Az anyák sohasem halnak meg

Ott álltam a koporsónál. Szárnyszegetten, didergő madárként júliusban. Árva lett körülöttem minden. Kiüresedett a világ. Pedig tömeg állt tőlünk tisztes távolságban, megszámlálhatatlan sokaság, de senkit nem észleltem, csak a harangkondulásra kaptam fel a fejem, és a belépő papot, asszisztenciát láttam. Mégiscsak itt vannak, és egyre hevesebben vert a szívem. Hogyan történhetett meg mindez? Ötvenöt éves koromig kísért az utamon. Őrangyalként vigyázott rám. És most nincsen. Elment. Végleg itt hagyott minket. Tehetetlenül a bátyámra néztem: szorosan a ravatal mellett állt, őt figyelte. A szemében fájdalomtól megtört sugár: az örökéletre szenderült anya kihűlt arcának visszfénye. Sápadt holdsugár. Olyan fagyos most minden, sírok-sírtam vacogva, pedig akkor verőfényes volt a délután, állítólag igazi nyári meleg volt. De ebből semmit nem éreztem, inkább úgy tűnt, hogy egyre jobban fázom: Istenem, ugye magadhoz öleled, szerető kebledre zárod? Szeressétek nagyon az én édesanyámat!

Két kezem kezedben – kezdtem olvasni neki az egyik délután a frissen elkészült versemet. Kislányként az öreg diófa árnyékában lóbálva a lábam a nyugágy-hintán előre-hátra lendületesen, mintha ettől szálltunk volna tovább képzeletben az időkorlátokat szétfeszítve, pedig észrevétlen Te ringattad csendben, mint a bölcsőmet korábban, amikor éjjelente csendes árnyak lengtek, kopogtak az ablakon, pedig csak a szél mozgatta kint a fákat ‒ megértettem, könnyek közé befonva szavaid, hogy miért kell vállalni a szenvedést, amikor nincsenek, nem lehettek miértek, csak a KISZ-titkár technikatanárnő és az igazgató vasszigora, ami meghatározta az iskolarendet, s a tanári kar kollektív szégyene, hogy rontom a statisztikát, mert egyedül csak én járok hittanra, misére, az osztályfőnök ki is akart dobni az órájáról, amikor a dialektikus materializmus elméleteit feszegette Isten létezését tagadva ‒ két hét múlva ott zokogtam a sírjánál, mert tudtam, nemes lélek volt, s felkészületlenül érte a halál.

Misét is mondattál érte. A lelki üdvéért – szóltál elgondolkodva. A kanapén ültél szorosan mellettem. – A többiek pedig, tudod, a tanárok, az osztályfőnököd mindig mondják, üzenik, hogy nagyon büszkék rád!

Bárcsak én is ilyen büszke lehetnék rájuk – feleltem csendben, majd folytattam az olvasást:

A kezem kezedbe fonódott a hintában ülve, amikor jó tornászként atlétikaversenyre készültem, s az új osztályfőnököm gúnyolt: a térdeplésben leszek az első, mondta az osztálytársak hahotájától kísérve, de már biztatni se kellett őket: nevelődtek az új rend hívei, egy szőke lány különösen élvezte a kegyetlenséget, 50 fillérért akart összeveretni ismeretlen fekete suhancokkal, s mint ólálkodó megfigyelő mindig „vigyázott” rám, jelentéseket készített ‒ akkor még nem sejtettem: vannak emberek, akik így nyerhetik el napjaik értelmét.

Mennyire vártuk a pillanatot, hogy egy kicsit jobban légy, felépülj annyira, hogy végre hazavihessünk. Az intenzívre akkor is hozzád siettem, amikor találkoztam az osztálytárssal, hosszú évtizedek után a „szőke lánnyal”. Farmernadrág, csinos kis blúz volt rajta. Megismersz? – kérdezte, aztán monda a nevét. Ő az elfekvő részlegről jött, ahol nővérek vállalják fel a teherré vált anyák ápolását… Mit tehetnék – tárta szét a kezét előttem, nem bírom fürdetni, gondozni, s minderről úgy beszélt, mintha mindez a világ legtermészetesebb dolga lenne, akár gyermekkorban az ötvenfilléres megveretés.

Két kezem kezedbe rejtettem: a hintából néztem a házunk előtt elhaladó ismerős arcokat, akik mindig megcsodálták a gyönyörű házat, portát, a kis patakkal körbeölelt várat, a gyermekkori játékok erődjét, s szólnom sem kellett, a hallgatásból is megértetted, ha terheket cipeltem. Te erőt adtál ekkor is, hogy szikla lehessek, amit nem vehetnek be az ellenség erői, olyan legyek mint Péter, Jónás fia Betszaidából, akire építette a Mester az egyházát.

Megsimogattad az arcom. Megfogtam a kezed.

Két kezed kezemben: már nincs meg az öreg diófa, csak a helyét jelölő betongyűrű, a friss színe el is válik a régi lapoktól, a ház előtt is egyre több idegen halad el: még mindig megcsodálják az otthonunk, a hinta is a régi: ugyanúgy ringat, altat, csendben én hajtom már az időkorlátokat szétfeszítve kezembe rejtem kezedet, anyukám, gyöngyöm, bevetted a gyógyszered, ittál eleget, többet kellene enned, hallod drága? Persze persze..., megint a szíved? Csak az idő miatt, az az oka, tudod a front ‒ nyugtatom, s csókolom az áldott kezet újra kislányként hozzád bújva, a válladon fejem: megnyugszol, megnyugszom, a hintát már Te hajtod, ringatod, akár régen a bölcsőmet, s én újra erős vagyok.

Befejeztem az olvasást. Behajtottam a kis dedikált füzetkét, amit gondos odafigyeléssel készítettem neked. Meghatódva ültem, ültél a pillanatnyi csendben.

Menjünk ki a hintába! – mondtad ekkor csillogó szemmel és felálltál.

Lassan mozogtál már, szinte aprón kimérve minden lépést, de a lendületedet ekkor alig bírtam követni. Utánad siettem, megfogtam a karod, hogy el ne essél, mint azon a végzetes este valóban elestél…

A hintában a fejemet a válladra hajtottam, úgy, ahogy a versben is történt, pici kisleányként, majd érett felnőtt nőként, a kezedet kezembe rejtettem, fogtam, simogattam, nézegettem, csókolgattam, az arcomhoz érintettem, mintha utoljára tenném.

Ne felejtsétek el soha megfogni, megcsókolni a kezet! Az anyák megfáradt, áldott kezét!

A baleseted előtt három hónappal, egy belgiumi repülőút után mélyvénás trombózist kaptam: tizenkét hétig feküdtem otthon. Ezalatt nem láthattalak. Messze voltál, én pedig tehetetlen, erőtlen, gyenge. A bátyám, a másik gyermek-kincsed volt melletted. Ez biztonságot, nyugalmat adott neked is, nekem is, mindannyiunknak.

Azokban a hónapokban, a látogatások, ápolások idején a kórházban sem tudtam állni: az ágy szélére vagy egy székre ültem, úgy fogtam a kezed, simogattam a drága arcod, törölgettem a homlokod, kenegettem a lábad, karod. Üdvözlégy, Mária, kegyelemmel teljes…

Amikor elmentél, az örök hazába költöztél, a sikollyá dermedt némaságban megdöbbenve, csodálkozó örömmel tapasztaltam, hogy tudok állni: egy helyben, hosszan, minden fájdalom nélkül. Akkor még senkinek nem szóltam erről: hátha csak véletlen mindez, és talán egy-két nap, vagy néhány hét után ismét egy helyben toporgok majd, keresve egy széket, ágyszélet, fotelkarfát, kis sámlit, vagy bármit, akármi mást, csak hogy leülhessek. De már akkor tudtam, éreztem, hogy nem így lesz, mert égi ajándékot kaptam. Kegyelmi adományt. Meggyógyult a lábam! A frissen üdvözült lélek fohásza mindig kedves az Úristen előtt. Üdvözlégy, Mária, kegyelemmel teljes az Úr van teveled, áldott vagy te az asszonyok között…

S hányszor vigyáztál, óvtál azóta is! Érezhetően. A történteket e világi dimenziókkal mérve, értelmezve: megmagyarázhatatlanul, mégis bizonyossággal. Az anyák odafentről valóban őrangyalként kísérik a lépteink.

Üdvözlégy, Mária, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled, áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus… A rózsafüzért mindig nagy áhítattal mondtad. Órákon keresztül, több „titkot” is egymás után. Azóta én is elmélyültebb lettem. Hűségesebben imádkozom: a Balatonban úszva, az utcán sétálva, vonaton, repülőn, a Hortobágy végtelenségében, az ablak előtt magányosan ülve, gyakran, amikor eszembe jutsz. Mindig eszembe jutsz.

Az anyák sohasem halnak meg. Örökké élnek. Odafentről is vigyáznak ránk.

Kelemen Erzsébet

A Nemzeti Kulturális Alap alkotói támogatásával készült novella.

 

 

2021-03-24

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

       1%

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks