Az alkotás az egyik legnagyvonalúbb kölcsön Istentől

Találkozás a friss József Attila-díjas Kelemen Lajos íróval

Kiemelkedő irodalmi tevékenysége elismeréseként nemzeti ünnepünk alkalmából József Attila-díjat kapott Kelemen Lajos író, költő, szerkesztő. A Hidas-, Radnóti- és Podmaniczky-díjas irodalmár szerint  –  akinek esszéi, kritikái, versei többek között a Hitel, a Magyar Napló, a Kortárs, a Tiszatáj, a Műhely s a Forrás folyóiratokban jelennek meg rendszeresen –, az alkotás az egyik legnagyvonalúbb kölcsön Istentől teremtményei részére.

 

Ugyanazt a pályát futja be, mint a teremtés, azzal a különbséggel, hogy e pálya nem éppen istenien zavartalan.

– Hogy látja, mi okozza a zavart? – kérdeztük Kelemen Lajostól, akitől tavaly két prózai művet – Dunántúliak, Gyeptéglák a füveskönyvemből, és egy verses kötetet Csakis a minden elég – vehettünk kézbe.

– Az alkotás a lázadás lendületében próbál megfelelni a Teremtő esztétikájának. Voltaképpen nem egyéb, mint formába öntött sóvárgás. Átláthatatlan, s gyakran kiúttalannak látszó világunkban az egység és a világosság vágya. Ha nem akarom becsapni magam – és miért akarnám? – azt kell mondanom, hogy a művészet ilyen értelemben is a lehetetlen igénye. Az egység igézetében abba a realitásba ütközik, amelyet a világ – a világ és nem a valóság! – töredékességében látunk megtestesülni. Az egész anyagi világ, csakúgy, mint a lelki lét, töredékek sokasága, töredékeké, amelyek egésszé válni vágynak. De a mi időnk a specialisták ideje, nem pedig a polihisztoroké. A töredék nem egynemű és nem egyérdekű. Közben – hogy így fejezzem ki magam – a cserép „álmodik”, úgy terjed ki, hogy minden egyes külön darab a maga oldalán véli munkálkodni a józan észt, mely szerint a világ valamennyi alkateleme és porcikája az, aminek látszik, és ott van, ahol lenni látszik. E hamisságban rejlik korunk egyik nagy drámája. Hosszabb kifejtést igényelne, hogy miért, de mindenesetre az alkotásra nézve is ez okozza a zavart.

– Zavar az elmúlt századokban is tapasztalható volt. Az irodalmár nem azért alkot, mert – József Attilával – „különben meggörbülne a világ gyémánttengelye”?

– A gyémánttengely, ha volt egyáltalán, rég meggörbült. Ma egy irgalmatlan, vagy az egyik kedvenc íróm metszően pontos szavával élve: egy aljas század folytatásának hódolatában élünk. A 20. századról beszélek, ami annyi mindent ígért, és szinte semmit nem oldott meg, sőt! Nem hiszem, hogy magyarázni kellene, mire gondolok.  Az új század nem lezárta, hanem mintegy kényszerű folytatásként magába fogadta a 20. századot, minden színes látszatával, csillogó-villogó fogyasztási cikkeivel azt akarja elérni, hogy fogadjuk el: ami van, így van jól, s nem a luxuscikkek, a színvonaltalan tárgyak fölöslegessége válik nevetségessé, hanem a gondolkodás. Ma a szegény és gazdag között hihetetlen a távolság. Emitt országokat borít el a jólét, amott országok fulladoznak a nyomorban. A természetes szépség, jóság, hit, életszeretet a száműzötteinek szellemében él. Az egész 20. századi művészet, s így a 21. századi is: alapvetően nihilista gyökerű. Ezért, de csakis ezért mondhatta jogosan Nietzsche: „arra való a művészet, hogy ne haljunk bele az igazságba.” Ő ráérzett, mi következik majd a mértéktelenség tébolyából.

A kultúra, a művészetek korábbi, nagy századaiban is voltak az alkotásra nézve vérszegény korszakok. De zavar és zavar között roppant nagy különbségek vannak. Sokat elmond erről a kitűnő angol költő, Charles Tomlinson egy versrészlete „Óriások éltek akkor / árnyuk se / telne ki mai férfiakból.”  Magától értetődik, hogy nem szó szerint kell érteni Tomlinsont. Mindenesetre a mai világ rengeteg hamisságában és az apokalipszishez közelítő zűrzavarában sokan dolgoznak azon, hogy az ember elfelejtse a természetességet, életszeretetét pedig cserélje kétségbeesésre. Nem hiszem, hogy bárki vitathatná: a történelemnek egyre formátlanabb, és egyre kiszámíthatatlanabb a mozgása.

– Szinte valamennyi kötetében filozofál, fejteget, s kérdez arról, hogy mi az írás? Mi az írás?

– Különböző esszéimben százféle szóval, de mindig ugyanazt gondolva próbáltam tisztázni: számomra mit jelent az írás. Az írás a teremtés nyelvi permutációja, úgy, ahogy az egyén ezt a permutációt végrehajtani képes.

Egyszerűbben szólva: az írás a teremtés folytatása; hogy pontosan értsük: kinek-kinek jelentsen bármit a nagy szó: Isten, a szíve mélyén minden író a maga istenének munkatársa szeretne lenni.  Nem érdemes lejjebb adni a lehetetlennél. Egyébként pedig – bár nem én mondom, de vallom –, az ateistáknak is megvan a maguk Getsemáné kertje. És abban sem szabad elaludni.

Tóth Erzsébet mellett másik női kedvence Iancu Laura, aki szerint az írás mesterség és tehetség is egyszerre, s ami művészet benne, az nem embertől való…

– Tessék: más szavakkal Laura gondolatait ismételtem meg az imént. Az érdekesség kedvéért: Tóth Erzsivel ugyanakkor, ugyanannál a kiadónál indultunk, és nemrég könyvet írtam Erzsi költészetéről. Lauráról könyvet tervezek. Laurában az fogott meg leginkább, amiben a mai irodalom a legnagyobb hiányt szenvedi: mélyen átélt, igazi, de nem vak istenessége és szinte fölérhetetlen eredetisége.

– Mindegy, hogy Kelemen Lajostól prózát vagy lírát olvasok, a transzcendens kérdése, Isten léte mindenütt megjelenik.

– Nemrégiben megjelent egy exkluzív antológia A századelő gondolkodói címmel. Ebben szerepel egy esszém, melyben valami olyasmit írtam: a művészet, mint az emberi öntudat legélesebb megnyilvánulása hitet igényel. Hinni sok mindenben lehet, de sok mindenben nem érdemes. Én református vagyok, hiszem az eleve elrendelést, és hiszem, hogy a világ Isten műve – és néha félek, hogy Isten jóváhagyása. Egyszer-egyszer elfog a kétely, hogy a világ vakon halad, hiszen elég sok jel utal erre. De ha így van is, Isten akarata ez. Ateista barátaimnak azt szoktam mondani: az úgynevezett tudomány és a művészet egyaránt azt állítja, semmi sem lehet az ember lelkében, ami valamiképp ne lett volna meg benne, akár őseinek tapasztalatai révén, magyarázzátok hát meg, miként került az ember lelkébe a Megváltó? Nem itt a helye és ideje alaposabban belemenni a transzcendens lelki szükségletébe, mindazonáltal többé-kevésbé ismert, hogy például Marx szörnyűséges utópiájának kritikusai, a dolog lényegét tekintve, azzal bírálták talán legtöbbször Marxot, hogy utópiájának egyik leggyengébb pontja a transzcendens hiánya.

– Eszmélésének ideje, a büssüi gyerekkor meghatározta írói-költői létét?

– Nekem az ehhez hasonló kérdésekben különvéleményem van. Elég hamar elkerültem szülőhelyemről. Épp addig laktam ott, ameddig ott kellett laknom, mondjuk például azért, hogy egy rendkívül hányatott sorsú grófnőtől olyan dolgokról tanuljak, amiket senki mástól nem tanulhattam volna meg, vagy azért, hogy lássam: egy primitív eszme letéteményesei, barbárok módjára hogyan pusztítanak el egy műemlékké nyilvánított kastélyt, amelyben Krúdy Napraforgó című műve alapján filmet is forgattak, nemzetközi színészcsapattal.  Mikor városba kerültem, akkor éreztem magam igazán elememben, ezt egy kissé túlzásba is vittem, mások talán úgy mondanák: zabolátlan és borzasztóan rossz, vagy, hogy szebben fejezzem ki magam: túlságosan eleven ifjú voltam.  Szerelmes lélek, aminek többféle értelemben is megvolt a következménye. Még középiskolás voltam, amikor a legelső versem megjelent, történetesen a megyei lapban.

–  A Dunántúliak című esszékötete főhajtás a nagyok előtt. Ön kitől tanult a legtöbbet? Fodor András fia keresztapja volt, Tüskéshez is kötődött, de említhetném a nagyberki származású Oláh Jánost is...

– Őszintén mondom, fogalmam sincs, kitől tanultam legtöbbet. Különben ezekben a pillanatokban, amikor beszélünk, a szerkesztő úrtól is nyilván tanulok. Kit sértsek meg azzal, hogy kimarad egy teljessé soha nem tehető glédából? Ilyen vagy olyan értelemben nem keveset adott nekem például Ács Margit, Ágh István, Annus Gábor, Buda Ferenc, Fodor András, Füzi László, Iancu Laura, Kovács István, Mezey Katalin, Tóth Erzsébet, és elnézést kérve az itt nem említettektől: nagyon sokan még. De emberségből, barátságból, együttérzésből, férfias kiállásból a legnagyobb leckét kétségkívül dr. Bertha Zoltántól kaptam.  Most, ebben a pillanatban egyébként úgy vélem, az élet tanított igazán, mivel nagyon éltem. A középiskolában négy dolog foglalkoztatott: a magyar, a történelem, a lányok és a foci. A fontossági sorrend előttem is rejtély. Semmivel sem kötött le jobban a tanulás, mint a másik nem. A középiskola befejezése után aztán sorra kaptam a pofonokat az élettől, de a derűtől ez sem fosztott meg: egyre mélyebben hittem, hogy Isten vigyáz rám. Ami azt illeti: Fodor András talált rám ez idő tájt. Azt lehet mondani, hogy a hetvenes évek vége felé nemigen akadt magyar folyóirat, amiben legalább egyszer ne jelentem volna meg, és ritka nagy áldása Istennek: egészen fiatalon lehettem fiatal író. Merthogy abban az időben javában voltak 50 év körüli elsőkötetesek is. Tüskés Tibortól tanultam meg, hogyan kell lapot szerkeszteni. Régi barátja, Lázár Ervin mondta nekem, Tüskés jelenlétében, „tudjál róla, ha kibírod a természetét, az ország legjobb szerkesztője tanít”. És ez így is volt. Oláh Janit én valamiféle bátyámfélének éreztem. Szülőhelyünket légvonalban talán négy-öt kilométer választja el egymástól.

– S a többiek? Babits, Szerb Antal, Illyés, vagy  Nagy Gáspár, Kalász Márton? S akkor még nem szóltunk az Ön által leggyakrabban idézett Albert Camus-ről!

– Véletlenszerű a névsor, noha persze valamennyi nagy név, így vagy úgy közel állt vagy áll hozzám.  Nem nagyon ismerek kritikát az esszéimről, amelyben Babits vagy Camus nevét meg ne említenék. Ráadásul az örök angyal-ember, Nagy Gazsi, többnyire a közös fellépéseink alkalmával, sajátos poén gyanánt nem egyszer elmondta a közönségnek, hogy őt Kelemen-lányok nevelték. Babits édesanyja szintén Kelemen lány volt, és Gazsi szerint a világon az összes Kelemen szegről-végről rokon, következésképp Gazsival is rokonságban állok, s mindketten rokonai vagyunk Babitsnak. Ez egy-egy műsorkezdéskor azonnal hangulatot csinált. Komolyra fordítva: tény és való, számomra az esszéíró Babits stílus-egyetem, Camus esszéinek tömörsége, alakoskodást nem ismerő őszintesége, lírai íze magával ragadó, képtelen vagyok betelni vele, tehát nyilván hatott rám, nem beszélve kérlelhetetlen etikájáról. Ha rajtam múlna, A magyarok vére című írását kivétel nélkül minden iskolában kötelező tananyaggá tenném.  Az 56-os forradalom kapcsán született mű: írói tett, de Camus a saját pénzéből csomagokat is küldött hozzánk, Magyarországra, a forradalom eltiprása után.

– Kelemen Lajos felettébb érzékeny ember, különben az írás nem jelentené számára a mindent, s ha kell érzelmes is. „…érzelmesnek lenni szörnyen gyáva korunkban nem akármi! Magasabbra emelkedni az ész jégsámlijánál. Tessék végiggondolni: nem életet kér-e a szónak, aki tenyérbe vehető patak-víz lenne?” – ülteti el a gondolatot bennünk a Gyeptéglák a füveskönyvemből című kötete egyik írásában. Szív és ész mindig harmóniában van Kelemen Lajosnál?

– Az idézetet magamra nézve sincs okom elutasítani, de legyünk pontosak: a citált gondolatok Tóth Erzsébetről szóló könyvem írásakor születtek, Erzsi verseire vonatkozóan; hogy tenyérbe vehető patak-víz lesz: ezt ő írta.  Az írás egyebek mellett önismereti gyakorlat is: hogy mennyire ismerem magamat, azt csakis a Fentvaló tudja. Szántszándékkal soha senkinek nem akartam rosszat, nem akartam öncélúan fájdalmat okozni. Megvan a magam érdes humora, amit néhányan biztosan félreértenek, de enélkül az érdes humor nélkül sem a világot, sem a saját létezésemet nem tudnám elviselni. A gyerekkort leszámítva, nem emlékszem olyan életszakaszra vagy állapotra, amikor maradéktalan harmóniát éreztem volna. Egy bizonyos: semmit sem adok fel könnyen, beleértve a legfontosabb, de a legjelentéktelenebb dolgokat is: ezt a tulajdonságomat székely nagyapámtól örököltem, ő volt a családban hasonlóan makacs. Engem ez a makacsság és egy bizonyos belső, magamba zárt, néha ki-kitörő lázadás tartott ez idáig talpon.

Lőrincz Sándor

 

2018-03-28

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

 

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks