Amikor az ég és a föld összeér

Mottó: „Én vagyok az élet kenyere, aki énhozzám jön nem éhezik meg…” (Jn 6,35)

Aratás után vagyunk, így a zsoltárossal együtt mi is mondhatjuk Istenünknek: „Gabonával látod el az embereket, így gondoskodsz a Földről” (65. zsoltár). Szent István ünnepe a kenyér ünnepe is, mert ilyenkor vesszük kezünkbe és a szánkba az új kenyeret. Hálás szívvel konstatáljuk, hogy idén is meghallgatásra talált az imánk, és megadatott nekünk a mindennapi kenyér, amelyben az ég és a föld egymással összeér.

 

Mert a kenyér egyszerre szakrális és profán, spirituális és materiális valóság, Krisztus teste és a testünk nélkülözhetetlen eledele. Igazi metaforája az élet minden paradoxonának, melyek a teremtett világ kettős természetéről üzennek. Az antropológia és a pszichológia is tud erről a kettősségről, sőt olykor hármasságról beszél, mondván, hogy az ember test, lélek és szellem együttes megjelenése egyetlen alakzatban (trichotómia). Természetesen csak az árnyalt gondolkodás és a holisztikus látás képes észrevenni ezt a hármasságot. Az egyszerű elme „hasítással” dolgozik, miszerint az ember materiális lény, akinek csak az anyagi világhoz van köze, vagy spirituális természetű, akinek a Mennyország az igazi lakhelye.

Amikor megkérdezték Jézustól, kell-e a császárnak adót fizetni, egy igenre vagy egy nemre számítottak, de arra nem gondoltak, hogy az igazságnak, miként az éremnek is két oldala van. A császár alattvalói egyben az Isten gyermekei is, ily módon mindkettőt megilleti általuk valami. Ezért mondja Jézus: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené!” Az ő szemében az ember ugyanis olyan, mint a kenyér: Ég és Föld szülötte, ünnepi és hétköznapi, isteni és emberi teremtmény egyszerre.

Manapság se az embernek, se a kenyérnek nincs akkora becsülete, mint hajdan volt, mivel a spirituális jellegét mindkettő jócskán elvesztette. Régen, amikor az „élet fájáról lehullt egy levél”, elhunyt valaki, elsiratták, amikor földre esett egy darab kenyér, fölvették és megcsókolták, mert megv oltak győződve róla, hogy mindkettőben van valami égi, valami isteni, ami a szemnek láthatatlan ugyan, de mégis valóságos. Jézus is így gondolkodott, ezért azonosította magát, a testét a kenyérrel, amelyet megtört és ezt mondta róla: „Vegyétek és egyétek, mert ez az én testem, mely értetek megtöretik.”

Ezt mondta a borról is, amikor a kelyhet a kezébe vette: „Vegyétek és igyatok ebből, mert ez az én vérem kelyhe, amely értetek kiontatik a bűnök bocsánatára.” Eszerint a kenyér, amit megtörünk és a szánkba veszünk, és a bor, melyből kortyolunk, nem csupán a Gondviselőre, de a Megváltóra is emlékeztet minket a Lélek által. Ha legalább néha gondolunk erre, nevezetesen Isten nagylelkűségére és irgalmas szeretetére, amikor beleharapunk a kenyérbe és szánkhoz emeljük a poharat, akkor nemcsak testi, de lelki táplálékot is kaphatunk. Az Eucharisztiában, a szentáldozásban és az úrvacsorában, a kenyérben és a borban magával Jézussal találkozunk, hogy elrejtőzzünk benne, s ő mibennünk. „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az énbennem marad és én őbenne” (Jn 6,56).

Nyilvánvaló, hogy itt spiritualitásról, a lélek által történő találkozásról, Jézus szenvedésében és halálában való osztozásról van szó. „Az, hogy megtöretett a teste és kiontatott a vére” (Ady Endre), az nem az ítéletről, hanem a kegyelemről szól. Arról, hogy a szenvedés nem büntetés, hogy az Isten könyörületes és osztozik a sorsunkban, a nehézségeinkben és a szenvedésünkben. Mert olyan, mint egy falat kenyér, ezért lehet Jézus az élet kenyere, az Isten kenyere, amely a mennyből szállt le. „Kenyered és borod táplál engem, Te gyógyítod szívem, hogyha fáj…” Íme, kenyér és bor, mint szakrális táplálékok, beavatnak minket az élet nagy misztériumába, a szenvedés, a halál és az örökélet titkába. „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van” (Jn 6,54). A Jézussal való közösségben „Tágul a távlat. / Világűröm gazdagodik.” (Illyés Gyula), nem vagyok többé egyedül, nem a semmi ágán ül szívem, hanem az Isten tenyerén, aki „térdig csobogó / nyugalomban” (József Attila) vár az út végén.

A kenyér azonban nemcsak az örökkévalóval, hanem egymással is összeköt minket, közösséggé formál bennünket. A közösen megtört kenyéren áldás van, jut belőle mindenkinek, lásd az ötezer ember megvendégelését, ahol a sokaságban senki sem maradt éhesen. Szép és közös vállalkozás a „magyarok kenyere” is, amely úgymond 15 millió búzaszemből áll össze, melyek a Kárpát-medencében teremtek a szegények és árvák számára. Ez a jelképes kenyér az összetartozás, a szolidaritás és a szeretet megtestesítője, mely nem csupán testi, de lelki táplálék is egyben.

Az Isten kenyeréből enni és borából inni, Jézussal eggyé lenni az áldozatos szeretetben képessé tesz arra, hogy megtörjük a kenyerünket és megosszuk egymással. Amikor Szent Ferenc a Szent Domján-kolostor romos templomának újjáépítésén munkálkodott a testvérekkel, egy denevérre találtak. Meglepetésükben Szent Ferencet faggatták, hogyan is lett, született ez a különös állat, amely olyan, mint egy egér, de mégis denevér. Ferenc testvér elmondta, hogy ez a denevér valamikor egy szegény templom egere volt, aki néhány morzsát talált az oltár körül, amely a szent kenyérből lehullott. Éhes lévén a morzsákat megette, s ettől szárnyakat kapott, így lett belőle denevér.

A kenyér és a bor testi-lelki táplálékunk, ha hálás szívvel és örömmel fogyasztjuk, szárnyakat kapunk, egyszerre ég és föld polgárai vagyunk.

Simon István
lelkész

 

 

2019-08-20

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks