Az álmok festője

„Mindig higgy az álmaidban!” Egy igazi életművész szavai ezek, aki mielőtt festő lett, volt hentes, taxisofőr, szakács és pókerosztó is. Szeret élni és még inkább adni. Háromgyermekes édesapa, férj és barát. Kereső lélek, aki Mexikóig utazott az álmaiért. Ma egy sikeres belvárosi galériát vezet. Jancsó Zoltán festőművésszel beszélgettünk.

 

Hosszú út vezetett a festőművész hivatásig. A művészet iránti érdeklődés mikorra vezethető vissza?

– Már gyermekkoromtól fogva érdekelt, de nem is tudatosan, inkább zsigeri szinten. Emlékszem, ha unatkoztam, a rajzolásban mindig örömömet leltem. Csibész gyermek lévén, kevesen tudtak rám igazán hatni. Iskolai rajztanárommal, Jónás Zoltánnal mégis elsőre megtaláltam a közös hangot. Mentorként terelgetett és mindvégig biztatott, ami sokat jelentett akkoriban. Az a bizonyos mag, azt hiszem ekkor lett elültetve a szívembe. A közeg, amiben nevelkedtem, viszont nem segítette e téren a fejlődésemet. Egy kis nógrádi faluban, Jobbágyiban nőttem fel. Ott az emberek kétkezi munkából éltek, köztük a szüleim is. A környezetemet nem igazán érdekelte a művészet, a nagymamám hímzett párnáin kívül nem sok műalkotással találkoztam, de az érdeklődés továbbra is élt bennem. Emlékszem, mikor a családdal elmentünk az éjféli misére, még akkor is a templom freskóit csodáltam.

Ezeket a belső élményeit kivel tudta megosztani?

– Senkivel. Kívülállónak, meg nem értettnek éreztem magam. Talán ezért is szunnyadt el ez az érzés bennem, majd két évtizedre. Aztán jött a középiskola, és édesapám úgy gondolta, hogy hentesnek ad. Semmi porcikám nem kívánta ezt a szakmát, de a szülőkkel nem lehetett ellenkezni. Az irántuk érzett tiszteletből kijártam az iskolát, de élesben, munka szintjén, nem ment ez nekem. A lelkületem nem bírta el. Ekkor megtanultam, hogy az ember mehet a sodrás ellen, de csak egy ideig. Ha nem lesz benne öröme és sikerélménye, akkor hosszú távon az nem lesz életképes. Csak az működik, amin a Jóisten áldása is rajta van. Nekem más volt az életcélom. Nyitottabb, érdeklődőbb voltam a világra, s ebben már a balassagyarmati iskola is sokat segített. Elköltöztem, önálló lettem és megtanultam alkalmazkodni a lakótársaimhoz, akikkel együtt éltem. Szépen ívelt minden felfelé, de édesanyám váratlan elvesztése óriási törést okozott. Mindössze negyvennégy éves volt. Én tizennyolc…

Egy ilyen fájdalomból, hogyan lehet újra felállni?

– Úgy, hogy az ember megpróbál célt adni a mindennapoknak. Maradtunk hárman, édesapámmal és a tizennégy éves öcsémmel, akinek így anyja helyett anyja lettem. Kézzel mostam, főztem, takarítottam, amíg édesapám dolgozott. Közben én is vállaltam kisebb-nagyobb munkákat. Nehéz időszak volt, de megtanított arra, hogy az emberi élet mennyire törékeny és véges itt a Földön. A 2000-es év, szintén kitörölhetetlen fordulópont az életemben. Szeretett öcsém tragikusan fiatalon, huszonhét évesen elköltözött a Mennyországba. Ezt a veszteséget már nem tudtam feldolgozni, és kicsúszott a lábam alól a talaj. Elindult bennem egy önpusztító mechanizmus, amelyből nem igazán láttam a kiutat.

Ebből a mélypontból mi húzta ki?

– A rajzolás. Már nem is emlékszem, hogyan jött ez a szikra, hiszen évtizedek teltek el, míg ebben az élethelyzetemben újra ceruzát fogtam. Hiszem, hogy a Gondviselés súgott nekem, mint oly sokszor az életem során. Elsőként az unokahúgom portréját rajzoltam le. Ez olyan örömet adott, hogy másnap elmentem a művészellátóba, és megvettem a festéshez való kellékeket. Alkotás közben teljesen kikapcsoltam, és nem foglalkoztam a fájdalmaimmal. Igazi terápia volt ez a számomra. A festészet hozott vissza és adott új értelmet az életemnek. Onnantól kezdve már soha többet nem tettem le az ecsetet. Emlékszem, munka után alig vártam, hogy hazaérjek és festhessek. A szürke hétköznapokban ez adott nekem megnyugvást. Aztán családot alapítottam, s minden ment úgy, ahogy sokaknál. Művészi szinten, megértésre még ekkoriban sem igazán találtam. Egy idő elteltével a házasságom megromlott, s ismét ott álltam egy új élet határán. Már egyedül éltem, taxiztam, mikor eszembe jutott, a Mexikóban élő barátom, Balázs. Ő több is, mint barát, inkább lelki társ. Mit ad a Jóisten, pár napra rá, teljesen váratlanul, két utas között az autóban ülve megpillantottam messziről. Nem hittem a szememnek. Hogy kerül ő ide? Hezitáltam, hogy odamenjek-e hozzá, de nagymamámtól megtanultam, hogy a felismert pillanatot nem szabad elszalasztani. Nagy öröm volt ez a találkozás, aminek egy mexikói nyaralás lett a vége…

Mexikóban aztán kisebb-nagyobb megszakításokkal négy évet töltött. Mit adott ez az időszak?

– Elsősorban megértést és nyitottságot. Mexikóban a közegemre leltem. A Yucatán-félszigeten éltem, ami mondhatom, hogy a földi paradicsom, de ezentúl egy egészen más perspektíva is kinyílt előttem. Balázs barátomtól nagyon sokat tanultam. Általa erősödött a hitem is. Tudatosította bennem, hogy merjek álmodni, akarjak hinni. Ez nagy motiváció volt számomra, s éreztem is az életemben a változást, a teremtő erőt. A festészetem is itt talált befogadásra. Több kiállításom nyílt, Tulumban, Playa Del Carmenben és Kubában is. Mexikóban a színeim is változtak. Fényesebbek, csillogóbbak, világosabbak lettek az alkotásaim. Mindezt az az örömteli életfelfogás eredményezhette, amit odakint megéltem. Ezt sok esetben hiányolom idehaza. Itthon sokkal zárkózottabb a művészvilág és a társadalmunk is. Mexikóban az emberek nem egymásból, hanem egymás mellett akarnak élni. Ott mindenki adni akar valamit a másiknak. Egy jó szót, egy beszélgetést, egy tányér levest. Ezek apróságok, de az élet mozgatórugói. Olyan ez, mint a malomkő, ami őrli a lisztet. Ha csak áll és várja, hogy kapjon egy löketet, abból nem lesz semmi. Ami viszont mozgatva van, az őröl, liszt lesz belőle, majd kenyér. A semmiből nem lehet valami. Ezt az életre szóló felismerést szerettem volna továbbadni, mikor visszajöttem.

Mi hozta végül haza?

– A nagylányom, Gréti. Egy skype beszélgetés során éreztem, hogy egyre nagyobb a távolság közöttünk, s ha ez így folytatódik, végül elveszítem. Nála pedig semmi nem lehet fontosabb. Ez a fájdalmas pillanat a szemében annyira szíven talált, hogy nem is gondolkoztam a hazajövetelen. Így ha nem is véglegesen, de egy hosszabb időre elköszöntem Mexikótól.

József Attila jut eszembe, aki azt mondja versében: „Az Isten itt állt a hátam mögött s én megkerültem érte a világot.”

– Igen, valahogy így történt ez velem is. Úgy hiszem, mégis kellettek ezek az utak, míg ráleltem a saját színeimre. Minden kanyar ellenére, úgy érzem, sokkal több jót kaptam a Teremtőtől, mint akadályt. Mikor hazajöttem, vágytam az újrakezdésre. Nemcsak a hivatásomban, a magánéletben is. „Kérjetek és megadatik.” Hiszem, hogy az őszinte kérés, mindig meghallgatásra talál. A budapesti Kazinczy utcában sétálva megismerkedtem a későbbi feleségemmel és ikergyermekeim édesanyjával. Ebben az utcában nyitottam meg 2014-ben az alkotóműhelyemet is. Ennyi „véletlen”… Hozzá kell tennem, a Jancsó Art Gallery alapítása nem csak az én érdemem. Nagy szerepe van Nikodém Mónikának, Lonkay Mártának és Pál Dávidnak is az elindításban. Az pedig külön áldás, hogy baráti és inspiráló szeretetük a mai napig tart. Őszintén mondhatom, hogy a semmiből, egy egykori lakatosműhelyből álmodtam egy művészeti találkozóhelyet, amelyből rövidesen egy kortárs képzőművészeti galéria született.

Mi a Jancsó Art Gallery hitvallása?

– Közös értékünk az alkotó képességünk és a művészetünk. Ez a tőkénk. Ezt használjuk a változásra és a változtatásra, a szebbé és jobbá való teremtésre, a környezetünk és vizuális kultúránk fejlesztésére, önmagunk és egymás megismerésére, megóvására és elfogadására. Szeretnénk a képzőművészeti alkotók, művészek számára bemutatkozási és megjelenési lehetőséget teremteni. Ezért is fontos számunkra a talentum felismerése, gondozása és fejlesztése. A Jancsó Art Gallery nem csupán kiállítótere az elkészült alkotásoknak. Rendszeresen szervezünk közösségi programokat, melyek összekovácsolják a művészeket és a művészetkedvelőket is. Célunk, hogy az itt bemutatkozók ne riválisai, hanem barátai és inspirálói legyenek egymásnak.

Szinte nincs olyan ország a térképen, ahová ne érkeztek volna a Jancsó Art Galleryből művészi alkotások. Számos sikeres egyéni és csoportos kiállítás van már a hátuk mögött. Budapesten és a Szimpla Kertben állandó kiállítók, de nyílt már tárlatuk, a teljesség igénye nélkül, Sopronban, Vácon, Fóton, sőt még Anglia több nagy városában is. Milyen célok várnak a galériára és Jancsó Zoltánra a közeljövőben?

– Ami a galériát illeti, a mostani helyzet kicsit lelassított minket, de hiszem, hogy ami késik, nem múlik. Harminc művészt koordinálunk egyszerre, emellett különféle pályázatokon veszünk részt és sokak örömére, mi magunk is írunk ki. Újabb csoportos kiállításban is gondolkodunk és természetesen a festésre is kell időt hagyni. Sikerként könyvelem el, hogy a mai kortárs művészeti palettán eredményesen letettük a névjegyünket. Ennek megtartása és még magasabb szintre emelése a jövőbeli cél. Magánemberként minden találkozásomban adni szeretnék. Egy jó szót, egy mosolyt, elfogadást, befogadást, kinek, mire van szüksége. Az álmokkal kapcsolatban, pedig csak biztatni tudok mindenkit, hogy hallgasson a belső hangra, mert az a lélek mozgatórugója.

Lonkay Márta

 

 

 

2020-06-12

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks