Az amor proprio

Mintha véget értek volna bizonyos „békeévek” 2014-ben. Aki akkoriban halt meg és most visszatérne a földi életbe, alig ismerne rá világunkra. Egyre több a korábban nem tapasztalt probléma az emberek és az államok életében is. A migránsválság, a járvány, az áremelkedések után most itt a háború. Olyan országok, mint Finnország és Svédország szeretnék elhagyni eddig büszkén viselt semlegességüket. A „nyílt társadalom”[1] helyett egyre inkább a védekezés, sőt az önvédelem kerül előtérbe.

Másokat védjünk vagy önmagunkat? – merül fel az egyén szintjén, de nagyobb a probléma, ha társadalmi vagy kontinensnyi méretben jelentkezik a konfliktus. És mi van, ha nem segítünk? Nem tudunk, vagy nem merünk segíteni?

„Nem segíthetünk úgy, hogy magunkat tönkretesszük” – hangoztatják sokan. Ez is igaz! Meg kell fontolni, mit is áldozunk fel, ha beavatkozunk és segítünk. Sokan lelki zsarolásra használnak szükséghelyzeteket mondván: „mindig segíteni kell”. Igen, bizonyos esetekben életünk árán is segíteni kell. De melyek azok az esetek? A mérlegelés nem is olyan egyszerű, különösen stresszes állapotban. Tudni kell azonban, hogy az értelmetlen, mérlegelés nélküli kiállás nem bátorság és nem is erkölcsi érték. A kihívás nehéz pillanatában nemcsak az merül fel, hogy kinek mit tudunk segíteni, hanem saját értékünkkel is számolni kell Krisztus kettős parancsa alapján: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” (Mk 12,30-31). Előfordul, hogy az önszeretet válik a mások iránti kötelesség alapjává. Például, ha egy szülőt kiskorú gyerekek várnak otthon, akkor neki jobban kell vigyáznia saját magára. Ő, ha egy részeg társaságot kellene megfékezni az utcán, valószínűleg jobban teszi, ha inkább hazamegy, hiszen ha meghal vagy egészsége súlyos károsodást szenved, akkor gyermekei árván maradnak. „Állapotbeli kötelessége” a saját gyermekeit felnevelni. Emiatt nemcsak rájuk, hanem saját magára is jobban kell vigyáznia. Ez az önszeretet nem önzés, hanem erény. Nálunk, a Fülöp-szigeteken amor propriónak nevezik.

Nagyon sok, egyszerű Fülöp-szigeteki embernél tapasztaltam, hogy természetes bölcsességgel érzik meg, hogyan kell dönteniük, mert tudatában vannak emberi méltóságuknak. Tudják, hogy mások számítanak rájuk. Erről tanúskodnak azok a felvételek, amelyeken Fülöp-szigeteki emberek mosolyognak egymásra és vicceket mesélnek, kezükben mindössze egy-egy műanyag szatyornyi vagyonukkal, amelyeket az árvízben összedőlt házukból mentettek ki. Sok az ilyen katasztrófa errefelé.

Most, amikor ezeket a sorokat írom, azokat gyászoljuk, akik az utóbbi napok esőzései következtében bekövetkezett földcsuszamlás áldozatai lettek. Akik földönfutókká váltak, talpra állnak, és nemsokára vidáman énekelnek. Évente rengetegen válnak tűzvész, váratlan vulkánkitörés, tájfun vagy földrengés áldozatává. A vidámság nem azt jelenti, hogy nincs fájdalom az odaveszett hozzátartozók és a vagyon miatt. Inkább azt az örömöt jelenti, hogy „mi megmaradtunk és még sokan mások is életben vannak”. Hiszen önmagunk léte is érték, nagy érték!

Évszázadok gyarmati függése ellenére megmaradt az itteni emberekben önmaguk értékének tudata anélkül, hogy azt tulajdon- vagy éppen társadalmi viszonyoktól tennék függővé. Így tudtak túlélni sokféle gyarmati uralmat: a 330 év spanyol uralmat amerikai és japán fennhatóság követte. Mindegyikhez alkalmazkodni kellett a túlélésért. Ennek záloga az egészséges önbecsülés volt.

Az amor proprio, amit önszeretetnek vagy önbecsülésnek fordíthatnánk, leírja ezt a sajátosan Fülöp-szigeteki értéket. Az amor proprio képessé tesz a túlélésre még akkor is, ha a személyes és az anyagi környezet el is pusztult. Akkor is, ha a gyarmatosítók, illetve hazájuk társadalmának magasabb néposztályai le is nézik őket. Emberi méltóságuk és Isten áldása megmarad az életük utolsó napjáig azért, hogy ne csak túléljenek, hanem másoknak is segítsenek és másokért is áldozatot tudjanak hozni.

Az egészen egyszerű filippínóknak is van önbecsülésük. Így gondolkodnak: ha Isten adott emberi méltóságot és arra hív, hogy másoknak segítsünk, akkor át kell gondolni, hogy mi az, amire képesek vagyunk. Felkészültünk-e mások segítésére? Az a kérdés is felmerül, hogy mik az állapotbeli kötelességeink, amire szülőként vagy szakemberként maga Isten kötelezett minket – és azokat hogyan tudjuk teljesíteni. Az amor proprio arra is ösztönöz, hogy ne tegyünk rosszat, hiszen az az ember saját „képmása” ellen irányul.

A Fülöp-szigeteki gondolkodásban az amor proprio kéz a kézben jár az ellentétével, a szégyennel (tagalog nyelven: hiya). Míg az első az ember „erkölcsi arcát”, addig a második ennek az arcnak az elvesztését jelenti. Amennyire nagy érték az ember saját méltósága, annyira nagy probléma, ha olyasmi történik, ami miatt valaki „elveszti az arcát”, különösen a közösség előtt, amely annyira fontos a filippínók számára. Vagyis sokszor nem is annyira a természeti, hanem inkább az emberi katasztrófák zökkentik ki az itteni embereket életük folyásából. Egy-egy lenéző megjegyzés nagyobb károkat okoz, mint a tűzvész vagy az árvíz.

Ezzel szemben a legtöbb európai ember tárgyilagosan gondolkodik a saját emberi méltóságáról. Azt nézi, hogyan tudja kibontakoztatni önmagát. Az európai ember „önmegvalósít”. Tudatában van önmaga méltóságának. A filippínók, mint általában az ázsiaiak, önmagukban hordozzák ezt a kincset akkor is, ha annak gyümölcsei nem látszanak kívülről. Ez kulturális adottság, mely bizonyos helyzetekben segít, más helyzetekben inkább gátol.

Nagy baj, ha az önbecsülés átcsap önzésbe. Az önbecsülés, az önszeretet nem önzés, hanem az önzetlenség alapvető feltétele. Önzésről akkor beszélünk, ha valaki semmiféle áldozatot nem akar hozni a másikért, mert önmaga rabja. Ha valaki állapotbeli kötelességeit sem akarja teljesíteni másokkal szemben. A fölényesség, a felsőbbrendűségi érzés tulajdonképpen ellentéte az amor propriónak, mert anyagi dolgokra alapozza azt, ami az ember természetes istengyermeki méltósága. A Fülöp-szigeteken május 9-én esedékes választásokban fontos szerepet játszik, hogy a jelöltek egymás híveit ostobának, tudatlannak tartják, aki viszont rájuk szavaz, az felsőbbrendűnek érezheti magát. Ezt tapasztalhattuk a magyarországi választások előtt is, amikor az egyik pártszövetség a budapestieket felsőbbrendűnek nevezte…

Sajátos Fülöp-szigeteki torzulása az amor propriónak, amikor valaki az emberi méltóságot védendő, elzárkózik minden kihívástól. A filippínók úgy érzik, ha nem sikeres, amibe belefognak, elvesztik emberi méltóságukat. Az, hogy a helyiek a kihívásokban nem esélyt, hanem kockázatot látnak, csírájában fojtja el az új kezdeményezéseket.

Miért van, hogy más ázsiai népek, például a japánok és a koreaiak, elöljárnak a társadalmi és például a műszaki fejlődésben? Talán azért, mert ezeknél a népeknél az amor proprio olyan önbizalommal párosul, a melyet a sok évszázados gyarmati uralom elvett a filippinóktól. Az internet és a globális kultúra idején azonban a szigetvilágban is új jelentőséget kap az amor proprio.

Lányi Béla verbita missziós testvér
A fotók forrása: Paulino Bongcaras verbita missziós testvér fb albuma

 


[1] A sokat idézett nyílt társadalomnak nincs jól körülhatárolt, egzakt fogalma. Tágabb értelemben a hagyományos nemzetállami kereteket meghaladó multikulturális társadalmakat értik ez alatt, az olyan társadalmakat, amelyekben többfajta kultúra és identitás keveredik egymással előjogok nélkül. (Wikipédia)

 

 

 

2022-05-16

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

     

Önnek ajánljuk

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks