Arany János 200

A kerek évfordulók mindig sürgető kötelességgel ösztönzik az utódokat, hogy a múltat felidézve emlékezzenek, és ha íróról, költőről van szó, újraolvassák műveit, felidézzék korának történelmi körülményeit, irodalmi áramlatait, a nemzeti hagyományban betöltött szerepét, azt az irodalmi emléket, ami műveiből kiáradt, a gondolatokat, az eszmét, amelyet örökül hagyott.

 

Arany János neve a mi nemzedékünkben is óhatatlanul összeforrt Petőfi Sándoréval, az irodalmi megújulás vezéralakjáéval. Ő volt a költőtárs, a jó barát, szellemi partner, akivel együtt küzdött az irodalmi népiesség diadalra juttatásáért, biztatták, segítették, erősítették egymást. Amikor az irodalmi népiesség diadalaként Arany Toldija megjelent, Petőfi lelkesült költői levélben szólította meg „költőtársát”, és elragadtatással írt a népi hőst bemutató elbeszélő költeményről: „Olvastam, költőtárs, olvastam művedet, / nagy az én szívemnek ő gyönyörűsége.”

1849 nyarán a segesvári csatában odaveszett a költő. Az elvesztett barát és a magyar szabadság ügyének vérbefojtása duplán megviselte az érzékeny lelkű lírikust. Arany János költészetének 1849-et követő szakasza mindenestől az önkényuralom korszakára esik. Emléklapra című versében Szendrei Júliához szólva elsiratja a költőt. „Letészem a lantot – írja fájdalmasan –, nyugodjék. / Tőlem ne várjon senki dalt, / Nem az vagyok, ki voltam egykor, / Belőlem a jobb rész kihalt.” A költemény refrénjében lelke ifjúságának elvesztését siratja: „Hová lettél, hová levél oh lelkem ifjúsága!”

A csonka honvéd kesergésének vagyunk tanúi a Koldusének című versében, a Családi kör hangulatos esti életképét is megzavarja a béna harcfi megjelenése. Kesergő, fájdalmas életérzésének legmarkánsabb megszólalása az Ősszel című verse, amelyben a derűs Homér világát Osszián ködös, homályos éneke váltja fel. A Nagyidai cigányok tragikus eposzában is egy 16. századi anekdota feldolgozásával a világosi katasztrófa utáni hangulatának vagyunk tanúi. Észreveszi és megírja a nép tehetséges fiának elkallódását a Bolond Istókban, a magyar ember pereskedésre hajlamos voltát a Fülemülében, de a hiú és hiszékeny ember nevetségessé válását is a Bajuszban.

Ilyen előzmények után nem véletlen, hogy a mély eszmeiséget hordozó remekművek egyrészt a magyar történelem tragikus sorsát felidéző történelmi balladák, másrészt a mélylélektani ábrázolásokat felmutató népélet-balladái lesznek költészetének fő vonulatai.

A ballada műfaji sajátosságait ismerve – a sűrített események, a szaggatott előadásmód, a drámai párbeszédek, a balladai homály – nem is választhatott volna más, jobb formát mondanivalója számára. A nagykőrösi balladák sorában két történelmi témájú balladában a költői felelősséget mutatja fel, két különböző környezetbe helyezett eseménnyel, de azonos eszmei mondanivalóval.

A történetek a régmúlt eseményei, de tartalmuk saját korának költői figyelmeztetései: a Szondi két apródja a 16. századi magyar–török küzdelmek korát idézi. A ballada első két versszaka az „ádáz tusa” utáni alkonyat képét jeleníti meg. Szondi György várkapitány halott, s két apródja lantkísérettel a hős kapitány emberfeletti küzdelméről énekel. Óriási volt a küzdelem: „Mint hulla a hulla! veszett a pogány, / Kő módra befolyván a hegy menedékét: / Ő álla halála vérmosta fokán / Diadallal várta be végét.” Amíg halljuk az apródok dicsőítő énekét, közbeszól Ali követe, aki arra akarja rávenni a bátor énekmondókat, hogy ne a „gyaur basa” sírján zengjék a hősi éneket – hiszen ő már legyőzetett –, hanem Ali vezér dicsőségéről énekeljenek. Az apródok oda sem figyelve magasztalják dicső vezérüket. A követ először csábítgató ígéretekkel, édeskés szavakkal próbálkozik: tiétek lesz a jutalom, sok egyéb mellett „jóillatú fűszer és drága kenőcs… / Ali győzelem-ünnepe van ma.” A dalnokok azonban hajthatatlanok, bátran szembefordulnak a követtel, nemhogy nem dicsérik, de még meg is átkozzák az idegen zsarnokot: „Apadjon el a szem, mely célba vevé, / Száradjon el a kar, mely őt lefejezte; / Irgalmad, oh Isten, ne legyen övé / Ki miatt lőn ily kora veszte!”

Eszmei tartalmát tekintve a Walesi bárdok ballada mondanivalója tökéletesen megegyezik a drégelyi vár balladájával. Itt nem a magyar történelmi múlt, hanem egy angol-walesi környezet a történet színhelye. A ballada megírásának oka, hogy Ferenc József magyarországi látogatásra készül. Arany János kapta a felkérést, hogy írjon dicsőítő köszöntőt erre az alkalomra. A költő nem tudja megírni a szabadságharcot vérbefojtó uralkodó dicshimnuszát, a Walesi-tartományba látogató véreskezű Eduárd angol király történetét zokogja el. Amint a király megérkezik, a hivatalos fogadáson minden van „mi jó falat / Szem-szájnak ingere”, de a nép által gyűlölt király megtapasztalja a protokollon túli hűvös fogadtatást. Hiányolja a dicsőségét, nagyságát magasztaló énekeket. „Hol van ki zengje tetteim – / Elő egy velszi bárd!” Három énekes költő szólal meg ezután. A pusztításért a királyt vonják felelősségre, és az áldozatokat siratják el. A király elégedetlen, az első két énekest a kemény szavakért máglyára küldi. „De vakmerőn, s hivatlanúl előáll harmadik; / Kobzán a dal magára vall”. Nem nehéz felismernünk, hogy ez a bárd maga Arany János, aki szemére veti az uralkodónak – mi már értjük, Ferenc Józsefnek – Petőfi halálát: „Elhullt csatában a derék – / No halld meg, Eduárd: / Neved, ki diccsel ejtené / Nem él oly velszi bárd.”

Az idegen zsarnok szörnyű bosszút áll. A parancsát megtagadó énekeseket mind máglyára küldi. „Ötszáz, bizony, dalolva ment / Lángsírba velszi bárd, / De egy se bírta mondani, / Hogy éljen Eduárd.”

A történelmi, tartalmi azonosságon túl néhány költői kép is utal a magyar viszonyokra, mint például a keresztbe rakott gabona hasonlata. (A keresztbe rakott kévék formáját Angliában nem ismerik.)

A ballada befejező motívumaként a bűnhöz tartozó bűnhődés, a méltó büntetés sem marad el. A Londonba visszatérő királyt rémképek gyötrik, s állandóan a máglyára menő dalnokok énekét hallja. Síppal, dobbal, harsogó harsonával akarja elűzni a szörnyű hallucinációit, de hiába, „… Riadó kürtön át: / Ötszáz énekli hangosan / A vértanúk dalát.”

*

Az első balladás korszak történeti balladái mellett a népélet témái elsősorban a bűn és bűnhődés emberi tragédiáinak példáit mutatják be. Arany János az Ágnes asszony balladájának a témáját egy személyes élményéből merítette. Geszten látott egy őrült parasztasszonyt, aki állandóan mosott valamit a patakban. Maga a tragikus történet csak lassan, a balladai homály „jóvoltából” bontakozik ki. A kezdő sorokban a véres lepedőjét eszelősen mosó Ágnes igyekszik megszabadulni a szörnyű látványtól, és titkolni a történteket. Később tudjuk meg, hogy Ágnes asszony a szeretőjével megölette megunt férjét. A véres lepedő víziója azonban rádöbbenti szörnyű vétkére. Amikor elfogják a már-már eszét vesztett nőt, alig érti meg, hogy mit akar tőle a hatóság. Az őrület jelei lépésről lépésre hatalmasodnak el rajta. Kihallgatása során döbben rá, hogy őt „Haza többé nem eresztik.” A bírósági tárgyaláson tudjuk meg, hogy mi történt valójában, és elhangzik a jogos és igazságos ítélet: „Ő bitón fog veszni holnap, / Ő, ki férjedet megölte, / Holtig vizen és kenyéren / Raboskodva bünhödöl te.” Ágnes nem a bűnét tagadja, hanem véres lepedőjének kimosás-kötelességére hivatkozik. „Fogva én itt nem ülhetek… / Mocsok esett lepedőmön, / Ki kell a vérfoltot vennem! / Jaj, ha e szenny ott maradna, / Hová kéne akkor lennem!”

A ballada 20. strófájától kezdve visszaáll a vers indításához. A hosszú évek történetét néhány versszakba sűríti (ronggyá foszlott lepedő, a barna szöghaj őszbe fordulása, a sima arcon szanaszét megjelenő ráncok). A versszakok végén visszatérő refrén. „Ó, irgalom atyja, ne hagyj el”, hol fájdalmas felkiáltásként, hol a hallgatóság megdöbbentéseként, majd szánalomként hangzik fel. Ágnes büntetése nem a börtön, hanem a lelkiismeret furdaló őrülete. „Eredj haza, szegény asszony! / Mosd fehérre mocskos lepled; / Eredj haza, Isten adjon / Erőt ahhoz és kegyelmet.”

A hamis tanú című balladában a Vén Márkus hamis esküje a testi-lelki bűnhődés oka. Kihámozható a történetből, hogy két település határán van egy földdarab, amelyre mindkét falu igényt tart. Miután semmilyen hiteles bizonyíték nincs arról, hogy eredendően hova tartozott a terület, az öreg Márkust kérik, hogy esküvel bizonyítsa az igazságot. „… esküdjél az égre. / Hogy az a darab föld, amelyen most állasz / Nem tarcsai birtok, – ladányi határ az.” Márkus hamis esküjét úgy próbálja „legalizálni”, hogy csizmájába ladányi földet tesz, azon áll, miközben a vitatott területről tudja, hogy az a tarcsai birtok része. Ha hamisan esküdne, Márkus önmagának súlyos büntetést helyez kilátásba. Lelkét a menny, testét a föld ne fogadja be. A hamis eskü után Márkus beteg, egyre gyengébb lesz. Pontosan egy év múlva meg is hal. A köztiszteletben álló Márkust sokan méltó módon búcsúztatták. Amint azonban a koporsót leeresztik a sírba – a babonás hagyomány szerint – a föld kiveti a koporsót, a távolban pedig esténként halvány kékes, titokzatos fények között Márkus lelke bolyong.

Amikor a 19. század végén új híd épül a Dunán, a Margit-sziget közelében, Arany János a Híd-avatás című balladájával állít emléket az egyre lelketlenebbé váló kapitalizálódás öngyilkos áldozatainak. A kártyán mindenét elvesztett fiú öngyilkossági szándékkal megy az új hídra, melyről megtudjuk, hogy „Ma szentelé föl a komoly hit, / S vidám zenével körmenet: / Nyeré »Szűz-Szent-Margit« nevet.” A ballada egy hatalmas, veszedelmes vízió. Az öngyilkosok, akik az előző hídról ugrottak a Dunába, most démoni tettre szánják el magukat. Kikelnek az örvénylő fekete vízből, s megismételve egykori halálugrásukat, ők is „avatni” akarják az új hidat. És sorra jönnek, „Ősz, gyermek, ifju, hajadon.” A galambpár kezdi, akik nem lehettek egymáséi (valószínűleg a társadalmi megítélés miatt), aztán a vagyonát vesztett milliomos, az élet terhét sokáig viselő tisztes agg, az unatkozó úri nő, az önmagát hadvezérnek képzelő bolond, a mestere elől menekülő kisinas, a csalódott szerető, az amerikai párbajban sötét golyót húzott vesztes és a rossz útra tért leány. Szédítő örvényléssel „A Duna győzi s adja még.” A hídon álló fiú nem tud ellenállni, magával ragadja az öngyilkos sereg csábító őrjöngése. A templomi órák elütötték az éjfélt, „Mire az óra egyet üt: / Üres a híd, – csend mindenütt.”

Az Őszikék korának megrendítő témájú balladája a Tetemre hívás. Egy szerelem vidámnak indult, évődő, ám tragikus befejezése: „A radványi sötét erdőben / Halva találták Bárczi Benőt. / Hosszu hegyes tőr ifju szivében; / »Ime, bizonyság Isten előtt: / Gyilkos erőszak ölte meg őt!«” Édesapja – miután közel s távolban nincs gyanúsított – elhatározza, hogy az ősi babona szerint – ha a tettes az áldozat közelébe kerül, felfakad a seb – tetemrehívással fogja kideríteni, ki volt a fia gyilkosa. „Mindenki gyanús nekem, aki él!” – fakad ki komor fájdalommal. „Jöjjön elő Bárc, a falu, mind!” /…/ Nem fakad a seb könnyre megint.” „Jöjjön az anyja! hajadon húga!” – parancsolja elvakult dühvel a kétségbeesett apa. „Marad a tört vér – fekete folt.” „Jöjjön utolszor szép szeretője, / Titkos arája, Kund Abigél!” / Jő; – szeme villan s tapad a tőrre; / Arca szobor lett, lába gyökér. / – Sebből pirosan buzog a vér.” E pillanatban – immár az őrület határán – a lány bevallja, hogy ő nem ölte meg a szerelmét, de a tőrt ő adta párjának, aki mindig az igenre unszolta őt. Meggondolatlanul, kacér módon, enyelegve „megviccelte”. Tettének tragikus következményét felismerve „S vadul a sebből a tőrt kiragadja, / Szeme szokatlan lángot lövell, / … / S vércse-visongással rohan el.” Kinn az utcán „Táncolni, dalolni se szégyell; / Dala víg: Egyszer volt egy leány, / Ki csak úgy játszott a legénnyel, / Mint macska szokott az egérrel!”

Az idősödő Arany János, miután lemond a Magyar Tudományos Akadémia titkári és a Kisfaludy Társaság elnöki tisztéről, Juliska lánya halála után, hosszú hallgatást követően a Gyulai Páltól kapott Kapcsos könyvbe írja élete őszének lírai darabjait. Ezekben szembefordul korával, öregedő emberként számot vet pályájával, és búcsúzik az élettől. Az Epilógus című verse tökéletes tükre lelkiállapotának. Szójátékos epigrammája pedig szelíd humorral enged bepillantást a teljesítményhez és az elismeréshez való viszonyulásáról: „Járnak hozzám méltóságok, / Kötik rám a méltóságot. / Megbocsásson méltóságtok, / Nem érzek rá méltóságot.”

Mi, a 21. század olvasói észre kell vegyük, hogy életműve nemcsak a 19. századi életérzést tükrözik, hanem nekünk is küldenek üzeneteket. Érdemes odafigyelni azokra.

Csermely Tibor

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

 

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks