Arad emléke Délvidéken

A trianoni döntést követően az elcsatolt területek új gazdái ellenszenvüket történelmi emlékhelyeinkre is kiterjesztették. Az ezredéves emlékek mellett – amelyeket szinte kivétel nélkül elpusztítottak – minden negyvennyolcas és Kossuth-szobor is szálka volt a szemükben. Tucat számra döntötték le, hurcolták el, csonkították meg vagy éppen új tartalommal saját célra átformálták a magyar emlékműveket.

 

     A féktelen nacionalista düh által, néhány esztendő alatt, páratlan értékeket pusztítottak el az utódállamokban. Mostani sorozatunkban eltűnt emlékeink nyomában indulunk el. Utunkat Bácskában és Bánátban kezdjük, ahol a szerbek bevonulásuk után sorra döntötték le többek között az aradi vértanúk csak néhány éve állított szobrait. Nagybecskereken Kiss Ernő, Török becsén Leiningen, Zomborban Schweidel szobra esett áldozatul.

     Eleméri és ittebei Kiss Ernő honvédaltábornagy azok közé az idősebb és ritka, aktív császári tisztek közé tartozott, akiben a korábbi neveltetés ellenére felülkerekedett az ügy igazságába vetett hit. Ez persze elmondható az akkor a Délvidéken állomásozó egész 2. hannoveri huszár ezredről, aminek parancsnoka volt. Nehéz ma már megbízhatóan eldönteni, hogy vajon Kiss Ernő, azaz a felettes ezredparancsnok példamutatása volt-e döntő befolyással a tisztikar elhatározására – mi szerint a huszárezred végig kitartott a szabadságharc mellett –, vagy éppen a fordítottja igaz: e pompás tisztikar szinte egységes fellépése késztette őt is arra, hogy helytálljon. Feltehetően az egymásra hatás kölcsönös volt.

     Igaz, hogy hadvezérnek nem volt sikeres, de példátlan egyéni bátorságára, hősiességére Jókai így emlékezik: „egy ember, ki legelső volt a magyarok ügyéhez állni, ki félmilliós forintnyi jövedelmet adó birtokait áldozta fel a forradalomnak, ki elleneiből tizenkét csatában száztíz ágyút foglalt el, ki mindig ott volt a csatában: hol legnagyobb volt a veszély, ki alól a temesvári ütközetben három lovat lőttek ki, aki a győzelmet legelőször ismertette meg a magyarokkal Perlasz alatt, kinek midőn három hétig semmi muníciója nem volt, hogy az ellenség ebben a helyzetben meg ne lepje minden nap csatázott vele”.

     A vértanú Nagybecskereken kapott méltó emlékművet. Radnai Béla alkotását a megyeháza előtt, a főtéren 1906 májusában avatták fel, és 1919 júniusában a szerbek már fel is robbantották. Ami még megmaradt a szoborból, azt a helyi kisvasút mozdonyának segítségével húzták le a talapzatról. Mert a talapzatra szükség volt, kellett Péter szerb király számára. Az ő regnálása sem tartott sokáig, a kommunista időkben már nem volt szalonképes, így felváltotta őt a talapzaton a város új névadója, Zrenjanin partizánvezér. Persze a kommunista idők letűntével már a „hős” partizán sem volt kívánatos, jöjjön inkább újra a király. S lám, most újra Péter király lovagol Nagybecskerek főterén.

     Kiss Ernő szobrának megmaradt darabjai, mint mostanában kiderült, fellelhetők a városi múzeum raktárában. A Magyar Szó riporterének sikerült a szoborból megmaradt fejet lencsevégre kapni. Felmerült már az újra felállítás gondolata is, de az a terv is, hogy a főtéren helyet kapjon mindhárom huszadik századi alkotás.

     Zomborban született Schweidel József honvédtábornok, aradi vértanú. A város méltán volt büszke szülöttére, aki közhuszárként kezdte katonai pályafutását, a Napóleon elleni háborúkban szerezte tiszti rangját, és a szabadságharc tábornokaként áldozta életét hazánkért.

     Schweidel tisztként élte le életét, a hadi gépezet csavarjaként hűségesen szolgálta a birodalmat. 1815-ben előbb közkatonaként, később őrmesterként részt vett a több mint egy évtizede tartó napóleoni háborúk utolsó csatáiban, majd több mint harminc évi szolgálat után érdemei méltó elismeréseként osztrák nemességet kapott a császártól. 1848 forró perceiben a magyar hadvezetés, személyesen Kossuth Lajos is nagyra értékelte Schweidel bécsi magatartását és azt a tényt, hogy a huszárezredben, rangban idősebb tiszttársai meghátrálása után vállalta a csapatok hazavezetését. Míg korábban a ranglétrán több mint három évtizedre volt szükség, hogy elérje az őrnagyi rangot, a hazatérés után három hónappal már a magyar hadsereg tábornoka lett.

     Zombor polgársága rövid idő alatt adta össze a szükséges pénzt a szoborra, és 1905 májusában a megyeháza előtt nagy ünnepség keretében helyezték el Mátrai Lajos művét. A képviselőház küldöttségét Justh Gyula elnök vezette. Kossuth Ferenc tette le a Függetlenségi Párt koszorúját, a család nevében pedig a vértanú veje, Balogh Sándor, az országos 48-as honvédegyesület alelnöke koszorúzott és mondott ünnepi beszédet.

     Egy éjszaka eltűnt a szobor, senki sem tudja hová lett. Szóbeszéd járta, hogy gondos kezek elrejtették, de sajnos a szobor nem került elő. Talapzata állt még egy darabig. 1930-ban a szerb hősök sírboltjának használták fel, aztán azt is elbontották.

     Schweidel szülőházát már 1902-ben emléktáblával jelölték meg, amit természetesen, akárcsak a szobrot, 1918-ban leszereltek. Az emléktábla azonban 1941-ben visszakerült a helyére. 1945-ben már nemcsak a magyar emlékbélyeget viselte, hanem a megszálló jelző is rákerült, így végzete beteljesedett, azóta nem került elő. A lelkes zomboriak azonban nem hagyták annyiban a dolgot, és a Vajdaságban elsőként itt megalakult magyar Hagyományápoló és Műemlék védő csoport újra elkészítette a táblát. Azóta folyik a küzdelem, hogy a tábla eredeti helyére kerüljön. Erre a hatóságok azonban nem adnak engedélyt. Így a tábla a Polgári kaszinó udvarát ékesíti.

     Törökbecsén 1911 szeptemberében készült el a szabadságharc egyik legrokonszenvesebb mártírjának, a hesseni születésű Leiningen-Westerburg Károlynak egész alakos szobra.

     Leiningen 1848 októberében önként jelentkezett a magyar hadügyminiszternél és kérte, hogy osszák be a szerbekkel szemben álló hadsereghez. Már az első összecsapások során bebizonyosodott, hogy kiváló katona, magyar bakái lelkesedtek érte, pedig csak egy-két tört szót tudott magyarul. Később úgy hadosztály-, mint hadtestparancsnokként kiválóan megállta a helyét. Fennmaradt naplója a szabadságharc történetének egyik legfontosabb forrása.

     A szobrász – mint az ugyanekkor avatott pozsonyi Petőfi-szobor esetében is – Radnai Béla volt. Alig hét évet díszíthette a várost, 1918-ban a városháza pincéjébe került. Egy darabig költözött a szobor is a hivatallal, de 1954-ben az éppen lakóhelyéül szolgáló fészert lebontották. Megvolt a helyi múzeum régészei részéről az igyekezet, hogy műemléki védettség alá vonják, de a hatalom másként rendelkezett. A becsei államügyész határozatára a szobrot a helyi sportegyesület kapta meg. Feldarabolták és eladták, árából sportfelszerelést vásároltak.

     A szobor megmaradt talapzatának töredékét ma is tisztelet övezi, megmentették és egy magánkertben őrzik.

     A kiegyezés, de jelen esetben inkább a szabadságharc ötvenedik évfordulójára való méltó emlékezés, a nemzeti büszkeség és a kegyelet az utána való években is sorra emelte a bácskai és bánáti városok tereire a negyvennyolcas emlékműveket. Aztán egy történelmi fordulat, egy másik akaratot tolmácsoló felsőbb utasítás, a hatalomváltás után eltávolította őket.

     Egyik napról a másikra tűntek el, jószerivel nyomtalanul. Néha egy-egy darab előkerül, többen a szülők, sőt nagyszülők elmondásaira hagyatkozva tudni vélik, még hol is lapulhat valamely szobor, emlékmű egy-egy darabja. Az elmúlt évtizedben néhány alkotás visszakerült a helyére, de úgy tűnik, az aradi vértanúk emlékezete még mindig igen heves ellenérzést vált ki szomszédjainkból.

Csallóközi Zoltán

A sorozat további részei itt olvashatók:

Fadrusz alkotásainak kálváriája
Marosvásárhelyi változások
Felvidéki honvédemlékek
Visszaszáll a turul

 

 

 

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

     

Önnek ajánljuk

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks