Asszonyszerelem, asszonysors

Hazaszeretetről, Isten-hitről, magyar nyelvünk és hagyományaink ápolásáról, a mai fiatalokról és legújabb könyvéről beszélgettünk a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével kitüntetett írónővel, Gróf Nádasdy Borbálával.

 

– 2017 év végén jelent meg, immáron hatodik könyve Asszonyszerelem, asszonysors címmel. Ez a kötet a memoár iratai folytatása?

– Igen, hiszen ez is az életemről szól, csak úgy, mint az eddigi könyveim, a Zagolni zabad?, A szabadság zaga, Maradni zabad!, Ízes élet és az Úton-útfélen. Az előzményekben írtam a gyermekkoromról, arisztokrata felmenőimről, az emigrációról, a tizenhét évesen elkezdett bécsi filmszínésznői karrieremről, franciaországi letelepedésemről, a rendszerről, amelyben éltünk, a családomról, nem elfelejtkezve a derűs, vidám pillanatokról sem. Ez a hatodik könyvem szintén az életem folytatása, többek között a hazaköltözésem szeretett férjemmel Jean Poyetonnal, majd egy évre rá az ő elvesztése, a gyász, s az elengedés fájdalma, felmenőim, a Nádasdyak további története, a gondolataimmal, útravalóimmal fűszerezve. Úgy is fogalmazhatnék, hogy emlékeim a jelenből, s a régmúltból. Hálás vagyok Méry Gábornak, a kiadómnak, hogy töretlen bizalommal segíti írói tevékenységemet.

– A könyv címe megegyezik Robert Schumann és Adalbert von Chamisso dalciklusának címével. Honnan jött a gondolat a címadást illetően?

– Két évvel ezelőtt tavasszal, a Vojnovich-Huszár villában, két barátnőmnek, Gráf Zsuzsanna Liszt Ferenc-díjas karnagynak és Megyesi Schwartz Lúcia operaénekesnek a dalestjén moderátorként működtem közre. Itt hangzott el Schumann gyönyörű dalciklusa, melynek címe Asszonyszerelem, asszonysors. Felejthetetlen volt ez az este, de ezután kevesebb mint egy hónapra meghalt a férjem. A befelé fordulás, a gyász időszakát éltem egészen őszig. Hosszú idő után kezdtem el újra csak az írással foglalkozni. S akkor ismét beleástam magam ennek a dalciklusnak a mélységeibe. Elővettem Ruttkai Éva Égi, földi szerelem című lemezét, amelyben a művésznő által egységes verssé komponált részleteket egy rádió színdarab formájában adta elő. Itt elhangzik, hogy mi is a szerelem. Öröm, kétségbeesés, gyönyörűség, kín, kötelesség, izgalom, jajgatás és az örökös változás. Ez mind ráillett az én életemre is, így lett végül a könyvem címe Asszonyszerelem, asszonysors.

– Az imént már beszéltünk is róla, s a könyvében is említi, hogy több mint ötven Franciaországban töltött év után költözött végleg haza. Miért született meg ez a döntés?

– Igazság szerint a férjem, Jean biztatott, hogy térjünk végleg haza Magyarországra. Az utóbbi évek ingázása, hiszen a könyveim kapcsán gyakran hívtak író-olvasó találkozókra, egyre jobban kimerített. Nem is beszélve a kis szőlőspincénkről, ahol a nyarakat töltöttük. Ezer szállal kötődtünk ehhez a csodálatos vidékhez. Így nagy egyetértésben, mégis fájó szívvel hagytam a hátam mögött azt az országot, amely befogadott, és sok küzdelem és nehézség árán elismert és az állampolgára lettem. Természetesen több mint öt évtizednyi francia létet nem lehet egyik percről a másikra sem kitörölni, sem pedig elengedni. És úgy hiszem, nem is kell. Itt találtam rá az igaz szerelemre, itt lett belőlem balettmester, itt születtek a gyermekeim, majd később az unokáim. Ezeket az örök emlékeket már nem veheti el tőlem senki. A hazaköltözéskor a szeretteimtől való elválás bizonyult a legnehezebbnek, még akkor is, ha a kapcsolat megmaradt, s gyakran látogatjuk egymást. Mostanra a helyére került bennem minden, és bizony nagyon jó itthon. Veszprémben élek, de sok időt töltök a kis Balaton-felvidéki présházamban, Mencshelyen is. Megnyugtat a táj, s az idilli környezet. Itt talán még az ima is hamarabb ér fel a Teremtőhöz.

– Egy helyütt úgy fogalmazott, hogy a szülei arra tanították, hogy keresztényként, az Isten képmását kell viselni. Mit ért ez alatt?

– A hit számomra megtartó erő. Az őszinte ima erejében hiszek. Azt is megfigyeltem, hogy az emberek inkább kérnek, s a hála és a köszönet legtöbbször elmarad. Tudom, hogy a Jóisten mindenkit meghallgat, és segít annak, aki őt hívja, de nekünk is hozzá kell tennünk a részünket, s ez pozitív hozzáállás nélkül nem megy. Bár az életemben számtalanszor megtehettem volna, mégsem szeretek panaszkodni, mert az semmivel sem könnyíti meg az ember sorsát. A másik fontos tényező az őszinteség. Ez az egész életemre és a könyveimre is vonatkozik. Amit ez idáig elmondtam, leírtam azzal mindmáig azonosulni tudok, és emelt fővel vállalom. Közel a nyolcvanhoz már nem hiszem, hogy megváltozom…

– Arisztokrata családból származik. A nemesség kötelez?

– Természetesen! A Nádasdy Akadémia jelszava: Becsület, hagyomány, jövőkép. Ez a személyes mottóm is. Missziómnak érzem keresztény hagyományaink, s örökségeink ápolását. S ha ezt a jövő nemzedékének nem adjuk tovább, úgy vélem, a társadalmunk elveszíti mindazt, amit őseink akár az életük árán is megvédtek volna. A magyar nyelv ápolása is éppilyen fontos számomra. Franciaországi életem alatt is arra törekedtem, hogy a magyarságtudatom ne csak megmaradjon, hanem tovább is öröklődjön. Fiaim, bár ott születtek, s most is a francia honban élnek, hála Istennek kitűnően beszélik a magyart. Unokáim viszont, a mexikói édesanyjuk révén már messzebb kerültek a hazai kultúránktól. Ezért is, mikor meglátogatnak, igyekszem minél több magyar szót és kifejezést megtanítani nekik. Máskülönben hogyan fogják elolvasni a nagymamájuk könyveit? Ez a hagyatékuk!

– Első könyve megjelenése óta több mint 160 városban járt már író-olvasó találkozókon. Milyen tapasztalatokat gyűjtött az évek során?

– Megható és nagyon sokat jelent számomra az emberek szeretete. Úton-útfélen című könyvemet pontosan az író-olvasó találkozóknak, s az előadásaimon szerzett élményeknek szenteltem. Sok időt töltök az ifjúság körében is. Iskolákban tartok rendhagyó történelem- órákat. Azt látom, hogy a mai felgyorsult, technikai társadalmunkban szocializálódott fiatalok nincsenek tisztában a saját hazánk történelmével. És ami még szomorúbb, előfordul, hogy még a tanárok sem. Ennek persze, mint tudjuk, van előzménye. A mai nagyszülő korú emberek a diktatúra évtizedeiben nem meséltek a gyerekeiknek. Hitünkről, múltukról nem lehetett beszélni, s ezért homályban nőtt fel több generáció. S amiről nem tudunk, nem hallottunk, azután miért is érdeklődnénk?

– Borbála hályogkovács is?

– Igen, mondhatjuk. Ezt (is) kötelességemnek érzem. És fontos, hogy beszéljünk a múltunkról, a történelmünkről. 1956 nem volt olyan régen. Ez a forradalom, már a modern kori történelmünk. Én ott voltam és végigéltem. Talán így hitelesebb is, amit mondok. Legutóbb a Kecskeméti Piarista Gimnáziumban 450 csillogó szemű tanulónak tartottam előadást. Érzem és tapasztalom, hogy az egyházi intézményekben lelkileg van egy alap, amire én is könnyebben tudok építeni. Szép emlékeket őrzök a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnáziumból is. A ciszterek különösen is közel állnak a szívemhez. Gyermekkorom meghatározó szerzetese egy zirci apát, Endrédi Vendel, akinek hitvalló élete a mai napig példa előttem. A találkozókon a számomra fontos személyekről is szeretek beszélni. A Békéscsabai Evangélikus Gimnáziumban is érdekes volt feleleveníteni a múltban történteket, a saját élményeimmel vegyítve, annál is inkább, hogy nagymamám is a környező faluban született. Jó látni, mikor egy-egy ilyen találkozáskor az ifjúság kinyílik, s valamit ténylegesen is megért a világból, amelynek a részese. Köztudott, hogy szeretem a klasszikus, kézzel írott leveleket. Egy kis kulisszatitkot elárulok: mind a hat könyvemet kézzel írtam. Na, nem azért, mert nem tudom a mai technikát használni, hiszen a gyermekeimmel is mindennap skype-olok. Ennek az autentikus formának a varázsa az, ami még mindig magával ragad. Olyan ez, mint a könyv. Az e-booknak sohasem lesz olyan illata, tapintása, mint egy régi könyvnek. Szóval az előadások után mindig megadom a tanároknak a postacímemet, s biztatom a diákokat, hogy ha van bennük kérdés vagy gondolat, azt nyugodtan írják meg nekem, s én is küldök majd egy válaszlevelet. Mit ad Isten, bejött ez a kezdeményezés. Azóta is szép számmal kapom a kézzel írott leveleket, s ezeket nagy becsben őrzöm. Ez a legnagyobb öröm és egyben visszajelzése is annak, hogy valóban megérte hazatérni.

– Vidám természete, cselekedetei és gondolatai példaként szolgálnak minden korosztály számára. A jövő generációjának mit üzen?

– Ne féljetek! Szent II. János Pál pápa is ezt üzente, s én egyetértek vele. Választani, s aztán abban kitartani, ez nagyon fontos. Legyen szó hivatásról, társas kapcsolatokról vagy a családról. A nő legyen valóban nő, és később majd asszony, édesanya. Azt is szoktam mondani, hogy a család olyan mint a nő, és olyan mint a társadalom. Sok idős embertől hallom, hogy ez már bizony nem a mi világunk. Ilyenkor rendszerint ellenkezem. Ez a mi világunk is! Csak is rajtunk áll, hogy megtaláljuk-e magunkat benne, s az is, hogy milyen példát mutatunk, s örökítünk tovább. A lélek karbantartása, a derű az, ami minden élethelyzetben kisegített. Próbálják ki!

Lonkay Márta

 

2018-03-08

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

 

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks