látnak, mindent figyelnek,
én csak a vakond motozását hallom a kertből, jég zaját,
ahogy ablakomból az üveget a bagolyborsó pönögve kitöri.




Bölcsőben fűszál

Bölcsőben csóka-orrú fűszál, hetvenegy,
mindnek hegyes hegyén hold,
fenyők sátra fölött ágyat vetnek álomra,
elhúzzák fönn az égen a madarakat,
elviszik idegenbe a félig elveszetteket,
akik, mikor szólniuk kellene értünk,
kárhozottak lesznek,
halálra haza se jutnak,
mert nincs rajtuk gyönge ujjaid érintése.

Füvet isznak, szurkálnak köveket,
nézünk rájuk, megállunk néhány szóra,
de nem ismerjük őket,
mintha a másnapot várnák már,
az éhséget és a reménytelenséget,
beszövi szánkat moha,
emelik hegyes orrukat a csókák,
lépteinket lassítják, szemünk orsójára
hetvenegy esős nyárt fölgombolyítanak.




Csak sírjon és csak sírjon

Botod minden utat méhekkel bebarangol,
csordásarcú bátyád-öcséd-pásztorokkal,
ostorod sudara rávillan akácok boltíveire,

eltelnek nappalok, esték,
szekér siratja a határon-átlátó templomot,
a hosszú esők kifordulnak lassan a faluból,

mintha már őszi réten járnál, vízdudákkal,
hány napja szólsz: merülnek szarvasok,
mezők engedik le mindet soktájú földbe,

ha közeledsz, s vinnél el innen engem,
ne bűvöljön holt kölesfű, ember, állat,
járókelő vagy egy magányos továbbutazó,

ne verje széjjel póznáival a diófákat a szél,
ne csapódjon oda menyecskék öléhez,
megnyomorodott búza- és rozsdűlőkhöz,
 
csak burkolja levelekbe az árkot a dongás,
rózsáit a darázs, csak sírjon és csak sírjon
hamujával az udvar, s kötözze kéreg-sebeit.

Tönköl József

 

 

 

2020-05-24

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks