Arcok és álarcok

Farsang a jelmezek és álarcok mögé rejtőzés, a vidámság ideje. Ilyenkor megfeledkezünk magunkról, legalábbis másnak adjuk ki magunkat, mint akik valójában vagyunk. A farsang farka a karneválok, a kivilágos kivirradtig tartó mulatságok, a böjt előtti vidám nekirugaszkodások időszaka.

 

Fölvetődik a kérdés, miért szeretünk álarc mögé bújni, az igazi arcunkat elrejteni, másnak mutatkozni, mint akik vagyunk.

„Az arc nem a tiéd,
Csak hordod valakiét.
A szemed fénye
Lopott fényszilánk.

Arcunkon az idő
Saját képét hívja elő
És az angyalok
végül nem ismernek ránk.”

(Omega)

Az arc a lélek tükre, titkaink tanúja, ezernyi érzésünk tolmácsa, mely mindent elárulna rólunk, ha nem fegyelmeznénk, vagyis álarcot nem viselnénk. Mert félünk megmutatni magunkat, az igazi arcunkat, amelyet mi se tudunk igazán elfogadni, mert szeretnénk mások lenni és másnak látszani. Egyik leányunk, aki kimondottan szépnek mondható, felnőttként mesélte, hogy milyen nehezen tudott megbékülni magával, a saját arcával. Általában mi se találjuk magunkat olyan szépnek vagy jónak, hogy leplezetlenül vállaljuk önmagunkat. Jóllehet sokkal szebbek vagyunk, mint azok a maskarák, amiket magunkra öltünk farsang idején, mégis bátrabban viseljük azokat, mint a saját arcunkat. Ilyenkor tudunk nevetni magunkon és egymáson, s vállaljuk azt a bizonyos arcot, amely nem a miénk, csak vendégségben van nálunk.

Tanulságos a farsangi forgatag üzenete, miszerint gyógyír lehet lelkünknek az önfeledt vidámság, amelyben nevetni tudunk saját karikatúráinkon, ahelyett, hogy görcsösen óvnánk, lepleznénk esendő arcvonásainkat. A vidám szív a legjobb orvosság, amelytől a test és lélek egyaránt gyógyul. Ellenben a szomorú szív és az álarc, melyet a hétköznapokban aggatunk magunkra, keserűség és betegség forrása lehet. A farsang nem arról szól, hogy érdemes álarcot viselni, hanem sokkal inkább arról, hogy merjük vállalni az arcunkat, s ne a másét hordjuk, hanem a sajátunkat. Ehhez azonban az erős elszántság, a görcsös igyekezet kevésnek bizonyulhat, ellenben a derűs, vidám szív, mely olykor magán is nevet, segítségünkre lehet.

A farsang nem magánügy, senki sem magában, hanem társaságban, másokkal együtt vigad és ünnepel. A találkozások, a vidám együttlétek, a kapcsolataink fontosságát hangsúlyozzák. Egymás igenlése, elfogadása, a jó viszony ápolása, a szeretet áramlása minket magunkat is segít abban, hogy álarc helyett a saját arcunkat viseljük. Az arcunk, a személyiségünk, az identitásunk egész belső világunk tükröződése. Miként a szobrászok a szobrot, úgy formálhatjuk mi is az arcunkat, mely idővel olyan lesz, mint amilyenek mi vagyunk, vagyis egy idő után mindenki maga felelős a saját arcáért.

Az igazi szépség sohasem külsőség, mindig belülről sugárzik, a lelkünk forrásaiból táplálkozik. Ha a bennünk lévő szeretet két irányban működik – „szeresd felebarátodat, mint magadat” –, akkor egyre szebbnek látjuk majd az arcunkat, s fölfedezzük rajta szerethető vonásainkat. Az arcunk nem csak a miénk, de a szüleinké is, ők már nem lesznek velünk, amikor idősebbek leszünk, de az arcuk az arcunkon tükröződik, szavuk és mozdulatuk a szavainkban és mozdulatainkban, szeretetük pedig a lelkünkben él tovább. Mi azonban nem csak belőlük nőttünk, „mint fatörzsből gyönge ága”, hanem a szüleink szüleiből, meg azok szüleiből, ily módon az őssejtig vagyunk minden ős. „Az ős vagyok, mely sokasodni foszlik, / apám- s anyámmá válok boldogon, / apám, anyám is ketté oszlik, / s én lelkes eggyé így szaporodom!” (József Attila)

Eszerint nem vagyunk egyedül, velünk vannak, bennünk laknak elődeink, rokonaink, egy számolhatatlanul nagy család, akikről szinte semmit sem tudunk, de valamit mindnyájukból magunkban hordozunk. Bizonyára az arcunkban is fölfedezhetők a vonásaik, gesztusainkban a mozdulataik, erényeinkben az erényeik, hibáinkban a hibáik, és sorsunkban a sorsuk. Olykor, mint az álarcosbálon, öntudatlanul is az ő arcukat viseljük, az ő életüket éljük, s nem a magunkét. Ezért jó, ha tisztában vagyunk az őseinkkel, a történetükkel, erősségeikkel és gyengeségükkel.

Az arisztokraták jól ismerték a felmenőiket, tudták honnan jönnek és hová tartanak, ez adott nekik tartást a nehéz időkben, például a kitelepítések idején. Karinthy Ferenc Gyászmise című novellájában is így találkoznak egymással a volt arisztokraták a Mátyás-templomban, ahol immár segédmunkásként is méltósággal viselik egykori arcukat. Idővel az arcunk is változik, miként a szerepünk, gyermekből szülők, majd nagyszülők leszünk. A ráncaink lassan elmélyülnek, de jó esetben a vonásaink nemesülnek, lelkünk szépségei az arcunkra kiülnek. Kérdés, merjük-e vállalni az öregedés, az öregség sajátos szépségét, vagy ellene szegülünk, s az arcunkat igyekszünk megfiatalítani.

Egy humoros történet szerint egy középkorú hölgy váratlanul elhunyt. A mennybe érkezve, Szent Péter által beengedve az Úr elé kerül, aki alaposan szemügyre veszi az újonnan érkezett lelket, majd így szól: „Leányom, neked még sok dolgod volna odalenn, befejezetlen az életed, térj vissza, még harminc évet adok neked.” A hölgy boldogan visszatér az életbe, s ha már ilyen sok idő adatott neki, igyekszik magát megfiatalíttatni. A plasztikai műtétek olyan jól sikerültek, hogy a középkorú nőből egy 30 évesnek látszó teremtés lett. Boldogan indult első sétájára, ami ugyancsak rosszul végződött, mert egy robogó autó elgázolta. Ismét a mennybe érkezve, Szent Péter által beengedve az Úr elé kerül, akinek mindjárt szemrehányást is tesz: „Uram, hát nem megígérted, hogy még harminc évet adsz nekem?! Alighogy visszatértem az életbe, máris jöhettem újra a mennybe.” Az Úr elcsodálkozik, jobban szemügyre veszi a megifjodott hölgyet, majd fölkiált: „Jaj Istenem, hát te voltál az?! Ne haragudj, de nem ismertelek meg.”

Az arc nem a tiéd, hordod valakiét, végül majd az angyalok nem ismernek rád. Velünk is megtörténhet ez, ha álarcok mögé bújva nem vállaljuk önmagunkat, a saját arcunkat. Arcunk sok vonásból tevődik össze, hisz elődeink arcvonásait is hordozzuk, de nem álarcként, hanem a sajátunkként. Néha jólesik elrejtőzni, másik arcunkat mutatni, erről szól a farsang, mégis „üdvösebb” a sajátunkat vállalni, mert az csak a miénk, egyszeri és megismételhetetlen, senkiével össze nem téveszthető. Az imago Dei azt jelenti, hogy Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette az embert, így minket is. Bizonyság erre a Názáreti Jézus, aki a láthatatlan Isten képmása, ikonja. „Aki engem látott, az látja az Atyát is” – mondja magáról.

Általa, az ő nyomdokain járva mi is istenarcú emberek lehetünk, mert „egy istenarc van eltemetve bennünk” (Reményik Sándor). Amikor Jézus megkeresztelkedik a Jordánban, megszólal egy hang: „Ez az én szeretett fiam, akiben gyönyörködöm.” Krisztusban az istenarcú ember s az emberarcú Isten egyszerre van jelen, és ez valóban gyönyörűséges. Ahogyan mi gyönyörködünk a gyermekeinkben, úgy gyönyörködött az Isten is Jézusban, és így gyönyörködik bennünk is. A farsangi forgatagban jó és elvárható, hogy elrejtsük az igazi arcunkat, és másnak mutassuk magunkat, mint akik vagyunk, de a hétköznapokban merjünk tükörbe nézni, és őszintén, álarcok nélkül élni, mert érdemes.

Simon István
lelkész

 

 

2019-02-18

 

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

1%

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks